„A szobatisztaság nem a pelenka elhagyásával kezdődik” – Interjú Simkó Anna pszichológussal

Természetes velejárója az életnek, hogy 30-40 évvel később a gyermeknevelésben sok dolgot egészen máshogy csinálunk, mint anno a szüleink, nagyszüleink. Vannak azonban generációkon átívelő toptémák, amelyeknél gyakran halljuk kezdő sorokként a mondatot: bezzeg, amikor te voltál gyerek. Bármennyire is fogcsikorgató olykor ez a felütés, néha nem árt elgondolkodnunk, mi az, amivel kapcsolatban egy kicsit visszasimulhatunk a múltba, elengedhetjük a jelen túlinformáltságát és végére járhatunk annak, miért működhetett bizonyos része másképp, gyorsabban, egyszerűbben néhány évtizeddel ezelőtt. A szobatisztulás kapcsán Simkó Anna pszichológussal beszélgettünk arról: hogyan egyensúlyozhatunk az ésszerűség, az odaadó figyelem, valamint a különböző korok attitűdje és elvei között. Emellett szakértőnkkel a kisgyermekkori széklet-visszatartási problémáit is górcső alá vettük.

Nincs releváns statisztikám, csak tapasztalatból fogalmazom meg sok-sok beszélgetést követően, hogy a szobatisztaság korhatára mintha egyre tolódna ki. Ha a saját gyerekkorom idejéről kérdezősködőm, nagyjából 1,5 éves kor körül hagyta el a pelenkát az átlag. Most inkább 3 éves kort látok a leggyakoribbnak. Szakemberként mit gondolsz, mi a legfőbb változó ennek hátterében?

Talán prózainak hangzik, de az egyik legnagyobb változás a pelenkák tekintetében történt. Az egyre jobb nedvszívó képességű darabok a textilpelushoz képest sokkal komfortosabbak a gyerekeknek, nehezebben is válnak meg tőlük.

Az sem véletlen, hogy a ’60-as években éppen egy pelenkagyártó cég szakembere által írt cikk kezdte bevezetni a köztudatba a téves elképzelést: a korai szoktatás mindenképpen a büntetéssel, a rossz érzéssel, a tekintélyelvűséggel függ össze. Pedig ennek nem feltétlenül kell így lennie.

Hiteles kutatásokat publikáltak azzal kapcsolatban, hogy a 18-24 hó között, valamint a később, 27 hónapos kort követően megkezdett szobatisztulásban nincs lelki-fizikai különbség.

Valóban, míg a ’80-as években átlagosan kétéves kor körül szobatiszták lettek a gyerekek, most háromévesek szülei izgulnak azon, sikerül-e az óvodáig letenni a pelust. Kissé átestünk a ló túl oldalára. A közvélekedésben ugyanis elterjedt, hogy a pelenka elhagyására érettnek kell lenni. Ez sokkal összetettebb kérdés ennél, amellett, hogy természetesen egyfajta fiziológiai feltétel szükséges hozzá, mint a záróizmok jó működése, vagy a megfelelő hólyagkapacitás. A másfél-kétéves kor azonban nem jelent túl korai időpontot.

Érdekes, mert ezzel párhuzamosan elkezdett terjedni az EC-módszer (az elimination communication rövidítése, itthon leginkább természetes csecsemőhigiéniaként hivatkoznak rá – a szerk.) is, amely pedig éppen csecsemőkortól igyekszik a pisilést, kakilást pelenka nélkül megoldani, figyelve a kicsi ingereit, vagy épp megtanítani, hogy bizonyos jelekre ürítsen. Ez nem való mindenkinek, tényleg csak az vágjon bele, aki nagy energiával tud részt venni benne: mindenesetre rámutat arra, hogy valójában a „túl korai” mögött legtöbbször más bújik meg.

Mit gondolsz, melyek a leggyakoribb okok mégis, amelyeket mi, szülők az éretlenségre fogunk?

Alapvetően azt látom, hogy a legtöbb a szülőn magán múlik. Ha neki most épp nincs ideje, energiája újra és újra feltörölni, átöltöztetni, ráültetni, akkor előbb-utóbb visszaadja a pelust, és megy minden a régiben. Ez semmiképp nem kritika, hiszen mindenkinek lehetnek olyan korszakok az életében, amikor másra kell összpontosítania az energiáit, és esetleg éppen a szobatisztulás az, amelyen tolhat, késleltethet.

Azonban, amikor a szülő készen áll, kellően elszánt és oda tudja tenni magát figyelemben, együttműködésben, akkor általában sikerül a leszokás.

Ha úgy tűnik, hosszabb ideig fog tartani a folyamat, akkor sem kell megijedni azoktól a történetektől, amelyek arról szólnak, hogy „gondolt egyet és letette a pelust”, vagy „elkezdtük, és egyik napról a másikra szobatiszta lett”. Valóban akadnak hasonló gyerekek, de olyanok is, akinek több hét vagy hónap kell, ezért érdemes kitartani. Főleg, mert úgy tapasztalom, a hároméves kor megint hozhat plusz nehézséget a személyiségfejlődés szempontjából: ekkor érkezik a dac, az én döntöm el, a „csakazértse”.

Említetted, hogy akadnak fiziológiai feltételek, amelyek nagyrészt megvalósulnak másféléves korig. Milyen más, viselkedésbeli jellemzők, amelyek kapaszkodót adhatnak a szülőnek, hogy merjen belevágni, megismertetni a gyerekkel a kakilás, pisilés más környezetét?

Mindig hangsúlyozom, hogy a szobatisztulásra való képesség nem ott kezdődik, amikor eldöntjük: megpróbáljuk elhagyni a pelenkát. Már a születéstől jelentősége van annak, hogy a babának beszéljünk a testéről, mutassuk, mondjuk neki a testrészeit. Amikor már jelei vannak annak, hogy épp pisil, vagy kakil, akkor magyarázzuk el neki, erősítsük meg benne: mi történik, mire való ez a folyamat. Természetesen kezeljük, ha a kicsi bemászik, betotyog a mellékhelyiségbe a szülőkhöz. Nem kell azonnal kivinni, fertőtleníteni, jajgatni, hogy hozzányúlt a vécéülőkéhez.

A kakiláshoz egy bizonyos kor után, sokszor már egyévesen elvonulnak a gyerekek: a sarokba, a szobájukba, az asztal alá bújnak. Ekkor már nyugodtan fel lehet ajánlani nekik a bili, vagy a vécé lehetőségét.

Ha nyitott rá, meg lehet erősíteni őt különböző motiváló játékokkal. Például készíthetünk egymásba akasztott papírkarikákból láncgirlandot: ahányszor bilibe, vécébe ürít, hozzáfűzünk egyet, így látja, miképpen halad előre, és milyen sok lépést tett már a szobatisztaság felé. Szerepjáték során bevonhatjuk a kedvenc plüsseit is, ráültethetjük őket a bilire, miközben elmondjuk: ők is épp kakilnak, vagy pisilnek. Fontos, hogy nyugodt, biztonságos hely legyen a vécé a kezdetektől, ahol nem kell félni.

Néha úgy érzem: többet szoronganak a mai szülők a szobatisztaságon, mint maguk a gyerekek.

Nem mondom, hogy könnyű a helyzet: jó szülők akarunk lenni, mindent elolvasunk. Félünk a traumáktól, és manapság már mindent összekapcsolunk a traumatizálhatósággal. Pedig ez már egy másik – látványos – kategória, amelynek mindenképpen észrevehető jelei vannak.

Alapvetően azt látom, hogy sokkal nagyobb a szorongás a felnőttekben a témával kapcsolatban, mint kellene. Ez nemcsak a nevelés felett érzett megfelelés velejárója, hanem azé, hogy a kakilás, pisilés tabutémák lettek a mai világban. Jó lenne, ha elfogadnánk: az ürítés a természet velejárója, nincs benne semmi szégyellnivaló.

Abból a szempontból is fontos ez, amikor a gyerek például először kinyomja a kakiját pelenka nélkül és megcsodáltatja a szülővel, kérdéseket tesz fel vele kapcsolatban. Ilyenkor semmiképpen sem fújoljunk, tereljünk, zárjuk rövidre a témát. A hozzátáplálásnál is megismertetjük az ételeket, amikkel először találkozik a kicsi. Nincs ez másként az ürítés eredményével sem.

A legtöbb családban, ha már jól is működik a nappali bili-vécé rutin, az éjjel még nem balesetmentes. Sok példát hallok arra, hogy 1-2 év szobatisztaság után sem veszik le a pelenkát éjszakára. Hol kell meghúzni a határt a türelem szempontjából? Melyek az éjjeli leszokás buktatói?

Valóban, a szakirodalom is elkülöníti az ágytisztaságot a szobatisztaságtól, azonban itt is sokszor látom: túl hosszúra nyúlik a türelmi időszak, mégpedig legtöbbször a komfortosság miatt. Nyilván éjjel nagyon sok ideig kell tartani a vizeletet, mai jelenség azonban egyébként, amit a saját gyerekeimen is látok, hogy kevésbé tudnak késleltetni a kicsik minden téren. Mert ha szomjas vagyok, azonnal iszom, ha éhes vagyok, azonnal kapom az ételt és így tovább. Gyakori rutin, hogy lefekvés előtt még a nagy gyerekek is tejitalt fogyasztanak, ami szintén nehezíti az ágytisztaságot.

A legjellemzőbb buktatónak azt látom, amikor a szülő addig nem veszi le a pelenkát, amíg az nem száraz reggelre. Viszont sok esetben hiába várja ezt, hiszen ha ott a pelus, nincs meg a kellemetlen érzés az éjjeli pisilésnél,  így a tanulási folyamat sem zajlik le.

Először arra ébred, hogy csurom pisi, de szépen lassan már a feszítő hólyagérzésre kel. Tapasztalom azt is, hogy sokan mielőtt még ők maguk lefekszenek, elviszik a gyereket álmában pisiltetni, ami szintén nem a legjobb megoldás, hiszen így megszokja: lehet félálomban üríteni. Ritka eset, de előfordul orvosi ok is, azaz hogy egy bizonyos hormon hiánya miatt nem tud megvalósulni az ágytisztaság.

Simkó Anna

Alapvetően a szobatisztaság kapcsán, majd később is az ürítési problémák esetében inkább a székletgondokról hallani többet, illetve komolyabb nehézségeket, mint a vizelettartásról. Mi ennek az oka?

A kakilás tulajdonképpen az első olyan funkció a gyermek életében, amelyet ő tud irányítani, ahol ő gyakorolja a kontrollt. Míg a pisilést egy idő után már nem tudja visszatartani, sajnos a széklettel ez másként történik. Ennek hatására pedig egy nehéz folyamat indul el a szervezetben, amely sok esetben ördögi körbe torkollhat. Tehát ha valamiért mindenképp az a célja, hogy márpedig ő szabályozhasson valamit, akkor nagy eséllyel a székletvisszatartáshoz nyúl.

Ezért is említettem a szobatisztulás kapcsán, hogy vannak kevésbé simulékony gyerekek, akik nem feltétlenül napok alatt váltanak.

Esetünkben fontos, hogy adjunk nekik apróbb alternatívákat a tanulási folyamat közben: bili vagy vécé, ha bili, milyen színűt szeretne és így tovább. Emellett egyre több terület legyen az életében, amellyel kapcsolatban autonómiát kaphat. Korának megfelelően természetesen, de jusson neki valamiféle szabadság.

Az átszokásban egyébként olyan aprónak tűnő, de fontos dolgokkal is segíthetünk, hogy például nem farmerba, hanem gumis derekú, könnyen lehúzható, kényelmes nadrágba öltöztetjük a gyereket, amivel támogatjuk az önálló öltözködést.

Hogyan fest az említett ördögi kör, amikor elkezdődik a székletvisszatartás?

Amikor a gyerek úgy dönt, nem akar kakilni, a végbél utolsó szakasza, amely tárolja a bent maradt székletet, kitágul. A vastagabb, nagyobb székletgömb ottléte nyilván fájdalmas dolog, az ürítése pedig végképp, hiszen a végbél gyakran bereped. A gyerek nem tudja összekötni, hogy a pocakban érzett fájdalom a kaki miatt van, ő csak azt érzékeli: az ürítés a nehéz, kellemetlen dolog. Azonban azt sem lehet a végletekig megakadályozni. Ekkor jön a következő szakasz, amikor a hígabb széklet elcsordogál a visszatartott kaki mellett, és a gyerek, szülő csak azt érzékeli, mindig kakis a bugyi, alsónadrág. Ezt szokták tévesen úgy definiálni, hogy „na, megint bekakiltál”, ami egyrészt nem igaz, másrészt csak még több szorongást szül. Általában itt fordulnak a szülők szakemberhez.

Gondolom, elsőre a gyermekorvost keresik meg és vele igyekeznek megoldást találni. Ha az nem segít, érkeznek a pszichológushoz. Mi tapasztalsz: többségében lelki ok áll a háttérben és a visszatartás csak tünet?

Gyakori tévhit ez, pedig azt kell mondanom, hogy nem. Nagyrészt egyszerűbb a megoldás, elég egy rossz élmény a kicsinek, például egy fájdalmasabb kakilás. Ha egyszer visszatartja, onnan pedig már könnyű belecsúszni az említett folyamatba. Mindenképp orvoshoz kell fordulni, mert ő első körben általában egy székletlazítót ír fel. Ez nem hashajtó, fontos, hogy azt ne adjunk a gyereknek, mert nem segít, csak ronthat a helyzeten.

Nem kell tartani attól sem, hogy az orvoshoz fordulás még inkább fókuszba teszi a problémát. Szoktuk mondani, és igaz is, hogy ha nem a kaki körül forog az élet, a szülő minden gondolata, tette, akkor sokszor magától megoldódik a gond. Azonban, amikor szakember kell, akkor szakember kell. A gyerekorvosok nagy része pedig igazán figyel arra, hogy a lehető legkíméletesebb megoldást keresse. A tapasztalatom, hogy nem teszik ki felesleges vizsgálatoknak a gyereket.

Ha mégis akadnak pszichológus hatáskörébe tartozó okok, melyek azok általában?

Előfordul, hogy a szülők annyira várják az érettséget (illetve tévesen azt gondolják, a korábbi szoktatás, rossz, egyenlő a büntetéssel), hogy egyszerűen nem halad a szobatisztaság. Ha közben a gyerek óvodás lesz, még több szorongást szül benne, hogy új helyen kellene produkálni, amit otthon se egyszerű. Ez is lehet a visszatartás oka.

Emellett a perfekcionista, fokozottan tisztaságmániás családokban szokott előfordulni, hogy a gyerek számára a kaki koszos, büdös dolog, vagy a vécé az a hely, ahol félni kell a baktériumoktól, ezért inkább nem ürít, mert így egyszerűbbnek gondolja. Persze minden eset más, előfordul, hogy a gyermeki tisztasági kényszer mögött is más ok bújik meg.

Az egyéni megoldások mellett milyen általánosabb kapaszkodókat szoktál megfogalmazni a hasonló cipőben járó családoknak?

Minél kisebb a gyerek, annál kevésbé fogja megérteni a kognitív részét a problémának: azt, hogy ha visszatart, annak hosszú távon sokkal nehezebb és fájdalmasabb következményei lesznek. Ő csak a jelenben gondolkodik és azt tudja, számára most mi a rossz. A szülő egyrészt segíthet a táplálkozással: fontos, hogy megfelelő mennyiségű rostanyag kerüljön a szervezetbe. Tapasztalatom szerint a gyakori, drasztikus házi praktikákként emlegetett külső beavatkozások, mint kúpozás, egész piciknél lázmérőzés, csak rontanak a helyzeten és az ürítéshez való hozzáálláson. Velük nem csak rossz élményt szerez a gyerek, de nem is tanulja meg a saját testét használni. Ezért a testtudat folyamatos alakítása, erősítése fontos szülői feladat.

Emellett főként nagyobbak esetében érdemes elgondolkodnunk azon: hagyjuk –e hibázni a gyereket és kipróbálni magát egész egyszerű hétköznapi feladatokban? Sokszor banális dolgok vezetnek a test túlkontrollálásához: például ha egy alsós gyerek nem vághat késsel, nem kenheti meg a vajas kenyerét, vagy nem pakolhatja be egyedül a táskáját.

A legfőbb pedig kortól függetlenül a tabuellenes attitűd a közvetlen környezet részéről. Meg lehet vizsgálni a testrészeket, el lehet próbálni a kakilást, meg lehet mutatni, mi hogyan csináljuk. A tabudöntésben egyébként nagy segítségünkre lehetnek a témában írt mesekönyvek, amelyek már kicsiktől nagyokig mindenféle korosztály számára megtalálhatóak.

Fotó: itt és itt