Szenzitizátorok és represszorok – Hogyan reagálunk a nehéz élethelyzetekre?

Az elmúlt hónapokban a vírus nyomán megjelent krízis és az ezen keresztül tapasztalható bizonytalanság sokféle reakciót idézhetett elő bennünk. Voltak (illetve vannak), aki erős szorongást éltek át, más folyton a híreket bújta, és akadt, aki inkább csak legyintett. Mitől függ, hogyan reagálunk egy nehéz helyzetben? Mi utalhat arra, ha már túlzott mértékű a szorongásunk? És vajon biztosan jó úton járunk, ha egyáltalán nem is törődünk a veszélyekkel? Mi segíthet, ha kezd kicsúszni a lábunk alól a talaj? Szigeti Réka egészségfejlesztő szakpszichológussal, a Sulinyugi szakmai vezetőjével beszélgetünk.

Elsősorban mi befolyásolja, hogy miképp reagálunk egy veszélyesnek tűnő helyzetben?

Nagyban meghatározza a nehezebb helyzetekhez való hozzáállásunkat az, hogy milyen az alapbeállítódásunk: szenzitizátor vagy represszor jellegű. A szenzitizátor („érzékenyítő”) típusú ember sokkal erősebben reagál a negatív hatásokra, a veszélyeket élénkebben érzékeli. Ez a típus hajlamosabb a szorongásra, élesebb az önkritikája, a korábbi negatív élményei is gyakrabban felidéződnek benne.

Ennek az ellentéte az úgynevezett represszív („elnyomó”) típus, aki inkább elnyomja a negatív benyomásait, kevésbé érzékeli a veszélyesebb helyzeteket. Az ilyen beállítódásúaknak rendszerint magasabb az önértékelése, az életük során megélt negatív eseményekre pedig általánosságban is kevésbé emlékeznek, kevésbé reagálnak érzékenyen a veszély közeledtére. Ezek az alapbeállítódásaink természetesen nem csupán a veszélyhelyzetekben működnek: azt mutatják, általában hogyan látjuk a világot. Mindkettőnek meglehet az előnye.

Milyen előnnyel járhat, ha valaki érzékenyebben reagál, vagyis szenzitizátor típusú személyiség?

Biztos, hogy nyitottabb az információkra, így több ismeretre is tesz szert. Valószínűleg ő kezdte el hamarabb használni a kézfertőtlenítőt a hétköznapokban, ami gyakorlati haszonnal is járhat. Mivel jobban aggódik, ezért a napi rutinjába több védekezéssel kapcsolatos dolgot fog beépíteni, sőt, ő nagyobb eséllyel fogja betartani az utasításokat is.

És mi lehet a represszív stílusú ember esetében előny?

Őt valószínűleg kevésbé öntik el a negatív érzések, és nem fog annyira szorongani – ezért például a munkájára is jobban tud koncentrálni, produktívabb lehet.

Egyik verzió sem alapvetően jó vagy rossz, inkább az a fontos, hogy ismerjük fel, mi magunk melyik típusba tartozunk, így ugyanis nem leszünk annyira hajlamosak a szélsőségekre.

Ha tudjuk magunkról, hogy szorongóbbak vagyunk, akkor közbeléphetünk akár az információkeresés tudatos leállításával. Egy ideig ugyan csökkenti a szorongást, ha minél több ismeretünk van – jelen esetben mondjuk a koronavírusról -, de hosszú távon egyáltalán nem hasznos a túl sűrű hírvadászás, sőt, inkább csak növeli a szorongásszintünket. Jó, ha észre tudjuk venni saját magukon, mikor valami jobban letaglóz, mert akkor lehet eszközünk a változtatásra.

Ha szenzitizátor típusként szorongani kezdünk, mi segíthet még?

Ha cselekvők tudunk maradni, és a saját kontrollunk alá tartozó dolgokkal foglalkozunk, melyekben aktívak és eredményesek lehetünk. Hasznos lehet az, ha vissza tudunk térni a hétköznapok teendőihez. Biztos, hogy számos tennivalónk akad otthon is, akár ezek is megoldást jelenthetnek, bármilyen egyszerűen is hangzik. Törődjünk a társunkkal és a gyermekeinkkel, haladjunk a munkánkkal!

Persze a represszor típusnak is van mire figyelnie, mivel ő valószínűleg lazábban kezeli az óvintézkedéseket, így érdemes lehet emlékeztetnie saját magát a gyakoribb kézmosásra, vagy a fegyelmezettebb távolság tartásra. Egymástól is sokat tanulhatunk: ha meglátjuk a másik típus előnyös oldalát, megpróbálhatunk ellesni tőlük néhány megoldási stratégiát.

Szigeti Réka

Hogyan vehetem észre, ha végletessé vált a gondolkodásom?

A konstruktivitásunk, a problémamegoldó képességünk megőrzése elsődleges. Onnan láthatjuk, hogy gond van, ha ez már nem működik megbízhatóan. A viselkedésünkben most benne kell lennie, hogy vigyázunk magunkra és másokra, ebben a biztonságos környezetben tudjuk csak fenntartani a mindennapjainkat. A represszor típus hajlamos lehet arra, hogy kikerülje a problémát, mivel ő nem lát veszélyt – viszont ha ezt tudja magáról, akkor nagyobb esélye lesz rá, hogy konstruktív maradjon.

Az önvédelem másképp is válhat végletessé: elhárítással. Erről akkor beszélhetünk, ha valaki teljesen távol tartja magát a problémától, mert annyira maga alá gyűrné annak valós érzékelése, hogy azt egyszerűen nem tudná elviselni.

A teljes elutasítás azért is lehet problémás, mert ilyenkor az érintett tudomást sem vesz arról, hogy bizonyos előírásokat be kellene tartani. Mikor már mások szólnak, hogy fura, ahogy reagálunk, akkor ezért is érdemes lehet odafigyelni erre.

Hogyan oldódhatnak fel ezek az elhárító mechanizmusok?

A vírus mindenki számára új helyzetet teremtett, amiben nem sok támpontunk van – fontos, hogy találjunk kapaszkodókat. A biztonsági előírások betartása keretet adhat, így csökkentheti a kiszolgáltatottság érzését. Ezen kívül kérhetjük szakember segítségét is – akár online formában is igénybe lehet ezt venni. Ez elsőre talán furcsának és idegennek tűnhet, de érdemes megpróbálni, mert majdnem ugyanúgy működik, mintha valóban ott ülnénk egymással szemben.

Az alapvető beállítódásunkon kívül mi befolyásolhatja még a reakcióinkat?

Hatással lehetnek még ránk azok a feldolgozatlan múltbeli élményeink, amelyek valamilyen módon aktiválódhatnak a jelenlegi helyzetben. Ehhez egy volt kliensem történetét tudnám hozni példaként, aki rettegett a kórházba kerüléstől. Ahogy elkezdtünk dolgozni, kiderült, hogy volt egy nagyon rossz gyerekkori élménye, amikor rendkívül magányosnak és elhagyatottnak érezte magát, ez az érzés pedig egy kórházi tartózkodáshoz kapcsolódott.

Ha be tudjuk azonosítani, hogy milyen élményünk aktiválódhat a jelenlegi helyzetünkben, az sokat segíthet, a feldolgozásban pedig kérhetjük szakember segítségét is. Ha felismerjük az összefüggéseket, akkor tudatosíthatjuk azt is, hogy már más helyzetben vagyunk: felnőttként érettebb működési kapacitásaink vannak, nem vagyunk már olyan kiszolgáltatottak, mint gyermekként. Az is segíthet, ha összeszedjük, mi mindenben vagyunk már mások, mint amikor átéltük azt a fájdalmas helyzetet gyermekként. Természetesen, ha nagyon elhatalmasodik rajtunk ez a rossz érzés, és már a napi teendőinket sem tudjuk elvégezni, hosszabb távon megzavarja az alvási, vagy az evési szokásainkat, akkor mindenképp érdemes szakemberhez fordulni.