Csak ragaszkodom a cuccaimhoz vagy felhalmozó vagyok? – A kényszeres gyűjtögetésről beszélgettünk Dr. Csigó Katalinnal

Megválni a bennünket körülvevő tárgyaktól sokszor egyáltalán nem könnyű. A legtöbben azonban időnként kipakolják a padlást, a pincét, selejteznek a dolgaik között. A kényszeres felhalmozó azonban erre nem képes, sőt, egyáltalán nem tud megválni a kacatoktól sem. A helyzet az érintettnek is komoly szenvedést okoz, valamint a környezetét is megterheli. E betegség hátteréről, a mélyben húzódó okokról Dr. Csigó Katalin pszichoterapeutával, klinikai szakpszichológussal, az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet OCD szakambulanciájának vezető pszichológusával, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Pszichológiai Intézetének megbízott vezetőjével beszélgettünk.

Mi utalhat arra, hogy valaki kényszeres gyűjtögető?

Eleve különbséget teszünk aközött, hogy valaki gyűjtő vagy gyűjtögető. A gyűjtő számára kedves dolgokat gyűjt, amelyek pozitív érzéseket nyújtanak neki, a tevékenység maga elmélyült figyelemmel jár, miközben az illető örömöt él át. Ez a hobbi speciális válfaja, olyan tevékenység, ami jó élményeket hoz. A gyűjtés mindig valamilyen adott dologra vonatkozik. Lehet az egy nagy értékű érmegyűjtemény, vagy bélyegek, szalvéták, akár poháralátétek a számunkra kedves utazásokról – sokféle tárgy kapcsán kialakulhat ez a szokás. Maga az elrendezés hoz örömforrást, az adott tárgyak színek vagy formák szerinti csoportosítása.

Ez önmagában egyáltalán nem tekinthető kórosnak. Még akkor sem, ha külső szemlélőként akad, aki számára ez nem érthető tevékenység. Természetesen az megfigyelhető, hogy rendszerint a gyűjtők eleve olyan típusú személyiségek, akik szeretik a rendet, a rendszerezettséget, gyönyörködni tudnak a tárgyak elrendezésében, ez hozhat számukra egyfajta biztonság-érzetet is, azonban ez csupán bizonyos fajta személyiségre utal, nem tekinthető tünetnek.

Hol kezdődik ezzel szemben a gyűjtögetőre utaló viselkedés?

A felhalmozást a szakmai szóhasználatban is gyűjtögetésnek nevezzük – ez az, ami már a betegség kategóriába tartozik. Lehetnek enyhe és szélsőséges formái egyaránt.

Enyhébb tünet, amikor haszontalan, szükségtelen dolgoktól nem tud megszabadulni az érintett személy, miközben ezekhez irracionális viszony fűzi, amely valamilyen gondolati kapcsoltságon alapul. Ez a gondolati kapcsoltság azonban csak az illető számára létezik, viszont a hatása olyannyira erős, hogy szinte mágikus erővel terheli az adott tárgyat.

Az például már a kényszeres tünetek közé sorolható, ha valaki úgy érzi: a gyerekének az összes, akár több száz rajzát meg kell tartania, mert ha egyet is kidobna, azzal ártana neki. Kényszergondolatként is jellemezhetjük az ehhez hasonló belső megéléseket, valójában a cselekvéses tünetek mögött rendszerint ilyen irracionális sajátos gondolati összefüggések húzódnak meg. A cselekedetek ezen gondolatok elkerülésére szolgálnak, így a kényszeres tettek védő funkciót töltenek be.

Láthatjuk, hogy mennyire irracionális meglátás, hogy a gyerekemnek kárt okoznék azzal, ha csak tíz rajzát tartanám meg, hiszen a legtöbb anya így is tesz, válogat ezek közül. Bár fontosak neki a rajzok, de képes priorizálni, valamilyen szempont szerint válogatni. A kényszertünetekkel küzdő ezt nem tudja megtenni, mert az a mágikus hiedelme van, hogy rosszat tesz a gyerekének akár a válogatás megkezdésével is, hiszen minden kell, mindenre szüksége van, ami őhozzá kapcsolódik. A kóros jelenség ott kezdődik, amikor azt veszem észre, hogy képtelen vagyok elengedni bizonyos tárgyakat, vagy azt súlyozni, hogy minek van igazán jelentősége, és minek nincs.

Mi lehet egyértelműen tünet?

Amikor az érintett rendkívül rossz érzésként éli meg, ha ki kell dobnia valamit, és ez neki személyesen fokozott érzelmi jelentőséggel bír, miközben irracionális, súlyos asszociációkkal terhelt élményegyüttesként éli meg az adott dologhoz való kapcsolódását. Egyébként érdekes, hogy ez az egyetlen pszichiátriai betegség, amelyben rendkívül gyakori az úgynevezett szubklinikus tünetcsoport, vagyis az az állapot, amikor bár nem beszélhetünk még klinikai értelemben vett betegségről, a kapcsolódó viselkedési módok önmagukban mégis súlyos problémákat okozhatnak.

A tárgyakhoz való ragaszkodás szükségszerűen előjele a későbbi kényszerbetegségként megjelenő gyűjtögetésnek?

Valójában mindannyian élünk át olyan időszakokat, amikor bizonyos dolgokhoz jobban ragaszkodunk. A covid alatt például sokak számára fontos volt, hogy ne csak a kellő mennyiségű fertőtlenítőszer legyen otthon, hanem bőven tartalék is, vagy bizonyos fajta tartós élelmiszerből az átlagosnál lényegesen többet halmoztunk fel a kamránkban. Ez teljesen érthető reakció.

Egészséges, megfelelően rugalmas hozzáállással azonban idővel ez változik, és ahogy múlik a járvány, nem ragaszkodunk már annyira a tartalék flakon fertőtlenítőkhöz, vagy a plusz adag liszthez. Vannak azonban olyanok, akiknél ez nem oldódik.

Egy szokás attól kóros, hogy nem igazodik rugalmasan a valósághoz, hanem egy irracionális elem vezérli. Sajnos egyre többeknél nő az olyan kényszeres jelenségeknek az aránya, amelyekből nagyon hamar alakulhatnak ki betegségre utaló tünetek.

Mi lehet az, ami ennek a betegségnek a hátterében meghúzódhat, mitől alakul ki? Genetikai hajlam áll mögötte, vagy egy traumatikus élményre adott válasz is lehet a kényszerbetegségnek ez a fajtája?

Dr. Csigó Katalin

Meglehetősen összetett ennek a betegségnek a háttere. Korábban azt gondoltuk, hogy döntően a szorongással áll szoros összefüggésben. A fokozott szorongás ugyanis többféle tünetet is okozhat: van, akinél pánikroham alakul ki, akad, akinél pszichoszomatikus tünetek jelentkeznek, például fejfájás, gyomorfájás, és ezen nézet szerint a szorongás kényszeres tüneteket is kiválthat. Ez rituálészerű cselekedetek ismétlődésében nyilvánulhat meg, vagy éppen kóros felhalmozás formájában is.

Amit a tünetek megjelenése mögött érdemes észrevenni, az a nyugalom keresése. Egyfajta biztonságérzetet nyújthat ugyanis adott mozdulatok ismétlése, vagy éppen az, ha felhalmozóként valaki ötven adag lisztet vagy más tartós élelmiszert nagy mennyiségben tart otthon. Ma már úgy látjuk, bár a szorongás élmény kétségtelenül része ennek a betegségnek, a kialakulásához azonban összetettebb okok vezetnek.

Az egy új iránynak tekinthető, hogy a hátterében trauma állhat, erről viszonylag kevés kutatási eredmény áll rendelkezésünkre pillanatnyilag. Van, akinél egyértelműen igazolható a trauma eredet: egy konkrét élmény, vagy akár érzelmi trauma is kiválthat olyan érzést, ami fokozza a biztonság iránti szükségletet. Amíg a traumát nem sikerül feldolgozni, addig megmaradnak a tüneti viselkedések is.

A kiváltó okok között természetesen a genetikának is van szerepe, általában jól igazolható az érintetteknél, hogy a családban valamilyen formában megjelenik az erre való hajlam. Ezzel együtt nem szükségszerű, hogy a genetikai érintettség a betegség kialakulásához is vezessen, hiszen ehhez kell valamilyen kiváltó inger is, ami aktiválja azt. Ez lehet környezeti esemény, trauma, vagy hosszan tartó stressz, elhúzódó nehéz élethelyzet.

A szakember számára van annak valamilyen látható jele annak, ha valaki érintett a betegségben?

Bizonyos agyi eltérések kimutathatóak: olyan, mintha egy adott terület túlműködne, azon a részen fokozott az információáramlás, szinte egy készenléti vészreakcióhoz hasonló.

Aki gyűjtöget, kényszeresen felhalmoz, vagy akár túlzott mértékben rendezget, annak állandóan az az élménye, hogy valami nincs rendben, és emiatt valamire mindig reagálnia kell. Az agyban ezt információfeldolgozási zavarként azonosíthatjuk, ami miatt az érintett sosem éli át, hogy valamit jól megcsináltam, az rendben van, és azt lezárhatom.

Fontos, hogy nincs meg ez a lezárás-élmény, ennek hiánya is okozza a kényszeres tünetek megjelenését. Ráadásul ez a „valami nincs rendben” érzés arra ösztönzi az érintetteket, hogy ők tegyenek valamit, hogy ezt elrendezzék. Tehát nem elég, hogy valami nincs rendben, emellett az is az én felelősségem, hogy valamilyen módon ezt megoldjam. Mindez pedig irracionális gondolatokkal társul. Éppen ez az oka, hogy sokszor nem csupán egyfajta tünet jelentkezik a kényszerbetegeknél.

Milyen jellemző tünetek jelentkeznek a gyűjtögetés mellett? Milyen jelentősége van ezeknek?

A gyűjtögetés önmagában is előfordul, de társulhatnak hozzá más kényszeres tünetek is. A korábbi példát használva: az édesanya, aki nem dobja ki a gyerekének egyetlen rajzát sem, meghatározott ismétlődés szerint átnézheti őket újra és újra, mindig ugyanazzal a mozdulatsorral, ugyanannyiszor átlapozva, mindig pontosan egyező koreográfia szerint. Ebben az esetben a kényszeres tünetek több fajtája is megjelenik egyszerre. Sőt, van egy olyan válfaja is a betegségnek, amikor idős embereknél egyfajta leépüléssel társulva a demencia részeként jelentkezik a kényszeres felhalmozás, ami akár szélsőséges mértékű is lehet: a nejlonzacskóktól az ételmaradékon át a teljesen felesleges tárgyakig minden megtalálható a lakásban, ahol a normális életkörülmények szinte teljesen ellehetetlenülnek.

Erre láthatunk példát különböző tévéműsorokban is, amikor a lakásban csak ösvényen lehet közlekedni, annyira sok felhalmozott holmija van az ott lakónak.

Ezek az esetek egyébként nem mindig demenciában érintett emberekről árulkodnak. Állhat az ilyen jellegű kóros felhalmozás hátterében az is, hogy az illető szinte mindenről azt gondolja, hogy az neki kell, mindenképpen szüksége van rá, és ez az érzés felülír benne bármilyen racionalitást. Ebből a szemszögből döntéshozási zavarként is tekinthetünk erre a tünet-együttesre: az illetőben sérül az a képesség, amivel meg tudja ítélni, hogy mi a lényeges, és mi nem az.

Minden lényegesnek tűnik, így mindenre szükség van, nem lehet kidobni semmit. Egyformán fontos az a papírcetli, amin a bevásárló lista van, mint mondjuk a házassági anyakönyvi kivonata.

Hogy mi miatt olyan lényeges az a fecni, azt csak a páciens tudja, tulajdonképpen egy irracionális szisztéma érvényesül ilyenkor.

Az megfogható, hogy ez az irracionális rendszer miben gyökerezik? Mi az, amit elfed valójában?

A rajzokat tartogató édesanya attól fél, hogy bajt okoz, ha kidobja valamelyiket. A papírfecnit, vagy bármi más adott tárgyat felhalmozó attól retteg, hogy mi lesz, ha olyasmit dob ki, amire mégis szükség lett volna.

Mindezeknek a mélyén egy fokozott, kóros felelősségérzet van, és annak a téves megítélése, hogy miért vagyok felelős és miért nem. Számukra éppen az okoz nehézséget, hogy belássák: bár sok minden a saját kompetenciánkba tartozik, mégis számos olyan dolog van, ami rajtunk kívül áll, a világban folyó események egy jó részére nincs ráhatásunk, és ezekért nem vagyunk felelősek.

Ebben a betegségben az érintetteknek azok a sugallatok is rendkívül fájdalmasak, amelyek arra utalnak, hogy mindenki kizárólag önmaga felelős a vele történtekért, vagy, hogy minden fejben dől el. Náluk ugyanis az a problémák forrása, hogy túlságosan sok mindenért érzik magukat felelősnek.  A kényszeres azt éli meg, hogy minden rajta múlik, ami erős torzítás, ráadásul komoly szenvedést okoz.

A terápiás folyamatban is ennek oldása történik?

Részben igen. Maga a folyamat több lépcsőből áll. Azoknál, akinél csak a gyűjtögetés jelentkezik tünetként, jellemzően a család és a környezet szenved leginkább, magának az érintettnek ritkán van belátása a betegségére vonatkozóan, enélkül azonban nem lehet sikeres a terápia.

Kik kérnek segítséget inkább?

Rendszerint azok, akiknél ez a tünetek sorában az egyik. Ha az érintett rálát, hogy mennyire irracionális például ötödszörre is visszamenni megnézni, hogy bezárta-e a bejárati ajtót, akkor ennek a felismerése lehet a kulcs a terápiás munka megkezdéséhez. A folyamatban aztán elő tud bukkanni a gyűjtögetésre vonatkozó tünet is, és ezt, mint kísérő jelenséget tudjuk aztán kezelni. Rendszerint a beteg is felismeri, hogy maga a mechanizmus itt is ugyanaz, csak egy másik tünetben jelenik meg. Az ok: a mélyen meghúzódó elemi bizonytalanság, és az állandó biztonság-keresés.

Maga a terápia egyébként részben a tünetek feletti kontroll megszerzésére irányul, majd pedig annak a korrekciójára, hogy ne érezze úgy a beteg, hogy mindenért ő a felelős, vagy mindenről ő tehet. Integratív szemléletre van szükség és egy komplex terápiás eszköztárra, mert ez egy nagyon bonyolult betegség, összetett tünetkörrel, amely komoly szenvedést okoz a pácienseknek. Ráadásul gyakori, hogy a tünetcsoport idővel egyre kiterjedtebbé válik, szinte burjánzik, megfertőzve újabb és újabb cselekvési területeket. Ezért is fontos a megfelelő szakmai segítség. A terápia kitartó munkát igényel a szakember és a páciens részéről is, hiszen bele kell állnia a betegnek abba a helyzetbe, amikor először a viselkedésébe próbálunk bizonyos gátakat beépíteni, majd erő kell hozzá, hogy képes legyen önmaga legmélyebb rétegeibe beengedni a szakembert. A szorongás igazi forrásának megtalálásához és feloldásához ugyanis erre van szükség.