„A születés lényege a biztonság lenne, de az első pillanattól a lehetséges veszélyek körül forog minden” – Interjú Ördögh Csillával

Az utóbbi években számos kutatás foglalkozott a prenatális, vagyis a születés előtti időszakkal, az anya-magzat kapcsolattal. Ezek alapján bátran kijelenthetjük, hogy még sosem volt ilyen bizonyos, hogy a várandósság időszaka és a születésünk története sokkal nagyobb hatással van az életünkre, mint azt korábban gondoltuk. Ezért is lenne fontos, hogy a tudományos fejlemények tanulságai beépüljenek az alapesetben medikalizált szemléletben működő egészségügyi rendszerbe. Bár vannak ebbe az irányba mutató törekvések, sajnos az érdemi változás még várat magára. Miközben a szakértők szerint a várandósság és a szülés-születés folyamatában bizalomra, biztonságra és kapcsolódásra lenne a legnagyobb szüksége az anyának és a babának, az ellátórendszer alapmotívuma a bizalmatlanság. Emellett továbbra is sok esetben probléma a születés természetes ritmusát megsürgető, indokolatlan beavatkozás, valamint az anya és a gyermek szeparációja a szül(et)és után.

Hogyan lehet ilyen körülmények között testi-lelki szinten felkészülni erre a meghatározó életeseményre? Mit jelent pontosan a háborítatlan szülés és az aranyóra? Mit tehetünk annak érdekében, hogy a saját, és születendő gyermekünk jogai ne sérüljenek? Miért fontos, hogy a babára és az anyára is cselekvő és kompetens személyként tekintsünk ebben a folyamatban? Ördögh Csilla pszichológussal, perinatális szaktanácsadóval beszélgettünk.

Az utóbbi években egyre több szó esik arról, hogy az egészségügyi rendszerben elterjedt, medikalizált személet szembemegy, de minimum hátráltatja a szülés-születés természetes úton történő, testi-lelki szempontból bizonyíthatóan előnyösebb folyamatát. Hogy látod, miben nyilvánul meg leginkább ennek a feszültsége?

A medikalizált szemlélet lényege, hogy a folyamatok kontrollálásában van a biztonság, melynek jegyében sokszor a lehetséges legnagyobb bajra készülünk – és ez a várandósságra is igaz. Ez viszont azzal jár együtt, hogy gyakorlatilag a fogantatás pillanataitól jelen van az indokoltnál jóval erőteljesebb szorongás.

Miközben ennek a természetes folyamatnak az alapja a biztonság lenne, a lehetséges veszélyek körül forog minden. Az anyára betegként, a magzatra a vizsgálat tárgyaként tekint az állapotukat monitorozó rendszer, és ebből a folyamatból sokszor teljesen hiányzik a bizalom.

Szerinted ennek mi az oka?

Fontos lenne, hogy az orvos-beteg kommunikáción érezhető legyen, hogy a bizalomra épülő bánásmód a szakmaiság része. Erre viszont nagyon nehéz időt és energiát szánni ott, ahol a saját pszichés karbantartásra sincs lehetőség. Márpedig, ahol erre nincs lehetőség, ott az orvos egy traumatizált énrésszel együtt végzi a munkáját. Ilyen körülmények között nehéz kialakítani egy megtartó légkört.

Erről nem feltétlenül az orvosok tehetnek, mert sokszor hiába tesz meg mindent, a körülmények és leterheltség ellehetetleníti a pozitív viszonyulás, vagy egyáltalán a kapcsolat kialakítását. Csak a legszükségesebb dolgokra marad energia, ezért a fókusz folyamatosan azon van, hogy mi minden mehet félre. Pedig egy támogató kapcsolat a várandósságot gondozó szakemberekkel óriási jelentőségű a várandós biztonságérzete szempontjából.

Tudnál mondani egy konkrét példát arra, hogy ez a támogató, bizalomra és a biztonságérzet kialakítására fókuszáló attitűd hol és hogyan jelenhetne meg a gyakorlatban?

Például a szűrővizsgálatokon, amelyek nagyon hasznosak, de a jelenlegi formában a szülésre való mentális felkészülés szempontjából kifejezetten hátrányosak. Ezeken a vizsgálatokon arra készülünk, ami száz esetből csak egyszer történik meg. Azok az információk viszont, amelyek megerősíthetnék egy problémamentes várandósság során a biztonságérzetet, már nem kapnak hangsúlyt.

Hogy még konkrétabb legyek: volt egy kutatás, ahol két csoportra osztották az ultrahang vizsgálaton résztvevő kismamákat. Az egyik csoport tagjait megszólították a szonográfusok, és azt kérdezték tőlük, mit gondolnak, hogy érzi magát a kisbaba a hasukban? Azok az anyák, akik egy ilyen személetben zajló vizsgálaton vettek részt, szabadabban tudták megélni a kötődést a magzataik felé.

Ez a kérdés egy apró, de az anyai kompetencia-érzet szempontjából fontos mozzanat.

Nagyon nem mindegy, hogy egy vizsgálaton azon kell gondolkodnom, vajon mi baja van a kisbabámnak, vagy azon, hogy hogyan tudom vele felvenni a kapcsolatot. Előbbi a fiziológiai szükségletek szintjére degradálja a várandósságot, utóbbi egy jóval emelkedettebb, gyakorlatilag a transzcendens szinten megnyilvánuló mentális állapot – és ami mindennél fontosabb, egy nyugodt állapot. Ebben a mederben az aggodalmat okozó eredményeket is sokkal reziliensebben lehetne kezelni.

Ha viszont engem folyamatosan azzal riogatnak, hogy a baba jól van-e, baja lehet, vagy nincs jól, akkor az automatikusan aktiválhat egy olyan reakciót, ami akadályozza, hogy érzelmileg kapcsolódjak hozzá – pedig ennek a kapcsolódásnak rengeteg pozitív hozadéka van.

Sajnos a beszámolók alapján úgy tűnik, még sokat kell változnia a rendszernek, hogy ez a bizalom a része legyen. Mit tehetünk egyéni szinten annak érdekében, hogy ilyen körülmények között is rátaláljunk a belső stabilitásra és a szülés folyamatát támogató biztonságérzetre?

Szerintem egy ilyen helyzetben jó stratégia, ha erről a problémafókuszú gondolkodásmódról megpróbálunk átállni egy kapcsolatfókuszú gondolkodásra. Például egy ultrahang vizsgálatra gondolhatunk úgy, mint egy érzelmi találkozásra. Megkérdezhetjük magunktól: nekem milyen volt látni a babát, mit láttam rajta, milyen érzések voltak bennem a képek alapján? Mi lehet vele? Meséljünk ezekről az érzésekről, gondolatokról a környezetünknek is, így adhatunk neki teret. De egy jó szülésfelkészítő is tud olyan szemléletet adni, amivel ez a kötődést támogató kompetenciaérzet növelhető, a testhez és a szüléshez való jó viszony erősíthető.

Milyen egy jó szülésfelkészítő?

Olyan, ami az anyai, még inkább szülői erőforrásokra, és a magzat erőforrásaira is épít, például a baba szemszögéből is megmutatja a születést.

A perinatális (születés körüli időszak) szemlélet fontos része, hogy ezt az anyában és a magzatban rejlő erőt és tudást is felfedi a szülők előtt. A medikalizált személet ezzel szemben a vizsgálat tárgyaként, nem pedig a születés kompetens résztvevőjeként tekint a magzatokra. Pedig ők nagyon sok mindent tudnak, és ha erre a tudásra, a bennük lévő erőre is építünk, az nemcsak a szülés-születés folyamatában, de a babák jövője szempontjából is hatalmas erőforrás lehet.

Ha ezt elmélyítjük, társul hozzá egy gyerekközpontúbb gondolkodásmód, egy megértőbb nevelői stílus. Ez egyébként hosszútávon is jó, mert minél inkább érti az ember a gyereke érzelmeit, annál kevésbé szorong rajta.

A jelenlegi gyakorlatban hol, mely pontokon vész, vagy veszhet el az az erő és tudás, ami lehetővé tenné, hogy a születés egy életre szóló, pozitív élmény legyen a baba és a szülők szempontjából?

Ahogy az anya, úgy a baba is a biológiai teljesítőképessége csúcsán van a szül(et)ésekor. Ez azt jelenti, hogy a baba erejére is lehet számítani. Feltéve, hogy az anya (és ezáltal a magzat is) biztonságban érezheti magát, támogató környezet veszi őket körül, az anyát nem sürgetik, nem riogatják, nem avatkoznak be olyan mesterséges eszközökkel, mint például egy oxitocin injekció vagy egy erős fájdalomcsillapító. Ilyen körülmények között sokkal nagyobb eséllyel tudnak elindulni és végigmenni bennük olyan élettani folyamatok, amelyek nemcsak abban segítenek, hogy a szülő nő egy elementáris zsigeri erőt és biztonságérzetet tapasztaljon meg, de abban is, hogy a baba aktív hősként vegyen részt a saját megszületésében, és így a szervezete is ellenállóbb lesz.

Mit értesz pontosan az alatt, hogy a baba „aktív hősként vesz részt” a születésében?

Ördögh Csilla

A magzat folyamatosan orientálja magát a méhen belül. Ha itt az idő, a megfelelő pillanatban a méhszáj felé fordul, elindul az útján. Szülésznők, vagy a szülést kísérő bábák beszámolóiból is kiderül, hogy a baba megszületésekor, a kitolási szakaszban gyakran érzékelni lehet, amikor elrúgja/eltolja magát a méh faláról. Ez egy nagyon fontos pillanat, az ő legelső tapasztalása arról, hogy kontrollban van, részt vesz a saját születésében.

Egy epidurális fájdalomcsillapítás például azért nem szerencsés, mert az a babát is elkábítja, és emiatt nem tudja megélni azt, hogy használja az erejét. Természetesen van olyan helyzet, amikor a fájdalomcsillapításra vagy császármetszésre szükség van, de sokkal ritkábban, mint amikor ez megtörténik.

Ha már császármetszés… Szintén az utóbbi időszak fejleménye, hogy egyre több szó esik az indokolatlan beavatkozásokról. Magyarországon a nemzetközi adatokhoz képest elképesztően magas a császármetszéssel végződő szülések száma: tízből négy baba így jön a világra. Ez sokszor valóban életmentő, de minimum elgondolkodtató, hogy a hazai 40%-os adattal szemben a nemzetközi statisztikák 15-20% körül mozognak. Édesanyák beszámolói és a hazai kórházi gyakorlat alapján arra lehet következtetni, hogy sokakat valamilyen praktikus kórházi gyakorlat, jellemzően az orvosok időhiányából és leterheltségéből adódó körülmény terel az élettanilag kedvezőbb, ám időigényesebb természetes útról a műtét felé. Pontosan mit veszítenek azok az anyák és babák, akik ezek miatt a praktikus szempontok miatt maradnak le a természetes szülésről?

Amikor arról beszélünk, hogy a baba aktívan részt vesz a megszületésében, az alatt azt értjük, hogy keresztülmegy a születéssel járó hormonális állapotokon, mozgásformákon, a szülés szakaszain, többek között a vajúdáson és a kitolási szakaszon. A programozott császárt nem előzi meg vajúdás, ami miatt nem tud felkészülni a magzat szervezete a méhen kívüli élethez való alkalmazkodásra. Ha ez a fázis kimarad, az azt jelenti, hogy nem tud emelkedni a stressz-szintje, amire azért lenne szükség, hogy a változáshoz rugalmasabban tudjon hozzákezdeni. Egy hirtelen jött, programozott császár esetében minden átmenet nélkül szakad rá a babára a világ, egyik pillanatról a másikra kell önállóan szabályoznia a saját szervezetét.

A születés tehát mindenhogyan stressz a baba számára, de nem mindegy milyen. A természetes szülés közben lezajló élettani folyamatok jobban támogatják a babát abban, hogy ebből a stresszhelyzetből megerősödve tudjon kijönni – feltéve, hogy ehhez adottak a feltételek. Ez a születés közben aktiválódó eustressz azért fontos, mert egyfelől védi a magzat szerveit az összepréselődéstől, másfelől védelmet nyújt bizonyos – több felnőttkori – megbetegedésekkel szemben, felkészíti őt az alkalmazkodásra. Többek között ez a hatalmas biológiai potenciál lesz semmivé minden olyan alkalommal, amikor indokolatlanul császároznak édesanyákat.

Úgy fogalmaztál, hogy ez a potenciál csak akkor válhat elérhetővé, ha adottak a feltételek. Mit értesz ez alatt?

Sajnos még mindig sok helyen megtörténik, hogy szülés után elviszik a babát az édesanyától. Ez egy rendkívül káros gyakorlat, ami nemcsak a WHO ajánlással megy szembe, de alapvető evolúciós szempontokkal is. Amikor ez történik, akkor tulajdonképpen egy veszteségélménnyel indul a baba élete, és az anya-gyerek kapcsolat is.

Ráadásul ez a gyakorlat a pszichológiai mellett, élettani szempontból is hátrányos. A születést követő szeparáció egy olyan fiziológiai gyászfolyamatot indít el mindkettőjükben, ami például a szoptatás sikeressége ellen hat. A tej termelődése sokkal könnyebben be tud indulni, ha az anya az orrában érzi a baba illatát. Ráadásul ez a közelség a kötődés mellett, a szervezet regenerálódását is jobban támogatja.

Minél közelebb vagyunk a születéshez az azt követő időszakban, annál nyitottabb és érzékenyebb a szervezet arra, hogy közel legyen az elsődleges gondozójához. Egy újszülött végtelenül kiszolgáltatott, teljesen logikus, hogy az édesanyja mellett érzi magát biztonságban.

A császárral születő babák esetében különösen fontos lenne, hogy ez a bőr-bőr, vagy ha az anya állapota ezt nem teszi lehetővé, akkor a szőr-bőr kontaktus az apával meg tudjon valósulni az első egy-két órában. Számukra sokszor nem is a korábban részletezett hüvelyi születési biológiai potenciál a legnagyobb veszteség, hanem az, hogy – miután gyakorlatilag minden átmenet nélkül mennek keresztül ezen a hatalmas változáson – még az anyukájuktól is elszakítják őket. Az úgynevezett szelíd császár lényege, hogy az anya a műtét után is megkaphatja a babát, ugyanúgy együtt lehetnek, és a mellkasára teszik, mintha természetes úton jött volna a világra. Ezután is biztosítani kellene a rooming-in (vagyis az egy szobában történő) elhelyezést. Fontos tisztában lenni vele, hogy ehhez az anyának és a babának is joga van.

Ehhez képest sajnos nagyon sok beszámolóból az derül ki, hogy ez a jog nem, vagy csak részben érvényesül.

A kapcsolattartáshoz való jogod legfontosabb része, hogy a babáddal való kapcsolatod folyamatos legyen. Nincs az a helyzet – nem számítva az azonnali beavatkozást igénylő komplikációkat –, amikor a beleegyezésed nélkül elvihetik a babádat. Csak van az a kórház, ahol, ha előállsz ezzel az igényeddel, leharapják a fejed, mondván, hogy ott ez a szokás.

Aztán vannak kórházak, ahol azt mondják, hogy bababarát intézmény, majd elviszik a babát a szülés után, visszahozzák, és odaadják az anyának egy órára, és azt mondják, hogy ez az aranyóra. Ez nem aranyóra. Ha nincs biológiai vagy egészségügyi indok, akkor nem szabad elvinni a babát. Neked is, és a babádnak is joga van ahhoz, hogy ti végig együtt maradhassatok. Nem vihetik el. Az Apgar-értékeket úgy is fel lehet venni, hogy az anyán van a baba. A súlymérést pedig az aranyóra után is el lehet végezni. Gyakorlatilag abban a pillanatban, hogy előjön a baba, az anya mellkasára vagy hasára kellene, hogy kerüljön. Ez lenne a legjobb mindenkinek, mert minden nehézség akkor tud erőforrássá alakulni benne, hogyha utána a biztonságérzet várja.

Ez a biztonságérzet teszi lehetővé, hogy közvetlenül a szülés után egy normatív tartományba süllyedjen vissza a stressz-szint. Ez akkor lehetséges, ha az anya testén, nem pedig távol, ismeretlen környezetben van. Ez ennyire egyszerű. És ezért mondjuk azt, hogy a zéró szeparáció, vagyis, hogy megszakítás nélkül az édesanyja közelében lehessen, a kiskorú páciensnek alapjoga.