„Bocs, csak szarkasztikus vagyok” – Amikor a humor nem vicces, inkább fáj

Őszintén csodálom azokat, akik még a legnagyobb gödörben is meg tudják őrizni humorérzéküket. A humor valóban az egyik legérettebb megküzdési stratégiánk – hihetetlen sokat tud segíteni az, ha egy nehéz helyzet kellős közepén képesek vagyunk meglátni a napsütötte oldalt. Azonban a viccel vissza is lehet élni: használhatjuk védekezésre, érzelmeink elfedésére, manipulálásra és akár mások megbántására is. Gyakran azok a negatív megjegyzések tudnak leginkább összezavarni és fájni, amit humorba bugyolálva intéznek felénk.

A kliensekkel való munkám alatt többször találkoztam olyanokkal, akik önmaguk bemutatásánál egyik fő jellemzőjüknek tartják azt, hogy szarkasztikusak. Elkezdett érdekelni, hogy miért pont ezt emelik ki: „szarkasztikus”? Miért lényeges az, hogy a humor melyik műfaját művelik, olyannyira, hogy identitásuk meghatározó szeleteként tekintenek erre? Milyen rétegeket rejthet magában a szarkazmus? Elkezdtem hát megfigyelni, a terápiás beszélgetések alatt ki hogyan, és főként mire használja a viccelődést. Rövid idő alatt a humor számos színe és fonákja került elő.

Épít vagy rombol?

A humor jóllétünket, megküzdésünket és kapcsolatainkat erősítő funkcióját a pozitív pszichológia kezdte el hangsúlyozni. Rod A. Martin, a Nyugat-Ontariói Egyetem pszichológia professzora kutatásai során a humort tágabb kontextusba helyezte, és azokat a területeit is vizsgálta, amelyek kevésbé napfényesek. Négy fő típusát különböztette meg annak alapján, hogy önmagunkra vagy másokra irányul, illetve hogy pozitív vagy negatív célból használjuk. A szakember szerint

a humor kétélű kard: használhatjuk ugyanis kapcsolataink építésére és az élet igenlésére, ugyanakkor fordíthatjuk úgy is, hogy sebeket ejtsünk vele – akár magunkon, akár másokon.

Amíg a pozitív kategóriába eső humor valóban a jó kedély fenntartását és kapcsolataink szorosabbra fűzését szolgálja, addig a negatív indíttatású viccek minden esetben valaki kárára hangzanak el. Ilyenkor lényegében poénokba bugyoláljuk a negatív megjegyzéseket és kritikákat, hogy kifigurázzuk, leértékeljük, nevetségessé tegyük vagy megszégyenítsük a célszemélyt. Az „önostorozó” vicceknél ezek mi magunk vagyunk, az „agresszív” humornál pedig más személyek, csoportok. Az utóbbihoz tartoznak többek között a rasszista, szexista viccek, a cinizmus – és bizony a szarkazmus is.

Húsbamaró humor

Bár csodálattal adózhatunk a hűvös, mégis csípősen szellemes megjegyzéseknek, azért tegyük hozzá, hogy teljesen más, ha egy sorozatban halljuk kedvenc karakterünktől, vagy ha közvetlenül minket céloznak meg vele. A szarkazmus görög eredetű szó, eredeti jelentése az, hogy „húsbavágó”, ami hűen visszaadja azt, hogyan is érezzük magunkat a gúnyos mondatok hatására.

A szarkazmus a passzív-agresszív kommunikáció eszköztárának egyik fegyvere, amely során a megfogalmazott, semlegesnek tűnő közlés ellentétben áll a nonverbális jelzéseinkkel sugallni kívánt, valódi mondanivalóval.

Mivel az eredeti negatív üzenet nincs konkrétan kimondva, hanem a sorok között lapul, ezért nem lehet nyílt agressziónak nevezni. Ugyan árnyaltabb – vagy mondhatjuk úgy is, hogy manipulatívabb – a színtiszta gúnyolódásnál és cinizmusnál, azonban a mondatok mögött megbújó szándék egy rugóra jár. Ahogy Clifford N. Lazarus pszichológus fogalmazta meg: „a szarkazmus humornak álcázott ellenségesség”.

A humort bizonyos esetekben használhatjuk védőpajzsként, ami mögé elbújhatunk. Ha véleményünket és negatív érzéseinket nem tudjuk egyenesen kimondani és felvállalni, akkor a szarkazmus remek kerülőutat kínál arra, hogy magunk és mások előtt is kicsinyítjük a közlés súlyát, és a vele kapcsolatos felelősségünket.

A szarkazmus tehát egy halvány kísérlet arra, hogy félelmünket, indulatainkat vagy csalódottságunkat leplezzük. Hogy saját bizonytalanságunkat és kiszolgáltatottságunkat csökkentsük, védekezésül támadhatunk, jól a másikba marhatunk. Ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat, szükségük van arra, hogy lenyomjuk a másikat.

„De hát én csak vicceltem!”

A szarkazmus éppen azért tud annyira összezavarni, mert jól érzékeljük ezt a rejtett ellentmondást. Ilyenkor olyan elvárást is ránk pakolnak, hogy vegyük a lapot, vagyis értsük a valódi üzenetet, és értékeljük a viccet is. Ha viszont nem vagyunk partnerek a kárunkra történő tréfálkozásban, akkor az agresszív humort használók hajlamosak a makacs védekezésre és hárításra – széttehetik kezüket, és kihátrálhatnak azzal a felkiáltással, hogy: „de hát én csak vicceltem!”

A gond ezzel a reakcióval az, hogy ilyenkor nem csak hogy megbántjuk a másikat, de még érvénytelenítjük is az érzelmeit. Ezzel ugyanis azt üzenjük felé, hogy nem, nem érezheti magát megbántva, nem jogos az érzése – hiszen ez csak egy vicc volt, inkább nevetnie kellene. Így átmehet az egész hibáztatásába: ő az, aki túlérzékeny, aki mindent túl komolyan vesz, és akivel már viccelni sem lehet…  A további személyeskedés ilyenkor mentesít a bűntudat megélése alól – ráadásul a felelősséget sem kell vállalni azért, mert megbántottunk valakit.

Fontos az, hogy fel tudjunk lépni a bántó viccekkel szemben, és jelezzük a határainkat – hiszen könnyen meglehet, hogy a másik fél nincs is tudatában annak, hogy ezzel bánt minket. Következetesen, ha kell, újra és újra, higgadtan és határozottan ismételjük el a rajtunk gúnyolódó személynek, hogy: nem, ezt egyáltalán nem tartjuk viccesnek, ezzel most megbántott minket. Emlékeztessük magunkat arra is, hogy a hiba nem a mi készülékünkben van: nem vagyunk kötelesek nevetni azon, amit egyáltalán nem tartunk viccesnek.

Egy csipet szarkazmus az élet sója lehet

Ezzel az írással egyáltalán nem azt szeretnénk üzenni, hogy a szarkazmus ördögtől való, és azonnal fel kell hagynunk a csípős megjegyzésekkel. Lazarus azt javasolja, hogy a szarkazmussal bánjunk mértékkel, pont úgy, ahogy főzés közben a fűszerekkel. Ha túl sokat használunk belőle, azzal ehetetlenné válik, és csak keserű szájízt hagy maga után. Viszont egy csipet szarkazmus megbolondíthatja, élvezetesebbé teheti a beszélgetéseket.

Érdemes lehet megfigyelni, hogy milyen helyzetekben, és kivel szemben váltunk át szarkasztikus üzemmódba. Ha tetten tudjuk ezt érni, akkor megkérdezhetjük magunktól: hogyan is érzem magam ebben a szituációban, vagy ezzel a személlyel szemben? Van-e bármi, amit nem tudok vagy merek kimondani, mi lehet az, amit csipkelődéssel próbálok elütni? Milyen hatással van ez a másikra, mit látok rajta? Ha pedig túlmentünk egy határon, és ezt jelzik felénk, azt vegyük komolyan, és vállaljuk érte a felelősséget.

Forrás: itt és itt