Amikor a gyászban a kimondatlan szavak az útitársaid – A Vezess helyettem című filmet ajánljuk

Szerző: | 2022. 04. 21. |

Amikor életem egy nehéz szakaszában voltam, imádtam vonattal utazni. Élveztem, és hálás voltam azért, hogy megélhetem az előre haladást úgy, hogy saját magamat erőtlennek és bénultnak éreztem ahhoz, hogy akár egy lépést is megtegyek. Még ha nem is tudtam, merre tovább az életemben, a következő állomás táblája újra és újra biztosított arról, hogy úton vagyok, még ha nem is érzem úgy. A Vezess helyettem című filmben egy olyan utat követhetünk végig, aminek során a főszereplő maga is utasként halad előre egy olyan veszteség feldolgozásában, amit szabadon lebegő kérdések és elfojtott érzések öveznek.

A filmet Murakami Haruki azonos című novellája alapján vitte vászonra Hamagucsi Rjúszuke. Murakami írásaiban mesteri módon teszi illékonnyá a valóságot, és lépdelteti szereplőit oda-vissza egy vékony határon, amin túl semmi sem az, aminek látszik. A Vezess helyettem története azonban húsbavágóan valóságos. A novella a Férfiak nők nélkül című könyvben található, amelynek főhősei olyan férfiak, akiket egy nő valamilyen módon elhagyott, vagy épp elhagyni készül.

A film első negyven percét kitevő prológusban a főszereplő, Júszuke és felesége, Oto házasságába kapunk betekintést. A színész Júszuke és a forgatókönyvíró Oto nem csak kreatív munkájukban egymást inspiráló társak, a mindennapjaikat is gördülékenyen viszik együtt, szexuális életük pedig több mint kielégítő. A történet Oto halála után, két évvel később kezdődik, amikor a férfit felkérik arra, hogy rendezze meg a Ványa bácsit, aminek címszerepét eddig ő játszotta, felesége halála óta azonban képtelen újra színészként a színpadra állni, és a szerepbe bújni. A stáb egyik kikötése Júszuke felé az, hogy a rendezés ideje alatt nem vezetheti kincsként kezelt autóját, a gyönyörű, tűzpiros Saab-ot egy korábbi baleset miatt, hanem ők fogják biztosítani számára a sofőrt. Némi belső küzdelem után kénytelen volt átadni a kormányt és az irányítást egy fiatal női sofőrnek, Miszakinak.

A film fontosabb szereplőinek múltjában fellelhető egy olyan megrázó és feldolgozatlan veszteség, ami után addigi életük egyszerűen nem folyhatott tovább ugyanabban a mederben. Mindannyian olyan túlélési és megküzdési módot választottak, amivel tudják működtetni mindennapjaikat és a víz felett tartani magukat, de veszteségük árnyéka továbbra is rájuk vetül. A gyász elején a tagadás a jellemző reakciónk, ami irányulhat magára a veszteségre, annak jelentőségére, érzelmeink jelenlétére és erejére. Csodálatosan bölcs a lelkünk, és pontosan tudja azt, hogy mi az, amit elbírunk még, és ha kell, meg is kímél minket, hogy ne rogyjunk össze, hanem tudjunk alkalmazkodni. Ezért a tagadás egy ideig és szintig óvhat is minket – azonban ha tartósan fennmarad, és átmeneti védekezés helyett menekülés lesz, úgy akaratunk ellenére hagyjuk azt, hogy veszteségünk irányítsa a jelenünket és a jövőnket.

Törések és vakfoltok

A filmben ugyan nem játszik számottevő szerepet, a novellában nagyobb hangsúlyt kap az, hogy Júszuke ittasan közlekedési balesetet okozott, ami után a rendőrségi orvosi vizsgálat során zöldhályogot állapítottak meg nála.

Ahogy látásproblémája miatt környezete bizonyos részei homályban maradtak, úgy házasságában és felesége személyiségében is megvoltak a maga vakfoltjai.

Ugyan a szenvedély és a kreatív energiák fűtötték a kapcsolatukat, de nem gyógyíthatták meg azokat a töréseket, amelyek korábban keletkeztek házasságuk szövetében. Évekkel ezelőtt elveszítették közös gyermeküket, ami után Oto más férfiak ölelésében kezdte el keresni a gyógyírt a szívében tátongó űrre. Ezt férje tudta – volt, hogy saját szemével látta is -, mégsem szembesítette ezzel a feleségét.

Amíg felesége élt, Júszuke képtelen volt feltenni neki azokat a kérdéseket, amelyek égették belülről: miért menekült más férfiakhoz, mit keresett náluk, amit ő nem tudott megadni. Tudta jól, hogy a szembesítés olyan visszavonhatatlan változást hozott volna féltve őrzött házasságába, amit nem mert vállalni. Fontosabb volt számára a kapcsolat megőrzése, mint az érzelmei felvállalása és az igazság kimondása. Pedig ahogy visszacsengenek az egyik jelenetben a Ványa bácsi sorai:

„Az igazság, akármilyen is, mégsem olyan szörnyű. Ami szörnyű, az a bizonytalanság.”

A ki nem mondott szavak súlyos terhe

Júszukénak volt egy jellegzetes szokása: utazás közben a Ványa bácsi szövegkönyvét hallgatta újra és újra. Miszakival való közös útjaik elején nem is nagyon beszélgettek, hanem a bejátszott mondatok lebegtek közöttük. Ezekben a jelenetekben Ványa bácsi mondja ki azokat a gondolatokat, amiket a férfi még képtelen volt maga előtt is vállalni. Többek között ezért is lehetett az, hogy nem bírta többé Ványa bácsit játszani: túlságosan fájdalmas lett volna eggyé válni saját elkeseredettségével és megrekedtségével, még ha a színpadon is, de teljességgel megélni azt.

Júszuke próbálta megtalálni és megérteni felesége indítékait és személyisége rejtett részeit, közben azonban elfeledkezett arról, hogy magának is őszinte vallomást tegyen: hogy bevallja azt, milyen mélyen megsebezte és megrendítette felesége hűtlensége. Fájdalmas veszteségén túl súlyos teherként nyomta bűntudata, önmagával szembeni hazugságai és elfojtott érzései, amik nem engedték szabadon lélegezni és tovább élni saját életét.

Egy veszteség során nem tudjuk kikerülni a megbánást: mindig lesznek olyan kérdések, amiket nem teszünk fel, olyan mondatok és gesztusok, amiket nem merünk akkor és ott szabadjára engedni, olyan hiányzó darabok a másikból, amiket nem merünk elkérni. Egy hozzánk közeli személy elvesztése után magunkra maradunk ezekkel a kérdésekkel, mondatokkal, gesztusokkal és hiányzó darabokkal, hiszen vele együtt a lehetőség is elveszett. Úgy érezhetjük, hogy az emlékeken túl ezek is velünk maradnak, és akkor lelhetnénk csak megnyugvásra, ha ki tudnánk mondani, ha meg tudnánk tenni, ha össze tudnánk rakni…

Tiszta tekintettel figyelni magunkat

Júszuke kívülről várta az enyhülést és megértést hozó válaszokat, ezért kereste a kapcsolódás lehetőségét egyik színésze, Takacuki Kódzsi társaságában, hátha ő segít neki megláttatni felesége azon részeit, amik előtte rejtve maradtak. A fiatal férfi történetesen Oto egyik szeretője volt.

A vele való beszélgetései során Júszuke végül is megkapta a választ – ugyan nem olyat, amit remélt tőle, hanem ami abban segítette őt, hogy közelebb tudjon kerülni saját, valódi válaszához:

„akármilyen jól megértjük egymást valakivel, akármennyire szeretjük, egy másik ember szívébe belelátni, hát az lehetetlen kívánság. Aki ilyesmit kíván, az csak magának okoz fájdalmat. A saját szívünkbe azonban, ha megtesszük az erőfeszítéseket, beleláthatunk […]”

„Végső soron az a feladatunk, hogy megfelelően és őszintén kiegyezzünk a saját szívünkkel, nem? Ha igazán látni akarunk egy másik embert, arra nincs más mód, csak az, hogy elmélyülten és tiszta tekintettel megfigyeljük saját magunkat.”

Ahol magammal lehetek veled

A film egyik legőszintébb és legmélyebb kapcsolódása Júszuke és sofőrje, Miszaki között alakul ki. Miszaki jelenét édesanyja korai elvesztése és a vele való ambivalens kapcsolata határozza meg. A fiatal nő egész életében csak vezetett és vezetett, de sosem a saját útját járta, hanem mindig másokat vitt oda, ahova éppen mondták. Még ha más módon is, de ő is ugyanúgy menekült saját rémei és érzései elől, mint utasa.

A két távolságtartó, saját traumáiba temetkező ember eleinte óvatosan, mereven, majd egyre bátrabban és  őszintébben nyílnak meg egymásnak. Az egymás iránti érdeklődés és közeledési kísérlet olyan felismeréseket és feloldozásokat hoz mindkettőjük számára, amit egyáltalán nem is vártak a közös úttól.

Az autó, amiben utaznak, átalakul egy olyan biztonságos térré, ahol kimondhatóvá válik az, amit addig mélyen elrejtettek magukban. Egy olyan hellyé, ahol szembenézhetnek magukkal a másik társaságában.

Ezt Júszuke csakis úgy tapasztalhatta meg, hogy átengedte az irányítást, és rábízta magát egy másik személyre. A feloldozást nem egy kívülről jövő válasz, hanem csakis az adhatta meg számára, hogy megtanult felelősséget vállalni érzéseiért, döntéseiért, kimondott és ki nem mondott szavaiért. Ahogy elkezdte elfogadni fájdalmát és dühét, úgy el tudta fogadni azt, hogy felesége is tele lehetett ellentmondásokkal és titkokkal – mindezekkel együtt volt igazán ő, nem pedig az, akinek a férfi látni akarta.

Mindez korántsem jelenti belső útja végét, sőt: ezzel az (újra)indulásra adott esélyt magának, és hogy ismét kézbe tudja venni a kormányt élete felett.

Képek forrása: mozinet.hu

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This