A szüleinket. A társunkat. A főnököt. Önmagunkat. Sok mindenkit elővehetünk azért szóban vagy gondolatban, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan elterveztük – legyen szó egy megbeszélésről, de akár a pályaválasztásunkról is. Mi állhat annak a hátterében, hogy ha félresiklik valami, sokan azonnal a felelőst keressük, és nem nyugszunk, amíg meg nem találjuk? És ha megtaláltuk – vajon hogyan tovább?

“A konyhámban vagyok, és egy bögre kávét iszom. Fehér nadrágot viselek egy kardigános együttessel. Hirtelen elejtem a bögrét, ami millió darabra törik a padlón, a kifröccsenő kávé pedig beteríti a ruhámat. És azonnal, abban a milliszekundumban, amint a bögre földet ért, az én számat a következő mondat hagyja el: A fenébe, Steve!”

Ezt a kis anekdotát Brené Brown, az ismert amerikai kutatónő osztotta meg a hibáztatásról szóló videójában. Brown, ahogy maga is bevallja, szintén azok közé tartozik, akik hajlamosak rögtön felelőst keresni, ha valami nem, vagy rosszul sikerül. A hibás pedig ebben a fenti esetben a kutatónő férje, Steve volt.

De ő kezdte!

Steve ugyanis néhány barátjával együtt rendszeresen eljár vízilabdázni. Így tett a kávés incidenst megelőző estén is. A felesége figyelmeztette, hogy érjen haza legkésőbb tízre, mert nem tud elaludni addig, amíg ő nincs otthon. Steve azonban csak fél tizenegyre futott be, ami miatt a nő a szokottnál később tudott lefeküdni, ezért másnap fáradt volt, és még a délelőtti órákban egy második bögre kávé mellett döntött – ami végül a padlón landolt. Brené Brown okfejtése szerint tehát természetesen a férje a hibás a tönkrement ruhákért és a rendetlenségért, hiszen ha nem késett volna előző este, ő soha nem is töltötte volna ki magának azt a második kávét. Logikus, nem igaz?

“Tulajdonképpen ekkor jöttem rá arra, hogy milyen óriási mértékben érint engem is a hibáztatás problémája” – vallja be a kutatónő. A hibáztatás (azaz angolul blaming, amiről biztosan sokaknak eszünkbe jut a mi magyar “blamálni” szavunk…) folyamata gyakran kicsit úgy festhet a külső szemlélő számára, mint azok a régi, óvodáskori csetepaték, amikor az igazságért kiáltva a másikra mutatunk: “De hát ő kezdte!!!”.

Ahogyan Steve és a kávé, valamint a klasszikus “ki nézett csúnyán a másikra” konfliktus esetében: lehet, hogy megtaláljuk, ki a felelős a történtekért, és még az is megeshet, hogy elnyeri érte méltó büntetését. Az igazi kérdés azonban az: megváltozik-e ettől bármi?

Még ha az enyém is, de legalább legyen valakié

A kávé biztosan nem varázsolódik vissza a bögrébe, és a lehorzsolt térdek sem gyógyulnak meg egy csapásra attól, hogy kiderül, ki a hibás. A szakításunk, a munkahelyünk elvesztése sem lesz semmis attól, ha megtaláljuk, ki a felelős azért, ami történt. A hibáztatásnak tehát nem is a végeredménye igazán érdekes, hanem a gyökerei: hogy egyáltalán miért csináljuk.

Az első válasz, ami erre a kérdésre eszünkbe juthat, valószínűleg a felelősség áthárítása lehet; azaz annak a mindenáron való elkerülése, hogy nekünk kelljen elvinni a balhét. Ez az esetek egy részében igaz is lehet, ám a hibáztatás gyökere ennél is mélyebbre nyúlhat: azok ugyanis, akik igazán hajlamosak azonnal felelőst keresni egy balul sikerült dologért, ha nem találnak mást, ugyanolyan készségesen “blamálják” saját magukat, mint bárkit a környezetükben. Tehát túl azon, amikor a saját önértékelésünk védelmében mást jelölünk ki a kudarcaink forrásául, a hibáztatás egy nagyon fontos, ám illuzórikus érzést nyújt számunkra: a kontroll érzetét.

Úgyis tudtam, hogy becsapsz

“A hibáztatás egyszerűen annak a diszkomfortnak, fájdalomnak és haragnak a kiadása, amit érzünk egy ilyen helyzetben” – mondja Brené Brown. A szakember a kutatási eredményei alapján azt vallja, hogy a hibáztatás egyfajta fordított összefüggésben áll a bizalommal:

minél nehezebben bízunk meg a másikban, annál inkább hajlamosak vagyunk a felelőst keresni akkor, ha valami nem az elképzeléseinknek megfelelően alakul. És bár a felszínen úgy tűnhet, ezáltal a kezünkben tartjuk az irányítást, a mélyben ott feszül bennünk a düh, amely mintha azt mondaná: tudtam, hogy nem bízhatok meg benned, és látod, igazam is volt.

Ahogy azt mindezek alapján sejteni lehet, ez a fajta harag, bizalmatlanság és maga a hibáztatás folyamata nincs jó hatással sem ránk, sem pedig a kapcsolatainkra. Randi Gunther klinikai pszichológus, házassági tanácsadó szerint az, ha mindenért, ami balul üt ki, azonnal meg kell találnunk a felelőst, a párkapcsolaton belül egy fájdalmas, és rendkívül nehezen abbahagyható játszmába torkollhat.

Már megint

A párkapcsolatban ugyanis nagyon könnyen állandó szereplői lehetünk ugyanannak az újra és újra lejátszódó történetnek: félresiklik valami, amitől mindketten frusztráltak vagyunk, és elkezdődik a hibáztatás folyamata. A két fél aztán – temperamentumuknak megfelelően – vezeti végig a forgatókönyvet: vagy mindkettő a másikra mutogat, vagy pedig mindig lesz valaki, aki készségesen “elviszi a balhét”, miközben a másik “ugye, megmondtam” bólintással hátradől, és lelkesen hibáztat.

Abban, hogy melyik szerepben érezzük igazán otthonosan magunkat, fontos szerepet játszik a személyiségünk, gyerekkori tapasztalataink és az önértékelésünk. Alacsonyabb önértékeléssel, illetve – ahogy Gunther fogalmaz – “jógyerek” attitűddel ugyanis hajlamosabbak lehetünk arra, hogy készséggel simuljunk bele nem csak a felelős, de a bűnbak szerepébe is (azaz hogy akkor is vállaljuk a felelősséget, amikor nem mi hibáztunk).

Biztosan sokak számára ismerős a helyzet, amikor a pár egyik tagja indulatosan érkezik haza este egy, a kapcsolattól teljesen független munkahelyi konfliktus miatt – a másik pedig ösztönösen, szinte reflexszerűen bocsánatot kér, holott nem ő tehet az egészről.

A hibáztató működésmód pedig, valljuk be, hosszú távon akkor is kényelmes lehet, ha a személyiségünkből eredő hajlamunk nem is volt rá, hiszen minden konfliktus esetén ez lehet a mi “Ingyen kijöhetsz a börtönből” Monopoly-kártyánk, amivel minden vitás helyzetben miénk a nyerő pozíció… Randi Gunther szerint a párkapcsolaton belül ezt az ördögi kört csak akkor lehet megtörni, ha mindkét fél tudatosan figyel arra, mely ponton lépnek be ebbe a mintázatba, közösen megállítják a folyamatot, és ahelyett, hogy a felelőst akarnák mindenáron pellengérre állítani, a megoldáson kezdenek dolgozni.

Ő a hibás – de már úgyis mindegy

Ez a módszer nem csupán a párkapcsolatokon belül siethet a segítségünkre, ha mi magunk is hajlamosak vagyunk a hibáztatás ördögi körében pörögni. A kudarcokért, balul sikerült eseményekért vagy megtaláljuk a felelőst, vagy nem, a hibáztatás azonban egyvalamit egész biztosan nem hoz meg számunkra: a feloldást. Lehet, hogy kiderül, hogy a szüleink miatt vannak problémáink; lehet, hogy valamiért egyedül mi vagyunk a hibásak. De egy nagyobb képet szemlélve mennyire számít ez tulajdonképpen?

Felelősséget vállalni a tetteinkért, a döntéseinkért, és hibáztatni mást vagy magunkat, ha rosszul sikerül valami, két nagyon különböző dolog. Az első esetben ugyanis benne rejlik annak a lehetősége, hogy a személyiségünk fejlődik a kudarcok, negatív történések által, hiszen aktívan keressük rájuk a megoldást, és gyakoroljuk a kontrollt az élethelyzeteink felett. A másodikban azonban nem. Ott lényegében egy passzív szerepben várjuk, hogy jöjjön valaki, és igazságot tegyen – hiszen a másik volt a hibás.

“A hibáztatás azért is igazán káros a kapcsolatainkban, mert mindaddig, amíg dühöngünk, és felelőst keresünk, elveszítjük a lehetőséget arra, hogy empatikusak legyünk; ahogyan velem is történt a férjem és a kávé esetében” – mondja Brené Brown. A kutatónő szerint amint hibáztatni kezdünk, már nem figyelünk igazán sem magunkra, sem egymásra; nem halljuk meg azokat a történeteket, amelyekben nagy szükségünk lenne az empátiára: másokkal, de önmagunkkal szemben is.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest