„Bocs, csak szarkasztikus vagyok” – Amikor a humor nem vicces, inkább fáj

Szerző: | 2021. 10. 17. |

Őszintén csodálom azokat, akik még a legnagyobb gödörben is meg tudják őrizni humorérzéküket. A humor valóban az egyik legérettebb megküzdési stratégiánk – hihetetlen sokat tud segíteni az, ha egy nehéz helyzet kellős közepén képesek vagyunk meglátni a napsütötte oldalt. Azonban a viccel vissza is lehet élni: használhatjuk védekezésre, érzelmeink elfedésére, manipulálásra és akár mások megbántására is. Gyakran azok a negatív megjegyzések tudnak leginkább összezavarni és fájni, amit humorba bugyolálva intéznek felénk.

A kliensekkel való munkám alatt többször találkoztam olyanokkal, akik önmaguk bemutatásánál egyik fő jellemzőjüknek tartják azt, hogy szarkasztikusak. Elkezdett érdekelni, hogy miért pont ezt emelik ki: „szarkasztikus”? Miért lényeges az, hogy a humor melyik műfaját művelik, olyannyira, hogy identitásuk meghatározó szeleteként tekintenek erre? Milyen rétegeket rejthet magában a szarkazmus? Elkezdtem hát megfigyelni, a terápiás beszélgetések alatt ki hogyan, és főként mire használja a viccelődést. Rövid idő alatt a humor számos színe és fonákja került elő.

Épít vagy rombol?

A humor jóllétünket, megküzdésünket és kapcsolatainkat erősítő funkcióját a pozitív pszichológia kezdte el hangsúlyozni. Rod A. Martin, a Nyugat-Ontariói Egyetem pszichológia professzora kutatásai során a humort tágabb kontextusba helyezte, és azokat a területeit is vizsgálta, amelyek kevésbé napfényesek. Négy fő típusát különböztette meg annak alapján, hogy önmagunkra vagy másokra irányul, illetve hogy pozitív vagy negatív célból használjuk. A szakember szerint

a humor kétélű kard: használhatjuk ugyanis kapcsolataink építésére és az élet igenlésére, ugyanakkor fordíthatjuk úgy is, hogy sebeket ejtsünk vele – akár magunkon, akár másokon.

Amíg a pozitív kategóriába eső humor valóban a jó kedély fenntartását és kapcsolataink szorosabbra fűzését szolgálja, addig a negatív indíttatású viccek minden esetben valaki kárára hangzanak el. Ilyenkor lényegében poénokba bugyoláljuk a negatív megjegyzéseket és kritikákat, hogy kifigurázzuk, leértékeljük, nevetségessé tegyük vagy megszégyenítsük a célszemélyt. Az „önostorozó” vicceknél ezek mi magunk vagyunk, az „agresszív” humornál pedig más személyek, csoportok. Az utóbbihoz tartoznak többek között a rasszista, szexista viccek, a cinizmus – és bizony a szarkazmus is.

Húsbamaró humor

Bár csodálattal adózhatunk a hűvös, mégis csípősen szellemes megjegyzéseknek, azért tegyük hozzá, hogy teljesen más, ha egy sorozatban halljuk kedvenc karakterünktől, vagy ha közvetlenül minket céloznak meg vele. A szarkazmus görög eredetű szó, eredeti jelentése az, hogy „húsbavágó”, ami hűen visszaadja azt, hogyan is érezzük magunkat a gúnyos mondatok hatására.

A szarkazmus a passzív-agresszív kommunikáció eszköztárának egyik fegyvere, amely során a megfogalmazott, semlegesnek tűnő közlés ellentétben áll a nonverbális jelzéseinkkel sugallni kívánt, valódi mondanivalóval.

Mivel az eredeti negatív üzenet nincs konkrétan kimondva, hanem a sorok között lapul, ezért nem lehet nyílt agressziónak nevezni. Ugyan árnyaltabb – vagy mondhatjuk úgy is, hogy manipulatívabb – a színtiszta gúnyolódásnál és cinizmusnál, azonban a mondatok mögött megbújó szándék egy rugóra jár. Ahogy Clifford N. Lazarus pszichológus fogalmazta meg: „a szarkazmus humornak álcázott ellenségesség”.

A humort bizonyos esetekben használhatjuk védőpajzsként, ami mögé elbújhatunk. Ha véleményünket és negatív érzéseinket nem tudjuk egyenesen kimondani és felvállalni, akkor a szarkazmus remek kerülőutat kínál arra, hogy magunk és mások előtt is kicsinyítjük a közlés súlyát, és a vele kapcsolatos felelősségünket.

A szarkazmus tehát egy halvány kísérlet arra, hogy félelmünket, indulatainkat vagy csalódottságunkat leplezzük. Hogy saját bizonytalanságunkat és kiszolgáltatottságunkat csökkentsük, védekezésül támadhatunk, jól a másikba marhatunk. Ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat, szükségük van arra, hogy lenyomjuk a másikat.

„De hát én csak vicceltem!”

A szarkazmus éppen azért tud annyira összezavarni, mert jól érzékeljük ezt a rejtett ellentmondást. Ilyenkor olyan elvárást is ránk pakolnak, hogy vegyük a lapot, vagyis értsük a valódi üzenetet, és értékeljük a viccet is. Ha viszont nem vagyunk partnerek a kárunkra történő tréfálkozásban, akkor az agresszív humort használók hajlamosak a makacs védekezésre és hárításra – széttehetik kezüket, és kihátrálhatnak azzal a felkiáltással, hogy: „de hát én csak vicceltem!”

A gond ezzel a reakcióval az, hogy ilyenkor nem csak hogy megbántjuk a másikat, de még érvénytelenítjük is az érzelmeit. Ezzel ugyanis azt üzenjük felé, hogy nem, nem érezheti magát megbántva, nem jogos az érzése – hiszen ez csak egy vicc volt, inkább nevetnie kellene. Így átmehet az egész hibáztatásába: ő az, aki túlérzékeny, aki mindent túl komolyan vesz, és akivel már viccelni sem lehet…  A további személyeskedés ilyenkor mentesít a bűntudat megélése alól – ráadásul a felelősséget sem kell vállalni azért, mert megbántottunk valakit.

Fontos az, hogy fel tudjunk lépni a bántó viccekkel szemben, és jelezzük a határainkat – hiszen könnyen meglehet, hogy a másik fél nincs is tudatában annak, hogy ezzel bánt minket. Következetesen, ha kell, újra és újra, higgadtan és határozottan ismételjük el a rajtunk gúnyolódó személynek, hogy: nem, ezt egyáltalán nem tartjuk viccesnek, ezzel most megbántott minket. Emlékeztessük magunkat arra is, hogy a hiba nem a mi készülékünkben van: nem vagyunk kötelesek nevetni azon, amit egyáltalán nem tartunk viccesnek.

Egy csipet szarkazmus az élet sója lehet

Ezzel az írással egyáltalán nem azt szeretnénk üzenni, hogy a szarkazmus ördögtől való, és azonnal fel kell hagynunk a csípős megjegyzésekkel. Lazarus azt javasolja, hogy a szarkazmussal bánjunk mértékkel, pont úgy, ahogy főzés közben a fűszerekkel. Ha túl sokat használunk belőle, azzal ehetetlenné válik, és csak keserű szájízt hagy maga után. Viszont egy csipet szarkazmus megbolondíthatja, élvezetesebbé teheti a beszélgetéseket.

Érdemes lehet megfigyelni, hogy milyen helyzetekben, és kivel szemben váltunk át szarkasztikus üzemmódba. Ha tetten tudjuk ezt érni, akkor megkérdezhetjük magunktól: hogyan is érzem magam ebben a szituációban, vagy ezzel a személlyel szemben? Van-e bármi, amit nem tudok vagy merek kimondani, mi lehet az, amit csipkelődéssel próbálok elütni? Milyen hatással van ez a másikra, mit látok rajta? Ha pedig túlmentünk egy határon, és ezt jelzik felénk, azt vegyük komolyan, és vállaljuk érte a felelősséget.

Forrás: itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This