„Sziasztok, Kata vagyok, és cinikus” – mondanám a klasszikus bemutatkozó mondatot az Anonim Cinikusok támogató csoportjának ülésein – ha létezne ilyen. De nem létezik. Pedig ha lenne, biztosan elmennék rá, mert ha valamivel, a lassan mindent átható cinizmussal igazán érdemes lenne leszámolnunk.

Bár a cinizmus eredetileg egy ókori görög filozófiai irányzat volt, a jelenség évszázadokon átívelve a mindennapjaink része maradt anélkül is, hogy híres cinikus gondolkodókhoz kötődne. De mit is jelent valójában cinikusnak lenni?

Nem cinikus vagyok, csak realista?

Mint filozófiai iskola, a cinizmus az élet szépségeit, a fennálló társadalmi értékeket megvető és kigúnyoló irányzat volt. Egy korszerűbb meghatározás, az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint: „semmi értéket nem tisztelő, minden eszményt, bevett szokást keserű kiábrándultsággal kigúnyoló, romboló személy, magatartás, beszéd”. Elég erősen hangzik, ugye?

Nem véletlen, hogy sokan eltartjuk magunktól a cinikus jelzőt, és azzal védekezünk: „Nem cinikus vagyok, csak realista!” És hogy mire utalunk ezzel? Arra, hogy tudjuk, a világ, amelyben élünk, korántsem tökéletesen boldog és igazságos.

Bizony, a kemény munka nem mindig hozza meg a gyümölcsét, gyakran az ártatlanok szenvednek a leginkább, és olyan embereknek jut biztos jövő, gondtalan élet, akik a hagyományos társadalmi értékrend szerint a legkevésbé sem érdemelnék meg azt.

Ha mindebbe belegondolunk, talán mi magunk is kísértésbe eshetünk csatlakozni a cinikusok (bocsánat, realisták) érezhetően egyre népesebb táborához, hiszen hogyan, és főként, miért higgyünk egy ilyen világban? Abban, hogy az emberek jók, és abban, hogy mint a mesékben, a jó végül elnyeri méltó jutalmát? A „hogyan”-ra talán kevesebb, de a „miért”-re rengeteg válasz létezik.

„Persze, puszta szívjóságból segít, mi?”

„Andorka Rudolf élete utolsó éveiben szinte minden írásában az anómia, értékvesztés, céltalanság jelentőségét hangsúlyozta a magyar népesség testi-lelki bajainak hátterében. Az anómia azt a meggyőződést jelenti, hogy egy adott társadalomban csak a szabályok és törvények megszegésével lehet eredményeket elérni, a céltalanság és irányvesztés érzése” – írta Kopp Mária és Skrabski Árpád 2007-ben, a magyar lakosság egészségügyi állapotát felmérő Hungarostudy eredményei nyomán. Az anómiás lelkiállapot a kutató házaspár szerint országszerte szoros összefüggést mutat a depresszió és a korai halálozás magas arányaival – ami napjainkban is érinti Magyarország gyakorlatilag teljes területét.

Itt tartunk most: nem hiszünk a társadalmi normákban, értékekben, sőt, sokunknak az a meggyőződése, hogy kizárólag ezeket semmibe véve juthatunk előbbre. Az anómia, és a hozzá oly hasonló cinizmus lépten-nyomon tetten érhető a hétköznapi beszélgetéseinkben.

Ha valaki szívességet tesz nekünk, azt gondoljuk, mindennek ára van, ennek is lesz; ha szóba kerül valaki sikere, epés megjegyzéseket teszünk arról, vajon hogyan érte el; ha valami jó történik, vállat vonunk, és azt mondjuk: várjuk csak ki a végét.

Hosszasan lehetne sorolni, milyen társadalmi, történelmi folyamatok vezettek ahhoz, hogy ez a társadalmi szintű cinizmus kialakuljon, és nemhogy eltűnni látsszon, de napról napra súlyosbodjon. Ehelyett azonban inkább azt érdemes megnézni, miért lenne érdemes megszabadulnunk tőle.

A cinizmus védőpajzsa

Cinikusnak lenni sokunk számára egyfajta védőpajzsot jelent.

Ha nem hiszünk semmiben, nem is csalódhatunk – valami hasonló logikát követünk, amikor cinikusan oda-oda szúrunk valakinek, aki szerintünk túlságosan rózsaszínben látja a világot.

Jó ez nekünk? Rövid távon úgy tűnhet, igen, hiszen azt az illúziót kelti bennünk, hogy fel vagyunk vértezve a negatív tapasztalatok ellen. Hosszú távon azonban biztosan nem.

Ha Kopp Máriáék fentebb említett eredményei nem lennének elég meggyőzőek, egy 2014-es tanulmány szerint azok esetében, akik cinikusak és bizalmatlanok másokkal szemben, háromszor nagyobb eséllyel alakul ki időskori demencia. 2009-es kutatások szerint szignifikánsan megnő a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a daganatos megbetegedések kialakulásának kockázata. És ez még mindig „csak” a jéghegy csúcsa: a cinizmus a testi-lelki egészségünkre egyaránt romboló hatással van, és jelentősen rontja az életminőségünket is.

Így jártam a cinizmusommal

Gondoljunk csak bele, mit tesz a cinizmus az életünkkel! Cinikusnak, bizalmatlannak lenni nem is csupán pajzsnak, de hatásos énvédő mechanizmusnak tűnhet – ha nem hiszünk semmiben, nem is ér majd minket soha kudarc, ugyebár –, hiszen eleve bele sem kezdünk semmibe, ami akár rossz véget is érhet.

Vagy ha történetesen bele is kezdünk, minket-aztán-nem-fognak-felültetni attitűddel lépünk be egy barátságba, egy párkapcsolatba, egy új munkahelyre. A cinikus emberek boldogan burkolóznak bele a sebezhetetlenségünk tudatába, mint egy puha, biztonságos takaróba – ami azonban eltakarja előlük a lehetőségeket is.

„A cinizmus nem épít falakat” – mondta egyszer a számomra legfontosabb ember, amikor egy beszélgetés során elsütöttem az aznapi cirka huszadik cinikus megjegyzésemet. Az én esetemben ez még egy viszonylag gyenge átlagnak számít; ez volt azonban az első alkalom, hogy nem egyetértő hümmögés, vagy bólintás volt rá a válasz. Annak ellenére, hogy pszichológusként tudom, milyen hosszú távú következményei vannak a cinizmusnak, és ismerem a vonatkozó kutatások eredményeit, engem ez a mondat állított meg a cinizmus nagyon csúszós lejtőjén. Azt hiszem, egy idézet, és bár a forrását nem sikerült megtalálnom, ebben a néhány szóban talán minden benne van: a cinizmus nem épít, csak rombol, és ha mindenki cinikus lenne, soha nem épült volna fel egyetlen ház, falu vagy város sem.

Cinikus-e vagy?

Cinikusnak lenni ugyanis egyáltalán nem egyenlő azzal, hogy realisták, vagy éppen okosak vagyunk. Valami mást jelent: azt, hogy valahol mélyen kezdjük feladni, – a nem jó értelemben – elengedni, elveszíteni azt a lendületet, ami hozzásegíthet minket egy teljesebb élet megéléséhez.

A cinizmus valóban nem épít falakat, hiszen annyira megbénít, hogy egy téglát sem tudunk felemelni, egy lépést sem tudunk tenni, mert úgy érezzük, nincs értelme. Semminek.

Nem untatnék senkit a saját élettörténetemmel; talán annyi is elég, hogy az én esetemben is olyasmi állt a szépen kifejlett cinizmusom mögött, ami sokaknak ismerős lehet, akik sok küzdelmen vannak már túl: kiégés, tanult tehetetlenség (az az érzés, amikor úgy érezzük, minden jobbító próbálkozásunk hatástalan), testet-lelket keményen igénybe vevő mindennapok sorozata. Most, hogy ezt leírtam, gondoltam csak bele, hogy vajon milyen kevesen lehetnek, akikre ez nem igaz…

A saját cinizmusomra én nem realizmusként, inkább száraz (rendben, fekete) humorként szerettem gondolni. Ez a rövid teszt azonban megmutatta, hogy bizony még egy cinikushoz képest is túl rózsásan látom a helyzetet.

Nézzük meg, mennyire értünk egyet az alábbi három mondattal!

– Úgy gondolom, a legtöbb ember akár hazudna is annak érdekében, hogy elérje a céljait.
– Biztonságosabb, ha nem bízunk meg igazán senkiben.
– Az emberek többsége akár tisztességtelen módszereket sem fél használni, hogy előnyre tegyen szert, és ne kerüljön hátrányba.

Háromból három, valaki?…

Rombold le. Mert muszáj és kész.

Az, ha (akár a teszt szerint is) cinikusak vagyunk, nem azt jelenti, hogy nem tudunk többé hinni és bízni. Inkább egyfajta figyelmeztető jel, hogy nagyon is képesek vagyunk erre, sőt, valahol mélyen nagyon vágyunk rá, de túlságosan félünk megtenni.

A világot könnyű, talán túl könnyű is egy sötét, gonosz helynek látni. De nem szabad. Mert belebetegszünk – testileg, lelkileg, családilag, sőt, társadalmilag is. Mi lehet akkor a megoldás?

„Sziasztok, Kata vagyok, és hurráoptimista”? Jó ég, dehogy. A túlzott, erőltetett optimizmus, a „Csak pozitívan!”-típusú jelszavak a maguk módján talán legalább ugyanolyan károsak, mint a cinizmus. Rossz dolgok történnek, velünk és másokkal is; a szomorúságot, a veszteségeket, a kudarcokat nem tarthatjuk távol magunktól. Éppen ellenkezőleg: meg kell tanulnunk elfogadni, megélni ezeket, megküzdeni velük, ahogyan lehet – és a végén elengedni őket. És továbblépni.

A cinizmus azért nem épít falakat, mert önmagában is egy fal, méghozzá egy olyan, aminek az egyedüli „funkciója” az, hogy eltakarja előlünk azt, amit nem akarunk, nem tudunk meglátni. A lehetőségeket.

Pedig ott vannak: néha egészen aprók, talán csak egy mosolynyiak, néha azonban egész nagyok, és előbb-utóbb lesz belőlük egy téglányi méretű. Egy olyan tégla, amiből már elkezdhetünk épülni, építkezni, valami olyasmit, amiért azt mondhatjuk: megérte lerombolni azt a másik falat.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt és itt

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest