#Metoo után sötétben tapogatózva − Ilyen volt a The Morning Show második évada

Az első évadot követően, amely egy friss, aktuális és igazán jó ritmusú sorozatot kínált a nézők számára, tavaly ősszel megérkezett a The Morning Show második szériája. Nagyon szerettem a kezdő tíz részt, és igazán izgatottan vártam a folytatást. Sajnos csalódnom kellett. Akadnak benne jó momentumok, mint például a pandémia kirobbanásának, vagy épp az amerikai elnökválasztásnak „real time” bemutatása, de azért főleg a jó színészi alakítások viszik hátukon a showt. A zseniálisan felépített dramaturgia, a remekül összefogott fő történetszál és a mesterien adagolt feszültség most igazán, sőt fájóan hiányzik. Mindezt az ember a kilencedik rész végéig azért többször megbocsátja az alkotóknak, de a balul elsült finálé (pedig itt is vannak jó pillanatok!), már kevesebb irgalmat kínál. Tény: a #metoo után az egész világ sötétben tapogatózik, és homályosan látja, mi lesz a valódi irány. De azért ennél határozotabban megfogalmazott válaszokat vártunk.

Fotó: The Hollywood Reporter

Hol tartunk most?

Az első évad végén Alex (Jennifer Aniston), a csatorna sztárja és az új üdvöske, Bradley (Reese Witherspoon) együtt robbantják a bombát: miközben élő adásban beszélnek arról, hogy gátat kell szabni a médiavállalatok szexuális zaklatásokkal teli működésének, néhány, a közvélemény számára megdöbbentő nevet is lelepleznek a rögtönzött performanszukban. Ismerős? Igen! És éppen ezt szerettük a The Morning Showban: hogy aktuális, őszinte, hogy árnyaltan mutatja a képet elkövetőről és áldozatról, miközben rávilágít arra, mennyire mérgezően hat az emberekre, ha a társadalom valamit, ami káros, természetesnek kezel.

Alex és Bradley párosa itt ér össze, itt nyer értelmet, és valahol pont miattuk várja a néző a második évadot: hogy a nagy lebuktatás után, mit kezd majd egymással és az új felállással ez a két határozott, olykor nehéz természetű, de alapvetően az igazságot kereső nő. Nos, körülbelül ez az, amiből alig kapunk valamit: inkább megnyilatkoznak egymásról, minthogy közösen látnánk őket a vásznon, ez pedig közel sem ugyanaz. Éppen azért, mert ha mégis összefutnak, akkor aztán övék a pillanat. Pedig jól indulunk: a kezdő jelentekben bármennyire is necces, hogy Alex az önként vállalt száműzetés után visszatér a tévébe, azért a karakter hiúságát ismerve, abszolút belefér ez a döntése. Az írók pedig erre alapoznak, visszaédesgetik szép szavakkal és egy kis spirituális töltettel.

Utóbbi pedig fel is festi a második évad vállalását, amely nem más, mint Alex belső poklának bemutatása.

A nő, aki feminista hősnőként távozott a képernyőről, pontosan tudja, hogy nemcsak forradalmár, de tettestárs is. És bármennyire fáj, kénytelen ezzel szembenézni; nemcsak a készülő botránykönyv miatt, hanem azért is, mert van annyira intelligens és érzelmekkel teli ember, hogy ezt megtegye.

Muszáj, hogy így legyen, ugyanis ez az egyetlen vonása a főkarakternek, amiért a néző megszeretheti, azonosulhat vele és szurkolhat neki.

Elaprózott szálak, elvesztett lendület

Az első évadban valahogy igazán helyén volt a patikamérleg, és az összefonódó történetszálak ellenére is érezte az ember, mi a fő vonal. Az apró részletek valahol eggyé álltak össze, és minden mellékszál a végső katarzisnak pakolt alá, vagy afelé adott irányt. Most annyifelé szakadunk, hogy sokszor már nem is tudjuk követni, ki éppen hol tart, és mik a valódi motivációi. Bradley karakterének például egyszerre kell identitást keresni, felvállalni a drogos öccse adta családi terheket, valamint bent maradni a műsorvezetői székben, amelyet hirtelen, de mégis megérdemelten kapott meg.

Miközben ezt felsorolni is sok, Reese Witherspoon mégsem kap annyi játékidőt, amennyit érdemelne. A Julianna Margulies által megformált karakterrel való közös történetével nem lenne semmi baj, ha az első évadban kicsit megágyaztak volna ennek. Sajnos – bár Bradley vívódása kétségtelenül hitelesen tűnik fel a képernyőn és fontos kérdésekre, változásokra irányítja rá a figyelmet –, valahogy mégis azt az érzetet kelti, hogy az írók a fordulatot bizony az első évadot követő egyik meetingen találták ki. A karakterüknek ezt a fontos részét pedig eddig ők maguk sem ismerték.

Jennifer Aniston továbbra is érdekesen rajzolja meg Alex személyét, és elvitathatatlan tőle, hogy sokféle árnyalattal dolgozik. Sokszor nem látunk a mélyére, aztán a következő jelenetben mindent megmagyaráz akár egy tekintettel is. De! Alex belső útja, amilyen logikus és valid nézőpont, annyira unalmas lesz aztán. Egyrészt nagyon hiányzik a személyisége két fontos támasztéka: a (volt) férje és a lánya, akik egyszerűen felszívódnak ebben az évadban. Ők igazán jól tükrözték a nő néhány vonását, és kissé érthetetlen, mennyire nincsenek mellette a legkeményebb időszakban. (Bár valószínűleg ő sem volt velük sohasem, de az előző szériában mégis megkapta tőlük ezt az egyoldalú bizalmat.)

Másrészt elnyújtott a válaszkeresés, az önmagával való szembenézés folyamata, és amikor mindezt meg tudnánk bocsátani a fináléban egy jól kitalált (Bradley szájába adott) feloldozással, valamint egy érvényes bűnhődéssel (amit pedig a covid vállalt magára), akkor még mindig nincs vége a történetnek.

A monológ ugyanis, amellyel aztán Alex zár, valahogy visszájára fordít mindent, és amikor végre örülnénk főhősünk keresztre feszítés utáni üdvözülésének, ő leszól a felhők közül és a középső ujját mutatja nekünk. Ezzel pedig egyszerűen nem lehet mit kezdeni.

Releváns témák, üres mondatok

Teljesen egyértelmű, mennyivel nehezebb a második évad vonalát kitalálni, ahol a nagy durranás utáni lehetséges életet kell bemutatni minden érintettel kapcsolatban. Szóval nem lehetett könnyű dolga az íróknak, ezt nem vitatom. Szerencsére az most sem változott, hogy a legkisebb mellékszereplő is hiteles és emberi, a mellékszálak pedig jól rávilágítanak arra: egy hasonló szexuális visszaélés nem csupán az elkövető és áldozat, hanem még ezer másik ember életére, gondolkodására, véleményformálására hat ki.

Aki nézte, aki tudott róla, aki nem vette észre − mind küzd a saját démonaival. A közösségi média pedig cseppet sem könnyíti meg a szembenézés folyamatát.

A sorozat arra is kitér, hogy ha az ember kihangosíthatja a szavait, azt nem csak jóra lehet használni – mint ahogy azt Alex és Bradley tette az első évad végén. Minden elmehet szélsőséges irányba, és például egy időjós által tett ártatlan kijelentés percek alatt fejlődhet a Twitteren rasszista megnyilvánulássá, majd lehetetleníti el egy – egyébként többedik generációs bevándorló – szépen alakuló karrierjét.

De jutnak még fontos felvetések. Például, hogy meddig képes az ember önmagát reálisan látni. Ennek a kérdését boncolja Daniel történetszála, aki nyilvánvalóan megélt rossz tapasztalatai miatt mindent a fekete bőrszínére fog, miközben valószínűleg azért nem tud előre lépni, mert műsorvezetőként középszerű.

Igazán kényes a téma, az egyenlőségnek ugyanis így is úgy is működnie kellene; de vajon a politikai korrektség, a múlt kompenzálása felülírja-e ezt?

Itt egyébként a néző saját meglátására bízza a sorozat, mit gondol Danielről: én nem igazán tudtam hinni a kiemelkedő tehetségében.

A két kedvenc mellékszereplőt, Cory-t és Chipet sem kell nélkülöznünk. Előbbi egész jó momentumokat kap arra, hogy bemutassa, valójában légtornászi feladat egyensúlyozni egy tévécsatornát a tulajdonosok, a munkatársak és a nézők elégedettsége között. Cory alakja egy magánéleti szállal is bővül, ami eléggé kiszámítható, de legalább látjuk: érző ember. Chip sztorija nagy csalódás, egy tíz részen át zajló topogás (a színészi játék viszont kifogástalan), amely során semmi újat nem tudunk meg a producerről, sem arról, ami az első évad utolsó részében kiderült. Mégpedig, hogy Alex iránti gyengéd érzései miatt Chip robbantotta a Mitch-bombát. És ha már Mitch: hát az ő vezeklésének lezárása igazán nem fair húzás velünk szemben, de az íróknak nyilvánvalóan ez volt a legkönnyebb út.

Fotó: NPR

Valós térben, valós időben

Ha valami igazi erőssége a The Morning Show második szériájának, az nem más, mint hogy bevállalta: nem csinál úgy, mintha nem történt volna meg a dolog, ami miatt hónapokat csúszott a forgatás, ami egy világot állított a feje tetejére. Ami robbanásszerű volt, váratlan, éppen úgy, ahogy maga a #metoo mozgalom anno. Ez pedig természetesen a covid.

2019 utolsó napjaiban veszi kezdetét az új évad, és egyszerűen megdöbbentő és hidegrázós újra látni, ahogy ekkor még a Kínában induló vírus egy egyperces kisblokkot sem érdemel a híradóban. Mindenki rálegyint. A producer pedig felsóhajt: De szar volt ez a 2019! Mi meg a tévé előtt ülve azt gondoljuk: ha tudnád…

Találkoztam olyan véleménnyel, hogy korai még ezt újranézni. Ismét átélni, átértékelni. Még benne vagyunk, még annyira fájnak a veszteségek, a sebek frissek, ha a félelem talán már alábbhagyott is.

Pedig talán ennek a sorozatnak ez a legjobban eltalált momentuma. Amit az első évadban a #metooval vitt sikerre, most a coviddal teszi. Megkezdi a feldolgozást. Azt pedig csak szembesüléssel lehet. Tényleg hátborzongató, ahogy a távoli vírusból lépésről-lépésre világjárvány lesz. Ahogy először még mindenki az élete minden mozzanatát lényegesebbnek hiszi annál, mint hogy Kínából elindult egy ismeretlen vírus.

Igazán jó húzás az íróktól, hogy – nyilvánvalóan a covid miatt – Mitch száműzetésének helyszínét Olaszországba helyezik. Így innen is jöhetnek képkockák a döbbenetről, a pánikról, a világ első sokkjáról, amelyet mindannyian átéltünk.

Ha engem kérdeztek, a covidot kifejezetten jól használják az alkotók ebben a szezonban, és emellett az elnökválasztás eseményeinek fel-felvillanása is nagyon valóssá teszik a sztorit, mind tévés, mind emberi szempontból.

Végsősoron azonban a Bradley-féle Maggie Brenner-interjú sokkal inkább katartikus lezárása lett volna a történetnek, azzal az üzenettel, hogy álljon a sisterhoood mindenek felett. A legnagyobb rosszban, a legmélyebb bugyorban, a pokol alján is legyen már valami női sorsközösség! Meg azzal, hogy mindenki változhat. És akad, aki tényleg az igazságot keresi.

Bevallom, még a Mitch-féle interjúmonológ levetítését is validabbnak éreztem volna zárásként, mint amit végül láthattunk. Ehelyett a fináléban rengeteg az elvarratlan szál, a megválaszolatlan kérdés, a felesleges huzavona. És értem én, hogy cliffhanger, meg várható harmadik szezon. De emlékeztek mit írtam az első évad végén? Kerek, de várhatjuk a második szériát. Hát, ez most minden lett, csak éppen nem kerek. De azért nem adom fel. Lássuk, jobb lesz-e a folytatás!