Vajon mindenképp szükséges a konfliktus a párkapcsolatban? – Sonkoly Zsuzsa pár- és családterapeutával beszélgettünk

Sokak számára kellemetlen tapasztalatokat jelent a konfliktusok megélése a párkapcsolatban, emiatt gyakran tartunk ezektől a helyzetektől. Akad, aki egyenesen a kapcsolat végét látja, amint konfliktus-közeli állapot alakul ki. Sonkoly Zsuzsa pár- és családterapeutával, a PszichoCo társalapítójával arról is beszélgettünk, miért érdemes eszközként, lehetőségként tekinteni arra, ha fel tudjuk vállalni az igényeinket, szükségleteinket a társunk előtt – még ha elsőre félelmetesnek is tűnik. Kiderül az is, mi a baj azzal, ha a másikra mutogatunk.

Sokan tartunk a konfliktushelyzetektől. Milyen okok állhatnak emögött?

Jellemző társadalmi szintű jelenség, hogy nem tanuljuk meg, miképp képviselhetjük jól a saját érdekeinket, és ezen keresztül önmagunkat. Gyakran tapasztalom a munkám során is, hogy sokan nem merik elmondani a saját véleményüket, mert attól félnek, hogy ha az nem egyezik a másikéval, akkor konfliktushelyzet lesz belőle. Nem alakult ki bennünk annak a kultúrája, hogy egymás mellé tehessük a gondolatainkat, és ne egymással szembe helyezkedve mondjuk el azokat.

Egyáltalán nem lenne szükségszerű, hogy konfliktust okozzon, ha valamiről más a véleményünk, hiszen különbözőek vagyunk. Más-más élményeink vannak, más a hátterünk, teljesen természetes, hogy bár egy párt alkotunk, mégsem fogjuk mindenről ugyanazt gondolni. Az emberek egy része valahogy mintha mégis azt várná el, hogy ebben ne legyenek különbségek, valójában azonban ez illúzió.

A lényeges pontot abban látom, hogy képesek vagyunk-e elsajátítani annak módját, ahogy a saját álláspontunkat jól képviselhetjük, anélkül, hogy azzal ártanánk a kapcsolatnak.

Tulajdonképpen mitől félünk ilyenkor? És hogyan vezet ez további nehézségekhez?

Van, aki például attól tart, hogy megbántaná a másikat, ha őszintén elmondaná, mit gondol, ezért úgy dönt, inkább nem is beszél róla. Ennek viszont az lesz az eredménye, hogy az illető folyamatosan sérelmeket él át. Mégsem jelzi, mert fél, hogy még rosszabb lesz. A sérelmek azonban egyre csak gyűlnek, és egy darabig észrevétlenül, majd egyre inkább látható módon kezdik rombolni a kapcsolatot.

Ennek egyik tipikus formája, amikor egy teljesen más helyzetben, ahol egyébként kétegységnyi feszültség ébredne bennünk, azt vesszük észre, hogy harmincegységnyi lesz ez a feszültség, és szinte robbanásszerű állapotot eredményez. A másik ember pedig rendszerint teljesen értetlenül áll a helyzet előtt. Sokkal célravezetőbb lenne, ha ahelyett, hogy elnyomnánk magunkban, megtanulnánk úgy kifejezni az igényeinket – illetve megfogalmazni azt, ami számunkra nehézséget okoz -, hogy az érthető, átérezhető és elfogadható legyen a másik ember számára, miközben nem fogalmazunk bántóan.

Ezt el lehet sajátítani, mint egy technikát?

Így van. Én például kimondottan örülni szoktam, ha terápiára érkező párok előttem kerülnek vitahelyzetbe, mert ez azt jelenti, hogy ki merik mondani, amit gondolnak, tehát van őszinteség a kapcsolatukban, illetve az igény is megvan erre. Természetesen a hogyant utána rendszerint érdemes még finomítani, de egyáltalán nem rossz kiindulási alap, ha két ember meri vállalni, hogy nem ért egyet valamiben.

Ezek szerint a konfliktus nem feltétlenül negatív dolog? Van, aki rögtön a kapcsolat alapvető létjogosultságát kérdőjelezi meg, ha vitahelyzet alakul ki.

Bár sokan gondolják úgy, hogy a konfliktus egyenesen veszélyes – hiszen ki tudja, mi lesz a vége -, valójában a konfliktus jelenléte önmagában egyáltalán nem negatív tényező.

A konfliktus egy eszköz is lehet, melynek segítségével őszintébb lehet a kapcsolatunk. Hiszen ha jelzünk egy hiányt, és ez a jelzés célba ér, akkor az igényeink kielégítésére nagyobb esélyt teremtünk, így közelebb kerülhetünk egymáshoz. Ehhez azonban fontos, hogy jól fejezzük ki a szükségleteinket.

Érdemes látni azt is, hogy vannak, akik számára azért is kényelmetlen felvállalni egy vitás helyzetet, mert egyszerűen nem erősségük az érvelés, vagy éppen visszafogottabb a személyiségük, esetleg halkszavúak. Számukra egy talpraesett, jól érvelő társ mellett hatalmas vállalás lehet kiállni a véleményükért, gondolataikért, hiszen rendszeresen azt tapasztalhatják, hogy alul maradnak a lendületesség, a számos érv, az ügyes szófordulatok alkalmazásával szemben. Személyesen a munkám során is gyakran hallom, hogy a pár egyik tagja arról beszél, hogy ő szinte nem is mer belefogni egy-egy ilyen jellegű beszélgetésbe, mert a másik úgyis „lenyomja”.

Mit lehet ilyen esetben tanácsolni?

Valójában ilyenkor gyakran az történik, hogy mindkét fél a saját személyes verzióját, megközelítési módját képviseli valamilyen módon – határozottan, vagy kevésbé lendületesen -, azonban a lényegi részhez nem jutnak el: a másik álláspontjának megértéséhez, sőt, átéléséhez. Ugyanis hiába próbálom én ugyanazt akár huszonnyolcféleképpen elmondani, ha közben nem értem, hogy a társam látószöge milyen, ő miképp érzékeli a problémát.

Hogyan tud ebben segíteni a szakember?

Azt szoktam kérni a hozzám érkezőktől, hogy először is tartsanak egy kis szünetet a vitában, hogy a felfokozott érzelmek kicsit le tudjanak csendesedni, utána pedig egy helycserét kérek, vagyis azt, hogy képzeljék magukat a társuk helyzetébe. Így azt lehet megtanulni, hogy társam nézőpontját a sajátomként lássam, miközben az én személyes nézőpontom sem veszíti el az érvényességét. Ha el tudom mondani, hogy szerintem a társamban mi van, mit él át, mit érez, akkor kezdődhet csak el a valódi kompromisszum keresése. Ehhez minden esetben látni kell az ő általa megélt vagy észlelt valóságot is.

Ha van olyan, hogy a másik által észlelt valóság, az az jelenti, hogy akár ugyanazt a helyzetet megélhetjük érzelmi szempontból teljesen másképp is?

Természetesen. Ezért adott esetben nem azt kell bizonygatni előttem, hogy valami márpedig így vagy úgy történt, csak a másik rosszul emlékszik. Valójában lehetnek teljesen eltérő megéléseink, érdemes ezt elfogadni. Ugyanígy lehet, hogy a saját nézőpontomból nem értem, hogy a másik számára például egy bizonyos érték miért olyan fontos, viszont ha képes vagyok elsajátítani a társam nézőpontját, onnan már valószínűleg sokkal könnyebb felismerni, hogy neki az a dolog miért számít annyira.

Ha megtanulunk úgy részt venni egy-egy konfliktushelyzetben, hogy lesz képességünk a másik nézőpontjából rátekinteni egy helyzetre, vagyis bele tudunk helyezkedni az ő érzelmi és gondolati világába, akkor sokkal valószínűbb, hogy közös nyereséggel végződhet egy szembenállásnak indult helyzet.

Ugyanis út nyílik lényeges felismerésekre: lehet, hogy amikor én ilyen határozott vagyok, akkor ő azt érzi, hogy el akarom őt nyomni? És lehet, hogy emiatt lép ki olyan gyakran a konfliktus-gyanús helyzetekből? Vagy akár jön haza később, mint feltétlenül kellene? Mert éppen az elnyomás érzésétől fél? Ha a másik érzéseit képes vagyok felismerni, az már nagyon jó irány.

A megoldás kulcsa tehát ez a kölcsönösség: a pár tagjai mindketten megértik és át is érzik a másik által megélt érzelmi helyzetet?

A kölcsönösség nagyon fontos, ahogy az is, hogy találjanak egy közös megoldást. Arra szoktam buzdítani a párokat, hogy ne az egyik vagy a másik akarata érvényesüljön, hanem dolgozzanak ki egy harmadik variációt, amelyben a lehető legjobb kompromisszum születik. Ehhez látni kell, hogy mennyit képes engedni az egyik és a másik fél. Vagyis ahelyett, hogy nyertes-vesztes oldalakban gondolkodnánk, ezt a kompromisszumot próbáljuk meg létrehozni. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy addig foglalkozunk egy témával, ameddig nem találjuk meg azt a megoldást, ami mindkettőjüknek jó. Ehhez nyilván mindkét félnek engedni kell, de éppen ez adja meg az új variációs lehetőség értékét, hogy abban ötvözik az elképzeléseiket, igényeiket, és az is benne van, hogy mindketten képesek voltak engedni valamilyen mértékben. A teljes alárendelődés nem hasznos megoldás, ahogy az elnyomás sem.

Sonkoly Zsuzsa, pár- és családterapeuta

Persze ehhez szükséges még valami: felismerni a saját igényeinket, tudni, hogy pontosan mire vágyom, mire lenne szükségem. Sajnos ezt rendszerint nem tanuljuk meg gyerekkorban, pedig rengeteget segítene a felnőtt kapcsolataink működtetésében, ha ezeket felismernénk. Ha emellett még meg is tudnánk fogalmazni, hogy mi esne jól, azzal támpontot adhatnánk a társunknak is. Ehelyett azonban sajnos az a jellemzőbb, hogy elvárjuk a másiktól, hogy magától találja ki, hogy mi lenne jó nekünk, és ha ez nem sikerül neki, akkor csalódottak, dühösek vagy szomorúak leszünk.

Lehet, hogy sok konfliktushelyzet abból fakad, hogy a társunktól olyasmit várunk el, amit önmagunknak sem tudunk megfogalmazni?

Igen, ez egy jellemző megközelítési mód. Nem tudunk ugyanis olvasni a sorok között. Gyakran a párokkal a terápiás alkalmakon először azon dolgozunk, hogy egy-egy mondat tartalmi része mellett megtanulják azonosítani annak az érzelmi üzenetét is. Ugyanis minden közlésnek legalább két értelmezési síkja van, a tartalmi mellett van egy érzelmi oldal is: ezzel mit akar üzenni nekem a társam? Vannak ugyanis olyan mögöttes tartalmak, amelyeket gyakran nem egyenesen fejezünk ki. Ilyen lehet például, hogy „kapcsolódj hozzám, mutasd ki, hogy fontos vagyok, szeretnék veled időt tölteni”, vagy „félek, hogy már nem szeretsz engem”, illetve „attól tartok, hogy rossz anyának látsz engem”. Ezek általában mögöttes, érzelmi üzenetek formájában érkeznek meg, de nem tudjuk ezeket az eredeti, tartalmi rész mögött azonosítani. Az például, hogy „sose kérdezed meg, hogy hogy vagyok” érzelmi szempontból körülbelül azt akarja jelenteni, hogy „vágyom, rá, hogy megbeszélhessem veled, mi történik az életemben, mert hiányzik, ha nem tudsz rólam, és jólesik, ha megoszthatom veled az élményeimet, mert szívesen kapcsolódom hozzád”. Csak nem ezt szoktuk mondani.

A „Te sose…” és a „Te mindig…” kezdetű mondatok bizonyára sokak számára csengenek ismerősen, mint konfliktuslavinát generáló hívó szavak.

Amikor a másikra mutatunk, hogy ő mit csinál folyton, vagy mit nem, akkor érdemes közelebbről megnézni magát a kísérő kézmozdulatot, ugyanis látható módon is ábrázolja, hogy miközben egy ujjal a másikra mutatunk, közben három ujjal önmagunkra. Vagyis ezek a mondatok rólunk szólnak, a mi igényeinkről, hiányainkról, valójában ezeket szeretnénk kifejezni, csak nem vagyunk még eléggé ügyesek ennek mikéntjében.

A gyakorlatban emiatt az történik, hogy amikor a társunk hibáira, gyengeségeire mutatunk rá, ő automatikusan védekezni kezd, vagy éppen ellentámadásba lendül, és beindul az adok-kapok, ami könnyen vezethet a konfliktusok elmérgesedéséhez.

Tehát ha elkezdenénk a társunkra mutogatni, akkor inkább magunkról, a saját érzéseinkről próbáljunk helyette beszélni?

Érdemes megpróbálni ezt a variációt. Ugyanis a fenti példához hasonló negatív tapasztalatok könnyen vezethetnek oda, hogy nem jelzik egymásnak a felek, ha valamilyen igényük sérül, ami által ezek a sérülések állandósulnak. Minél hosszabb ideig áll fenn ez az állapot, annál nehezebb lesz a sebeket begyógyítani. Ha úgy érezzük, hogy ezen a téren vannak nehézségeink, akkor érdemes minél hamarabb segítséget kérni, mert hosszú évek sérelmi nyomait nem tudjuk néhány terápiás alkalommal megoldani.

Vannak külső körülmények is, amelyek befolyásolják, hogy mennyire tudunk kooperatívak vagy toleránsak lenni a konfliktushelyzetekben?

Ebben az időszakban tapasztalatom szerint rengeteg olyan tényező hat ránk, ami negatívan befolyásolja a konfliktustűrő képességünket. A covid-helyzet, az ezzel összefüggő home office, az infláció, a rezsi emelkedése, a vállalkozási feltételek változása, a közelünkben zajló háború mind komoly terhelést jelentenek, és sokszor éppen ezek miatt nincs már türelmünk a párunkhoz, a családunkhoz sem, mert túl sok mindenhez kell alkalmazkodnunk, ez pedig a toleranciaszintünket is nagymértékben befolyásolja. Hiszen nem a saját döntésünk volt, hogy otthonról dolgozzunk, ahogy az sem a saját döntésünk következménye, ha már esetleg nem tudjuk megvenni a közértben a márkásabb termékeket, hanem az alsóbb polcokról, az olcsóbbak közül kell választanunk.

Ki lehet merülni abban, hogy folyamatosan alkalmazkodásra kényszerülünk, hiszen ezáltal elveszíthetjük a rugalmasságunkat, ami begyűrűzik a párkapcsolatokba, a családi működési módokba is. Egyszerűen túl sok a nyomás, és este, mikor a munkából hazaesünk, már nem tudunk toleránsak, figyelmesek, törődőek lenni a másikkal. Elhúzódó folyamatos stresszállapotban vagyunk, ami kiégéshez is vezethet, ugyanakkor a konfliktusok felerősödését is eredményezheti. Érdemes figyelni önmagunkat, hogy mennyire vagyunk türelmesek, hiszen ha egyébként is komoly terhelésnek éljük meg a hétköznapokat, akkor irreális elvárás, hogy otthon kiegyensúlyozottak, nyugodtak, és a családtagokkal támogatóak tudunk lenni.