„Bárcsak úgy történhetett volna, ahogy megálmodtam” – A „másodrendű” szülésélmény

Nagyon sokféle elképzelésünk van mostanában arról, hogy milyen is az ideális szülés. Otthonszülés vagy kórházban, lehetőleg minden beavatkozás és mindennemű fájdalomcsillapítás nélkül; vagy éppen a legprecízebben előre tervezett program császárral, ügyeleten, dúlával, bábával,  szülésznővel vagy fogadott orvossal? Sokan sok mindenre esküsznek, de nehéz lenne egyetlen helyes választ adni erre kérdésre. Nekem is megvan a saját véleményem, de hiszek benne, hogy azt az utat, amíg ez kialakul, mindenkinek magának érdemes bejárnia.

Azt gondolom, hogy a lényeg nem az ideális, hanem az optimális szülésélmény – a helyzethez, hozzánk, az érkező kis csöppséghez a lehető leginkább illeszkedő állapot, ami nekünk a legjobb. Amiről azt éljük meg anyaként, hogy ez a miénk, a sajátunk, még ha kicsit göcsörtös út vezetett is hozzá. Amit átlátunk, amit értünk, teljes szívvel átéltünk – ha ez lehetséges. Amikor ugyanis ez az élmény sérül, akkor akár kimondjuk magunknak, akár nem, a gyermekünk születése felett érzett örömbe könnyen belekeveredhet néhány cseppnyi keserűség.

Így szültem én

“Nem akartam megjegyezni, de nagyon mélyen bevésődött az agyamba. Csak bámultam ki az ablakon, néztem, ahogy egyre sűrűbben peregnek a hópelyhek, és ahogy a sötét belvárosi éjszakában tisztán megvilágítja őket a pislákoló utcai lámpák fénye. Egyedül voltam, színes falú kicsi szobában, furcsa műszerekkel körbevéve és rettegve hallgattam a kartonpapír vékony falakon a szomszéd szobákból átszűrődő keserves szitkozódásokat és fájdalmas kiáltásokat. Emlékszem, hogy még élt bennem a lendület, de ahogy egyre mélyebbre nyomult az éjszaka, egyre inkább a csontjaimba költözött a félelem és a magány, és minden küzdelmem ellenére éreztem, ahogy lassan elvesztem a kontrollt és elkezdek sodródni, egyre távolabb mindattól, amire vágytam, amire hónapokon keresztül készültem.”

Ha anyaként úgy gondoljuk, hogy a szülésünk nem sikerült úgy, ahogy elképzeltük, és kicsit kudarcnak éljük meg az egész folyamatot, úgy érezhetjük, elbuktunk, nem voltunk rá képesek, cserbenhagyott minket a testünk. Vegyes érzelmek (a boldogság mellett fájdalom, harag, keserűség, szégyen, szomorúság, bizonytalanság, értetlenség)  kavaroghatnak bennünk akár hetekkel, évekkel a történés után. Ekkor mondhatjuk azt, hogy „másodrendűnek” éltük meg a szülésünket, vagyis egy másodrendű szülésélményt hordozunk magunkban.

Elméletben persze tudjuk, hogy minden édesanya és minden szülés ugyanolyan értékes, mégis ott motoszkál bennünk a kis hang, hogy azért ezt nem így képzeltem, nem ezt terveztem, nem erről álmodtam…

Megfájdul a szívünk, amikor mások örömteli, tökéletesen természetes, fájdalommentes, percre pontosan a tervezetten alakuló szülésélményeit halljuk – bár inspirálhatnak és örülhetünk velük együtt, mégis, ösztönösen úgy érezhetjük, hogy nekünk ehhez képest “alacsonyabbrendű” élmény adatott.

Miért olyan fontos a szülésélmény?

Felmerülhet a kérdés: miért olyan fontos foglalkozni a szülésélménnyel, hacsak nem történt semmi tragikus, és ott a lényeg, egy szép, egészséges baba? Az érintettek is sokszor megkapják az akár őszintén jó szándékkal feltett, mégis bagatellizáló kérdést: “miért nem lehet csak örülni neki, hogy jól alakult a végén, a rosszat meg elfelejteni?”. Azt is sokan felvetik, hogy manapság egyszerűen túl van dimenzionálva a szülés-születés kérdése, megélése.

Ennek megfelelően a jellemzően a „dolgozd fel-felejtsd el” tengelyen mozgó tanácsok vagy elvárások mentén az érintett kismama könnyen elbizonytalanodhat, hogy tényleg van-e létjogosultsága úgy érezni, ahogy érez, és vagy jó mélyen eltemeti az élményeit, vagy kvázi átírja őket, megbeszéli magával, hogy miért nem voltak igazak, helytállóak. Bármelyik úton, de végülis saját magát kérdőjelezi meg, s nyomja el, aminek következtében sérülhet az önértékelése, a saját testéhez, nőiességéhez, anyaságához való viszonya.

Az elmúlt évek kutatásai ugyanis alátámasztották, hogy a szülésélmény befolyásolhatja a csecsemőhöz való kapcsolódás képességét, a gyermekágyi időszak alatti depresszió vagy szorongás megjelenését és mértékét, valamint az édesanya további szülésekhez való viszonyát. Számos másodrendű szülésélményt megélt kliensem számolt be arról, hogy emiatt az élmény miatt bizonytalanodott el abban, hogy szeretne-e még gyermeket. Ehhez képest azok az anyukák, akiknek volt lehetőségük az élményt feldolgozni, arról mesélnek, hogy a történteken keresztül összességében gazdagodtak, s mind saját maguk, mind a környezetük elfogadásában és megértésében sokat fejlődtek.

De mitől lesz másodrendű egy szülésélmény?

A másodrendű szülésélmény alapvetően nem függ a szülés módjától, hisz mind a természetes, mind a császármetszés útján zajló szülés nagyon sokféle lehet és különbözőképpen élhetik meg a nők. Nagyon fontos kiemelni, hogy másodrendű szülésélmény alatt elsősorban nem a szélsőségesen tragikus eseményeket értjük (hirtelen szívleállást vagy méhlepényleválást, terhességi toxémia következtében elvégzett sürgősségi császármetszést stb.). Inkább azokra a helyzetekre használjuk ezt a kifejezést, amikor a másodrendűnek megélés központjában az áll, hogy valami másként történt, mint ahogy a nők eltervezték, mint amire számítottak vagy vágytak.

A másodrendű szülésélményt megélő nők közül a legtöbben azt emelik ki, hogy bár természetes szülésre készültek, a gyermekük végül (különböző okok miatt) mégis császármetszéssel jött a világra. Gyakran megjelenő elemek a másodrendűnek megélt szüléstörténetekben a különböző (nem a szülő nő által kért) beavatkozások (például mesterséges fájdalomcsillapító eszközök, a szülés tempóját befolyásoló beavatkozások: burokrepesztés, ballon használata vagy oxytocin adagolása stb.)

Sokan vannak, akiknek a legkellemetlenebb meglepetéseket információhiány okozta, tehát egyszerűen (akár természetes, akár császármetszés útján való szülésről beszélünk) nem tudták, mivel járhatnak ezek a folyamatok (milyen mellékhatásai lehetnek a császármetszésnél használt spinális érzéstelenítésnek, vagy nem tudták, hogy gyakori az erős fájásoknál a hányás stb.). Sokszor a körülmények is szerepet játszanak a szülésélmény alakulásában: az orvosunk, szülésznőnk, kísérő társunk jelenléte vagy hiánya; a várt vajúdási állapotok, illetve az újszülöttünkkel együtt töltött első percek, órák.

Tehát akár információhiány, akár nem várt beavatkozások állnak a háttérben, elsősorban az elképzelt, tervezett szülésélménytől való eltérések azok, amelyek a kudarc, a másodrendűség érzését hagyhatják az édesanyákban – olyan érzelmeket, amikkel nagyon fontos lenne dolgoznunk.

Az érzelmek szabad megélése

A nehéz érzések elfojtása ugyanis kicsit olyan, mint egy kuktafazék működése – hiába rakunk rá tetőt, a gőz ki akar jönni, és előbb-utóbb bizony utat talál magának. Az elfojtott érzéseink ugyanígy törnek a felszínre: lehet, hogy feszültebbé, ingerlényekebbé válunk tőlük, lehet, hogy pszichoszomatikus (orvosilag nem indokolt fájdalom) vagy pszichés (levert hangulat, pánikrohamok) tünetben mutatkoznak meg. Egy másodrendű szülésélmény feldolgozása lényegében egy gyászfolyamatnak felel meg: el kell gyászolnunk azt, hogy nem úgy történt, ahogy szerettük volna, hogy utána szabaddá váljunk arra, hogy elfogadhassuk a saját történetünket, s gazdagodhassunk általa.

A érzéseink önmagukban nem jók vagy rosszak, hanem egyszerűen csak érzések. Inkább az a kérdés, hogy egy elfojtott vagy egy, a helyén megélt érzésről van szó, hisz míg az előbbi feszültséget generál, az utóbbi épít.

A nehéz érzéseknek ugyanúgy van helyük a lelkünkben: ha őket elfojtjuk, azzal a “pozitív” érzéseket is elnyomjuk – ez olyan, mintha a hangerőt vennénk lejjebb, nincs finomhangolás. Ha megéljük a nehéz érzéseinket is, szabaddá válunk az örömre is: újra (vagy először) rá tudunk csodálkozni arra, hogy mekkora csodának lehettünk részesei, mennyi mindent kibírtunk: életet adtunk egy kis embernek, aki bennünk formálódott és növekedett fel. Talán újra vagy először elkezdjük magunkat értékelni, s a szülésünket is értéknek látni, a módjától függetlenül.

Önmagában az, hogy szembenézünk a történtekkel, már előrevisz, elindít egy úton az elfogadás felé – ez történt, ez a mi történetünk egyik fejezete, akkor is, ha nem így akartuk és terveztük. Igazából nincs is más opció – vagy elfogadjuk és engedjük, hogy formálódjunk, gazdagodjunk általa, vagy tagadjuk és egyre mélyebben elszakadjunk a saját valóságunktól, szabadságunktól, egyszóval saját magunktól.

A történtek megértése

Ahogy az érzelmeinknek egyre inkább teret biztosítunk, egyre inkább elfogadjuk őket, csökkenni fog az elfojtásukból eredő feszültség is. Ha fájdalmas is a folyamat, mégis egyre inkább megnyugszunk, hisz nem kell már tudat alatt annyi energiát fektetnünk abba, hogy mélyen magunkban tartsuk ezeket az érzéseket, s nem keserítik tovább a lelkünket. Ezután szabaddá válunk arra is, hogy kognitívan, az “agyunkkal”, értelmünkkel próbáljuk feldolgozni, mi is történt valójában velünk a szülés során. Ezek a folyamatok (az érzelmeink felszabadítása és a történtek megértése) sokszor párhuzamosan zajlanak.

A másodrendűnek megélt szülésben sokszor az a legnehezebb, ha sem a szülés közben, sem később nincs elég információ a birtokunkban: nem tudjuk, hogy pontosan mi és miért történik, történt. Ezért érdemes hangsúlyt fektetnünk a későbbi tudatos információgyűjtésre.  Ehhez akár a szülészorvosunk, szülésznőnk, csecsemősnővérünk segítségét is kérhetjük, végigbeszélhetjük velük, hogy pontosan mi (és miért) történt.

Érdemes lehet minél több oldalról tájékozódni, akár elmenni olyan szakemberekhez (például dúlák, más szemléletű szülésznők, bábák, perinatális szaktanácsadók stb.), akikkel beszélgetve új szempontokat kaphatunk a történtek átgondolásához. Ennek a folyamatnak az a lényege, hogy megértsük, milyen beavatkozások miért történtek, milyen folyamatok vezettek oda és milyen következményekkel jártak.

A feldolgozás útján

Bármi miatt is érezzük anyaként azt, hogy kudarcot vallottunk a szülésünk során, nagyon fontos, hogy ezt az élményt és a hozzá kapcsolódó érzéseinket komolyan vegyük, és az elnyomás és elfojtás helyett aktívan feldolgozzuk. Ebben segítségünkre lehet akár egy szülésfeldolgozás témájú csoport (amiből egyre több működik az országban), de egyéni terapeuta támogatását is kérhetjük a folyamat kísérésében.

Úgy gondolom, hogy első lépésként az is nagyon jó, ha merünk olvasni erről a témáról, és érintettként elkezdjük megérteni magunkat, a bennünk zajló érzéseket, folyamatokat. Az élmény feldolgozása egyfajta gyászfolyamat: fontos része a vegyes érzelmeink megélése, ezen keresztül az önértékelésünk (újbóli) stabilizálása, majd a történtek megértése, elfogadása, és értékként való integrálása életünkbe. Végül, akinek aktuális, fontos lépés elkezdeni felkészülni a következő lehetséges szülésre.

Ha úgy olvasod ezt a cikket, hogy azt érzed, neked már ez késő, akkor bátorítalak, hogy ne haragudj magadra: nem volt elég információd, nem volt melletted olyan csapat, aki feltétel nélkül támogatott volna. Ezek nélkül hiába adtál bele mindent, kevesebb esélyed volt, mint velük együtt. Gratulálok, hogy így is érdekelt annyira a téma, hogy elolvastad ezt a cikket! Az élményeket feldolgozni, a sajátotoknak elfogadni és gazdagodni általa sosem késő!

Végezetül: fontos tudnunk, hogy nem vagyunk egyedül. Annyi-annyi nő élt át hasonlókat, csak nem merünk beszélni róla. Ezért tartom fontosnak az ilyen cikkeket, mind pszichológus szakemberként, mind személyesen, érintett nőként, hogy legalább egy-egy ráismerés születhessen és valamiféle párbeszéd elindulhasson az érintettek körében.

Ezek az oldalak lehetnek még hasznosak a feldolgozáshoz, megértéshez, a következő szülésre való készüléshez:

Császárvonal – támogató csoport császármetszés előtt és után

VBAC Hungary

Perinatus Alapítvány