„Ez a gyász most ránk szakadt, és együtt vagyunk benne” – Láthatatlan veszteségeink a járvány idején

Szerző: | 2020. 03. 30. |
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

Az elmúlt napokban úgy érzem, mintha két párhuzamos világban élnék. A felszínen viszem a napokat, végzem a feladataimat, látszólag minden zajlik a maga rendje és módja szerint. Ebben a könnyedségben és gondtalanságban mégis van valami, ami nem hagy nyugodni, mintha folyton morajlana bennem változó hangerővel. Elég egy váratlan inger ahhoz, hogy kibillenjek, és átessek abba a másik világba, ahol pont, hogy semmi nincs rendben, sőt, egyenesen abszurd az, hogyan süthet egyáltalán olyan szépen a nap, mikor az egész világ a feje tetejére állt.

Már nem is bírom követni magam. Egyik nap teljesen motiválatlannak, lehangoltnak érzem magam, majd szúrósan ingerlékeny és pattogós leszek, aztán csak belefeledkezem a napsütésbe, és úgy érzem, hogy valójában minden rendben. Hogy másnap aztán megint csak üljek a kanapén, és nézzek bele a semmibe. Amikor kimondom azt, hogy „ma egész jól vagyok”, azt is csak halkan teszem, mert nem tudom, meddig fog ez tartani – mindenesetre azért örülök és hálát adok, hogy vannak ilyen napok is.

Úgy sejtem – sőt, szinte biztos vagyok benne -, hogy nem csak egyedül engem borítanak el a kaotikus, cikázó érzelmek, amik között csak kapkodom a fejem. Rendkívül sűrű és intenzív időszakot élünk meg: a járvány nemcsak kérdőjeleket, szorongást és kihívásokat, hanem számtalan veszteséget is hoz. Az a követhetetlen, látszólag teljesen önkényes hullámzás, amit érezhetünk, azok a veszteségekre adott gyászreakcióink.

Jogunk van bármit meggyászolni

A járvány miatti intézkedések annyi változást, ezáltal új helyzeteket, és bizony veszteségeket is hoztak életünkbe, hogy ha végigvennénk, beleszédülnénk. Azon kívül, hogy félünk, küzdünk, keresünk és reménykedünk, gyászolunk is. Gyászt nem csak egy számunkra fontos személy halála, vagy egy jelentős kapcsolat megszakadása miatt érezhetünk – a gyász lényegében a veszteségre adott érzelmi reakció. Bármit gyászolhatunk tehát, amit valamilyen módon veszteségként élünk meg: ami valamiért fontos volt nekünk, hozzánk tartozott, identitásunk és életünk részeként tartottuk számon.

Veszteségeink egy része már kíméletlenül megjelent a mindennapokban: munkahelyünk, bevételeink, azaz anyagi biztonságunk elvesztése, a személyes kapcsolattartás szünetelése, bizonyos hobbijaink, tevékenységeink, rutinjaink feladása, életterünk beszűkülése.

Ha ezeket felismerjük és tudatosítjuk, tehetünk is azért, hogy megküzdjünk az elvesztésük által keletkezett hiánnyal: kereshetünk megoldásokat, eszközöket, újratervezhetünk.

Mindez csak akkor lehetséges, ha egyáltalán beismerjük, hogy igenis veszteség ért minket. Megrázhatjuk a vállunkat, legyinthetünk, hogy „ugyan, legfeljebb heti kétszer nem jutok el az edzőterembe, na és akkor mi van, ez legyen a legnagyobb bajom”. Kicsinyes és önző dolognak tarthatjuk azt, ha egy meghiúsult nyaralás miatt kesergünk – hiszen más a munkáját veszíti el éppen…

Azzal, hogy címkézzük és lekicsinyítjük veszteségeinket, nem segítünk magunknak. Mit jelentett számunkra az a nyaralás? Kikapcsolódást, töltekezést, eltávolodást, a mókuskerék megtörését? Új élményeket, szabadságot, reményt, vágyak beteljesedését? Jogunk van bármit meggyászolni, ezt ne felejtsük el.

Nekem például az is beindította a nem is tudom hányadik gyászfolyamatomat, amikor rájöttem, hogy a közeljövőben biztos, hogy nem mehetek kiállításokra, színházba vagy legalább egy jó koncertre. Nem vagyok ugyan az a szociális pillangó, akinek a naptára tele van tűzdelve ezekkel az eseményekkel, de mégis – már az elkeserített, hogy a lehetőségét elvesztettem!

Láthatatlan veszteségeink

Ha nem is tudatosítjuk veszteségeinket, akkor is érezzük valahol mélyen. Amit morajlásként azonosítottam magamban, azt érzékelhetjük nyughatatlanságnak, vibrálásnak, zaklatottságnak – nehéz egyáltalán nevén nevezni és formába önteni, veszteségeink nagy része ugyanis nem látható és konkretizálható.

Elveszítettük a biztonságot, a kontrollt, a megszokott kereteket. Elveszítettük a terveinket, céljainkat, szépen csiszolt jövőképünket. Elveszítettük szabadságunkat, a lehetőségeket, eddigi megoldásainkat és válaszainkat. Elveszítettük azt a hitet, hogy legyőzhetetlenek vagyunk, és bármit megtehetünk – az eddig jól ismert, kiszámíthatónak tűnő világunk szétesett.

Nyíltan vagy rejtetten, de jelenleg mindannyian gyászolunk. Lehet, hogy személyes szinten kevesebb veszteség ért minket – ha így van, akkor hál’istennek, de a láthatatlan veszteségekben akkor is osztozunk.

„Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy a gyász a közhangulat”

David Kessler gyász-szakértővel a napokban jelent meg egy átütő erejű interjú, amiben teljes természetességgel beszél arról, hogy a járvány az egész emberiséget érintő gyászfolyamatot indított el, amit tagadhatunk, elnyomhatunk, de akkor is ez az, ami jelenleg összeköt minket. Hiába elkerülhetetlen élményünk, a gyász továbbra is rendkívül érzékeny témának számít közöttünk, amit csak finom lépésekkel, suttogva merünk megközelíteni. Ez a gyász azonban ránk szakadt, és együtt vagyunk benne – ha nem is pont ugyanazt, de valami nagyon hasonlót élünk meg:

„Vihar lesz. Valami rossz dolog van odakint. És amikor egy vírusról van szó, ez a fajta gyász összezavar bennünket. (…) Nem hiszem, hogy valaha ehhez hasonló módon elvesztettük volna a közös biztonságérzetünket. Az emberek külön-külön, vagy kisebb csoportokban átestek már ezen. De így együtt? Ez egy teljesen új dolog. Egyszerre gyászolunk egyéni és társadalmi szinten.”

Kessler szerint ahhoz, hogy feldolgozhassunk veszteségeinket, sokat segít az, ha egyáltalán tudatosítjuk és megértjük, hogy min is megyünk keresztül éppen. Teljesen természetes, ha hullámzunk, cikázunk, robbanunk vagy mozdulni se bírunk – egy gyászfolyamatba beleférnek azok az érzelmi reakciók, amelyekről azt gondolnánk, hogy minden, csak nem normális.

A tagadástól az elfogadásig – és vissza

Elisabeth Kübler-Ross, svájci származású pszichiáter körülbelül ötven évvel ezelőtt írta meg  A halál és a hozzá vezető út című könyvét. Ebben a nagy hatású műben ismertette a gyászfeldolgozás szakaszait, amelyre azóta Kübler-Ross modellként hivatkoznak. Lássuk hát, mik is ezek a fázisok, és hogyan jelentkezhetnek a koronavírussal kapcsolatban!

A tagadás (vagy más néven a sokk, az izoláció és az elutasítás) fázisa lényegében a veszteség, és az ahhoz kapcsolódó érzelmi megélések hárításának az időszaka. A tényeket ignorálhatjuk és torzíthatjuk, ahogy csak tudjuk, hogy elkerülhessük a szembesülést. Még ha el is ismerjük őket, akkor is igyekezhetünk minél távolabb tartani magunktól azt, hogy ez minket is érint. „Más megbetegedhet, másra hatással van ez az egész, de rám azért nem, engem kikerül…”  Ez a szakasz egészen addig tart, amíg valamilyen visszavonhatatlan módon nem szembesülünk a személyes érintettséggel, ami a veszteség beismeréséhez vezet.

Ha megtörténik a szembesülés és a beismerés, az érzelmek eláraszthatnak minket, az addig elnyomott feszültségek, a düh és a harag felszínre törhetnek. Ilyenkor pattanásig feszültté válhatunk, személyes támadásnak, igazságtalanságnak élhetjük meg a járványt. „Mi az, hogy nem mehetek ki a lakásból, és nem csinálhatom azt, amit szeretnék, bezzeg az idősek szívbaj nélkül járkálnak az utcán…”. Ebben a fázisban próbálunk hibást, felelőst keresni, hogy indulatainkat rávetíthessük, de haragudhatunk csak úgy egyszerűen mindenre és mindenkire. Ezt a szakaszt nem csak a környezetnek nehéz megélni, de az egyén számára is rendkívül megterhelő és szenzitív időszak lehet.

Ha az indulatok lecsengtek, átmehetünk egyfajta alkudozásba, amikor próbálunk valamilyen egyezségre jutni, különböző eszközökkel és cselekvésekkel hatástalanítani, vagy legalábbis késleltetni a várható végkimenetelt. „Ha itthon maradok két hetet, ha tényleg odafigyelek a fertőtlenítésre és csak heti egyszer megyek le a boltba, vagyis ha megteszem, ami tőlem telik, akkor talán elkerülhető ez az egész.” Ez tűnhet aktív megküzdésnek és egyfajta elfogadásnak, de a fő motiváció itt a kompenzáció, illetve a meg nem történtté tevés: ha jó leszek, nem kell átélnem a veszteséget.

Amikor tapasztaljuk azt, hogy akárhogyan is próbálkozunk, az alkudozás nem működik, a depresszió fázisába léphetünk. Ez az, amit hagyományos értelemben gyásznak nevezünk. Ekkor céltalannak, motiválatlannak és szomorúnak érezzük magunkat, ekkor éljük át a maga valójában a veszteséget. Nem ellenkezünk, nem küzdünk, egyszerűen megéljük, elborít a gyász: „Nem tudom, mi lesz a következő lépés, és hogy meddig tart ez, elfáradtam, elegem van”. Ugyan a tünetek hasonlóak lehetnek, ez a szakasz nem a klinikai értelemben vett depressziót jelenti.

Az ötödik szakaszban elfogadjuk, hogy a veszteség elkerülhetetlen, beépítjük mindennapjainkba, beletörődünk, hogy életünk részét képezi. Továbbra is fájhat, érezhetjük a súlyát, de már nem rogyunk össze tőle. Pont ezzel válik lehetővé az, hogy végre levegőt kapjunk, és el tudjunk vonatkoztatni tőle. Új viszonyulások alakulhatnak ki környezetünkkel, önmagunkkal és jövőnkkel kapcsolatban.

Ugyan a szerző a szakaszokat sorrendben írja le, de ezek a valóságban nem következnek ennyire élesen és egyértelműen egymásból, sőt, gyakran nem is az adott sorrendet követik. A gyászfolyamat nem a tankönyvekhez igazodik, számtalan tényezőtől és körülménytől függ a lezajlása, így minden gyász egyedinek mondható. Éppen ezért a fent leírt szakaszok inkább iránytűként szolgálhatnak ahhoz, hogy eligazodhassunk saját útvesztőinkben. Az is elképzelhető, hogy valakinél inkább az indulatok dominálnak, más pedig jellemzően tagadásban tartja magát, és csak néha engedi meg, hogy átélje a veszteséget.

Ha elérjük az elfogadást, azzal nincs feltétlenül vége a folyamatnak, visszaléphetünk az előző fázisokba – ami nem kudarcot és vereséget jelent, hanem még át kell élnünk bizonyos fázisokat, hogy valóban feldolgozhassuk a veszteséget.

„Egyszer vége lesz a viharnak…”

Ahogy a változás, úgy a viharok és a veszteségek is az életünkhöz tartoznak – önámítás azt gondolni, hogy megúszhatjuk a tragédiákat, a kríziseket és a nehézségeket. Attól még, hogy közös és általános élményünk, nehéz és erőt próbáló.

Érezzünk együtt magunkkal, legyünk kíméletesek és gyengédek, engedjünk teret a bennünk zajló érzéseknek. Ne támasszunk elvárásokat, hogyan is kéne magunkat érezni, ne címkézzük és bíráljuk reakcióinkat, inkább próbáljuk őket megérteni és megszelídíteni!

Lehet, hogy még nem látjuk a végét, és még nem találjuk a benne rejlő lehetőséget, a nekünk szóló üzenetet és jelentést. Ez nem azt jelenti, hogy nincs is, csak még nem tudjuk távolról szemlélni azt, ami velünk és bennünk történik. Kapaszkodjunk, lélegezzünk, tartsunk ki. El fog múlni, nem fog örökké tartani. Túlleszel, túlleszünk rajta.

“És egyszer vége lesz a viharnak. Nem fogsz emlékezni, hogy csináltad végig, hogy élted túl. Még abban sem lehetsz egészen biztos, hogy tényleg véget ért. De egy dolog biztos. Amikor kijössz a viharból, nem az az ember leszel, aki besétált abba. Ez minden, amiről a vihar szól.” (Murakami Haruki)

Forrás: itt 

Elisabeth Kübler-Ross (1988). A halál és a hozzá vezető út. Budapest: Gondolat



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This