Kicsinek elkerekedő szemmel néztük, hogyan készít buborékból bugyogót – és persze kristálypalotát – a Vízipók, Ursulának szólítottuk a védőnőnket, spenótevés helyett a Mézga család főcímdalát üvöltöttük, és amikor nyiladozó értelmünkkel felfogtuk, hogy ahol mi lakunk, Budapest, az bizony egy város, rájöttünk, hogy mi vagyunk a “városbéli puhányok, nyavalyások” – legalábbis a Nagy Ho-ho-horgász szerint.
Később, hiába hosszabbodtak – és gyorsultak fel – a mesék, amiket néztünk, ugyanúgy magunkba szívtunk mindent, amit láttunk. Bár a tudomány százféleképp leírta már a gyerekek szivacs-agyát, mégis nehéz felfogni, hogy fért belénk ennyi információ, hogy jegyezhettük meg fejből a Szaffit, Az Oroszlánykirályt és a Herkulest oda-vissza szó szerint, hogy lehet az, hogy ex-magyartanár létemre néha elvétem, hogy az adott idézet épp melyik költőnktől való, de ismereteim tárháza egy svájci óra megbízhatóságával vetekszik Magyar népmesék és Disney-mozik témakörben. A város bármely pontján azonnal elönt az otthon melegének érzése, ha véletlenül meghallom Helyey László (Mátyás király) vagy Bodrogi Gyula (Süsü) hangját, és több lemeznyi rajzfilmslágert tudok dalszövegestől, akkordostól. Mindez nem dicsekvés, csupán állapotleírás.
Nincs mese: győztek a kütyük?
Minden bizonnyal a mostani gyerekek is olyanok, mint akik egészben lenyeltek egy komplett rajzfilmlexikont, ám a képernyő előtt töltött idő is drasztikusan megnövekedett az én gyerekkorom óta, sőt, maguk a rajzfilmek is nagy változásokon mentek keresztül elérhetőség, formátum, technikai fejlettség tekintetében.
Az egyik legnagyobb mesélő, Csukás István egyszer azt vallotta, hogy szerinte „a mese örök, mindegy, hogy mi a technikai körítés. Mindegy, hogy a gyerek számítógépezik, mert a kíváncsiság, ami gyerekké teszi, az megmarad”
– fogalmazott a nagy mesemondó, akivel azért sokan vitába szállnának ezen a téren (az okostelefonok, képernyők és egyéb behálózásra alkalmas eszközök hatásairól például mi is megkérdeztük szakértőnket, aki mindennek az árnyoldalára is rávilágított).
A gyerekek és a rajzfilmek kapcsolatáról egyébként is könyvtárakat lehetne megtölteni. Külön kutatások foglalkoznak azzal, hogyan hatnak a történetek a személyiségfejlődésre, hogyan segítik a megküzdést, hogy miért akarják a kicsik mindig ugyanazt a mesét hallani-látni, hogy mi mindent lehet megtanulni a mesefilmekből (például az Agymanókból, vagy más Disney-történetekből).
De azokkal a felmérésekkel is Dunát tudnánk rekeszteni, amelyek azt vizsgálják, hogy a képernyőn keresztül befogadott mesék milyen negatív befolyással vannak a gyermeklélekre, hogyan vetik vissza a figyelem fókuszálásának készségét vagy hogyan serkentik az agressziót. Én azonban most nem ilyen aspektusból, hanem egy friss felismerésem mentén szeretnék beszélni a mesékről és a gyerekekről.
Nem arról van szó, hogy „régen minden jobb volt”, meg hogy „ezek a mai rajzfilmek már többet ártanak, mint használnak”. Hanem arról, hogy – mint minden rendes játszótérre – a képernyők és mesék birodalmába is kellenek a korlátok. De kezdjük az elején…
A mese mint meditáció: itt a vége, szemlélődj véle!
Idén került a mozikba a Vízipók-Csodapók digitálisan felújított változata (örök klasszikus kedvencünknek az 1974-es és 1980-as évad részeiből válogatott össze és rajzolt mesefilmet Mikulás Ferenc csapata) – én pedig éltem a lehetőséggel, és heves szívdobogás közepette váltottam jegyet rá.
Ahogy ültem a székben, és a derekamig érő nézőtársaim között elmélyedtem Rák apó, a Csigák, Csibor bácsi vagy a Keresztespók (igen, Harkányi Endre…) történeteiben, azzal szembesültem, hogy nem csak én, de a körülöttem ülő gyerekek is csészealj-szemekkel néznek előre, és az a kíváncsisággal vegyes csodálat lobban fel a szemükben (már azokéban, akik telefon nélkül jöttek), amit belőlem felnőttként már csak David Attenborough felvételei tudnak kiváltani.
Mert azon felül, hogy ez a – tulajdonképpen ismeretterjesztő – mese a vízi élővilág páratlan gazdagságát elképesztő frappáns módon mutatja be, hogy fülbemászó, de külön történetelemként felfogható a zenéje, kedvesek, szerethetőek a szereplői és a természet védelme mellett a legkülönfélébb lények békés együttéléséről, sőt, egymást kiegészítő mivoltáról is észrevétlen tanítást ad, azzal a felbecsülhetetlen értékkel rendelkezik, hogy valahogy közelebb áll a bensőnk természetes ritmusához.
Én legalábbis azt érzékeltem, hogy ez a mese ingert ad, de nem ingerel fel. Nem azt sulykolja, hogy „valósítsd meg az álmaidat”, vagy hogy „légy önmagad”, hanem teret, időt és példát ad arra, hogy önmagunk legyünk. Hogy hogyan kell másokkal együttműködve, a magunk környezetében, a magunk természetével és eszközeivel, a többiekkel összhangban önmagunk maradni. Az életet közösségben képzeli el, a főszereplő érvényesülése csak egyetlen szempont a sok közül – s legtöbbször nem is a legfőbb szempont.
A Vízipók-csodapók lehetőséget ad, hogy bámulás vagy bambulás helyett szemléljünk, megfigyeljünk, és nem kötelez minket arra, hogy szemünkkel-értelmünkkel-fülünkkel rohamvást igyekezzünk tartani a lépést. Nem erőltetett menetet diktál, nem hergel azzal, hogy nehogy lemaradjunk egy poénról vagy egy fontos történetcsavarról, esetleg egy látványos effektről: ez a mese újra és újra visszabillent önmagunkhoz (hát nem ezt tanuljuk felnőttként mindenféle csoportban, jógaórán és mindfulness-tanfolyamokon, súlyos összegekért?!) Témáját tekintve mindennél aktuálisabb (napjaink környezetvédelmi kihívásait, a vizes élővilág veszélyeztetettségét talán most nem kell hosszasan ecsetelnünk), és biztosak lehetünk abban, hogy a korhatári besorolása sem jelent lutrit.
A „korlátok közt szárnyalni” paradoxona
Persze napjaink animációs filmjei között is vannak üdítő kivételek. Ám a Vízipókot szemlélve arra a felismerésre jutottam, hogy a legtöbb mai, gyerekeknek szánt mozi üzleti megfontolásból nem engedi a nézőjét pihenni. Hiszen a fogyasztói társadalomban nem lehet más a cél, mint hogy aki potenciális mozijegyvásárló lesz, az minél hamarabb tanuljon meg minél több ingert befogadni – vagyis inkább átereszteni magán. Képet, betétdalt, felnőttes poént, vizuáleffektet – lehetőleg egyszerre. A lényeg, hogy élményt kapjon – de ne túl maradandót, mert akkor ritkábban tér vissza a pénztárhoz újabb élmény megvásárlása céljából. Ezzel szemben a Vízipók-csodapók című mese
azt a hangulatot keltette a moziteremben, amikor apa és fia együtt pecáznak egy apró tó partján. Amikor anya beleszunnyad az olvasott mesébe. Amikor egy totyogós guggolva tanulmányoz egy hangyabolyt fél délutánon át. Amikor két kislány homokból, kavicsokból és csigaházakból házikót épít. Amikor két vásott csibész órákig tengózik az udvaron. Amikor öreganyám borsót, öregapám meg rejtvényt fejt. Amikor valaki rágja a tolla végét, és kibambul az ablakon, ki tudja, mi mindenen járatva gondolatait. A Vízipók-csodapók az elidőzést, a természetességet, az előre meghatározott, mégsem kényszernek megélt rendet, a nem korlátozó, hanem felemelő és kiteljesítő kereteket hozta el a gyerekeknek abban a hetven percben.
A digitális világ követelményeihez igazított, egész estés filmmé szerkesztett, mégis önazonos Vízipók végén, a stáblista végén, a szemlél(őd)és végén egyrészt az jutott eszembe, milyen hasznos ajándékot kaptam a szüleimtől azzal, hogy annak idején korlátozták a tévé- és mesenézést. Hogy nem nézhettünk akármit, és meséből sem mindent. Hogy emiatt többször láttuk ugyanazt, így jobban meg is érthettük, amit láttunk. Hogy a tiltás hosszú távon szabaddá tett. De még ennél is fontosabbnak gondolom azt a felismerést, hogy mindegy, hogy modern vagy régebbi technikával, akkor vagy ma, de készülnek olyan rajzfilmek, amelyek önmagukban is hordozzák a felszabadító korlátokat.
Meg kell találni azokat a rajzfilmeket (és ma is meg lehet!), amelyek azáltal adnak szárnyat a gyermeki léleknek, hogy mérséklik önmagukat, amelyek megtalálják azt az egyszerűséget, amely milliónyi komplex kis személyiség kibontakoztatásában képes segíteni. Amik nemcsak a világ működését képezik le, de kapaszkodókat is nyújtanak, hogy ne veszítsük el önmagunkat, a ritmusunkat és a környezethez való viszonyunkat már gyerekkorban, ne sodródjunk el olyan hullámokkal, amik a vesztünk felé visznek. A meséket, amik azokat a korlátokat adják, amik között igazán szárnyalhat a képzelet.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.