Figyelmet mindig kapnak, de mire vágynak valójában a család bohócai?

Szerző: | 2020. 06. 30. |

„A humor isteni villámfény, amely a világot a maga erkölcsi többértelműségében mutatja meg, az embert pedig mélységes illetéktelenségében, hogy megítélje felebarátait; a humor az emberi dolgok viszonylagosságának mámora; különös gyönyörűség, mely abból a bizonyosságból fakad, hogy nincs bizonyosság.

[…] Elszorult szívvel gondolok arra a napra, amikor az emberek már nem fognak nevetni.” Írja Milan Kundera Elárult testamentumok című művében a humorban rejlő, világot és önmagunkat helyreállítani képes erőről. A humor innen nézve az egyensúlyteremtés eszköze – akár a legszélsőségesebb jelenségek között is. Amivel még örömet is okozhatunk magunknak és másoknak. Ezt a feladatot veszik az indokoltnál komolyabban a „család bohócai”, akiknek a csattanós poénjaira jellemzően fogékonyak vagyunk – de az érzéseikre lehet, hogy nem eléggé figyelünk oda. Milyen mozgatórugók, félelmek és hiányok munkálhatnak az örömfelelősök lelkében? Pszichológus szerzőnk segítségével egy cikk erejéig benézünk a mindig mosolygós álarc mögé.

Freud szerint a humor tudattalan elhárító mechanizmusként működik, és az a funkciója, hogy megvédjen a nemkívánatos vagy nem elfogadható gondolati, érzelmi tartalmaktól, például a halálfélelemtől. Az öröm, amit a humor nyújt, csökkenti a szorongást, ellenpontozza a reménytelenség érzését.

Paradox módon a humor bizonytalanságot, ezzel feszültséget is teremt – és old sok más feszültséget: a nevetés, a síráshoz hasonlóan fiziológiai stresszoldó, egyfajta érzelmi szelep, aminek a segítségével kiengedhetjük a testünkből a felgyülemlett stressz-energiát.

A humor a kreativitás egyik megnyilvánulása is – a látszólag össze nem illő tartalmak egymáshoz illesztésének képessége. A „képtelenség”, a meglepetés ereje az, ami intellektuális úton képes oldani az érzelmi feszültséget. A nézőpontváltást, a kreatív problémamegoldást támogatja azzal, hogy eltávolít a problémától, és ezzel a szellemi rugalmassággal segíti az alkalmazkodást.

Így ír Freud a témáról A vicc és viszonya a tudattalanhoz című írásában:

„A viccben, a komikumban és a humorban az a közös, hogy lelki tevékenység révén szerzik vissza azt az eredeti örömérzetet (…). Az eufória ugyanis, aminek elérésére ezen az úton törekszünk, valójában nem más, mint az élet azon szakaszának uralkodó hangulata, amikor pszichikus munkánkat még elenyészően csekély energia felhasználásával végeztük – a gyermekkoré tehát, amikor még nem ismertük a komikumot, nem tudtunk viccet alkotni és nem volt szükségünk humorra sem, hogy boldogok legyünk az életben.”

Amikor még „móka és kacagás” volt az élet… Van, akinek ez a hangulat gyerekkorában a túlélést jelentette.

A család bohócai

A „család bohócának” feladata a szórakoztatás, az ő érzelmei másodlagosak. Figyelmet kap, miközben eltereli a figyelmet a megoldatlan problémákról. Például a szenvedélybetegségről a családban, vagy a saját mentális problémájáról. Amik így könnyen rejtve maradhatnak a mosolygó álarc mögött.

Egy idő után megtanulja, hogy az odafordulást másoktól akkor kaphatja meg, ha kedves, aranyos, vicces és mindig pozitív. A humor feszültségcsökkentő erejét használja, hogy helyreállítsa a környezete lelki egyensúlyát – ezzel ő maga is megkönnyebbül, biztonságban érzi magát. Közben lehet, hogy végtelenül magányos, a felé irányuló pillanatnyi figyelem viszont sok mindenért kárpótolja. A humor így teljesítménnyé lesz – hiszen a környezet ezt értékeli.

Az ilyen személyek, felnőve, ha nem is központi figurák, mégis elragadó társasági emberek, akikkel „mindig történik valami”, és a leghétköznapibb történetet is képesek stand-up comedy-ként előadni. A hatás persze nem marad el: a jókedv, a nevetés és a figyelem garantált. Az ezzel járó élmény pedig gyermekkorból már – ha nem is tudatosan, de – ismerős lehet:

„Mosolyognak, tehát minden rendben van (a világban). Nevetnek a poénjaimon, figyelnek rám, így én is rendben vagyok. Biztonságban vagyok, szerethető, elfogadható vagyok.”

A gyermek könnyen abba a csapdába eshet, hogy nem csak, hogy feladatának érzi a „szórakoztatást”, de átvállalja a felelősséget mások érzelmi jóllétéért. Miközben a számára fontos felnőttektől nem kap valódi odafigyelést. Mindennek következménye lehet a későbbiekben is fennmaradó „éretlen” viselkedés, a kényszeres bohóckodás, de valójában alacsony frusztrációtűrésről van szó.

Ez azt jelenti, hogy a személy könnyen kibillen a pszichés egyensúlyából és él meg intenzív stresszt mindennapinak tűnő helyzetekben és ingerektől. Az ezzel járó negatív érzelmeket pedig nehezen tudja kezelni. Hiszen ezt nem volt alkalma megtanulni. (Minderről viszont számos komikus történetet mesélhet…) A stresszel való megküzdésre, így az önmegnyugtatásra egyetlen eszköz áll rendelkezésre: mások nevettetése.

A mosolygó maszk, ami mögött elveszik az identitás

A vicces oldal, a nevetés és nevettetés könnyebben vállalható, mint a szorongás, a fájdalom és a szomorúság. Ez gyakori az olyan családi háttér esetén, ahol nem megengedett az igények és (bizonyos) érzések kifejezése.

Klienseimnél is gyakran tapasztalom, hogy „poénba csomagolva” elmondják, hogy mire vágynak, majd hozzáteszik, hogy természetesen ez egy vicc. Közben érződik a hangjukból a keserűség és a lemondás. Ilyenkor általában a felszínre jönnek olyan élmények, melyek arról szólnak, hogy gyerekkorukban nem számított, amit ők gondolnak vagy éreznek. A felnőttek meg sem hallgatták őket, vagy netán „hülyeségnek” bélyegezték és kigúnyolták az elképzeléseiket. Ennek hatására elnémultak. A szégyen érzése társult a vágyaikhoz, amik nem voltak vállalhatók, legfeljebb „vicces” köntösben, előre kigúnyolva saját magukat, mint Cyrano – megvédve önmagukat a külvilágból érkező megszégyenítéstől. Hiszen erre voltak felkészülve.

Volt, aki úgy fogalmazott, hogy a humor számára olyan, mint egy palást, amit, ha magára ölt, megvédi őt. Gúnyos, cinikus megjegyzéseivel azonban elidegenített másokat. A védelem így magánnyal is párosult számára.

Ezekkel a klienseimmel találkozva először az az élményem, hogy nehéz ráhangolódnom és reagálnom a vicces felszín alatt megbúvó mélyebb érzéseikre és szükségleteikre. Ők ezt tapasztalhatják a többi társas kapcsolatukban is. Nehezen kérnek és kapnak segítséget, hiszen gondot okoz nekik megfogalmazni az igényeiket. Ha kommunikálják is kifelé, talán ők maguk is bagatellizálják („Á, igazából nem is olyan fontos, hagyd csak…”), majd szomorúak és csalódottak, hiszen „most sem jártak jól”, nem aszerint alakult a helyzet, ahogy ők szerették volna.

Amikor megkérdezem a klienseimet, mit éreztek az adott helyzetben és mire lett volna szükségük, sokszor fogalmazzák meg azt a vágyat, hogy a másik személy lássa meg mindezt: ahogy ők éreznek, és amit valójában szeretnének. Akkor is, ha teljesen mást mutat az arcuk és mást mondanak a szavaikkal. Ez felnőttként irreálisnak tűnhet, azonban megbújik mögötte egy be nem töltött gyermeki szükséglet: „figyelj rám és gondoskodj rólam.” Hiszen ezt nekik nem volt alkalmuk elsajátítani.

A jó hír, hogy mindez később is tanulható.

A tükör mint identitás

Ha gyerekkorunkban azt tanuljuk meg, hogy akkor kaphatunk figyelmet, ha szórakoztatunk és jókedvre derítünk másokat, akkor úgy működünk, mint egy tükör. Mások érzelmi állapota válik a saját kiindulóponttá, és visszajelzést igényelhetünk minden egyes megnyilvánulásunkra. Miközben a valódi önmagunk, az érzéseink, gondolataink, vágyaink homályban maradnak.

Gyakran használjuk azt a kifejezést, hogy egy pszichológus, egy terapeuta is tükröz. Azt tapasztalom, hogy olykor szakemberként sem könnyű „nem a felszínre reagálni”, és másképp visszajelezni a klienseimnek, akik a fent leírt működésmóddal bírnak, mint ahogy azt megszokhatták. Hiszen valóban viccesek és szórakoztatóak, és nehéz megállni a nevetést egy-egy már szinte abszurdba hajló történet hallatán, egy különösen intelligens poénon vagy önironikus megjegyzésen. Azonban azzal, ha csak nevetek egy poénon, lehet, hogy elsiklom valami fontos felett. A nevetésemmel adhatok egy visszajelzést arról, hogy „elfogadlak”. Ha azonban ennyiben marad a dolog, lehet, hogy azt a mintázatot erősítem, amit a kliensem „hozott”, vagyis: „elfogadlak, amíg a vicces és szórakoztató oldaladat mutatod”. De hajlandó vagyok-e meglátni, hogy mi van belül? És vajon elfogadom-e azt is?

Ugyanígy vagyok a saját humoros (vagy annak szánt) megjegyzéseimmel, amikből akad bőven: persze felderíthetném ezzel az ülés hangulatát, viszont pszichológusként sem szórakoztatásra szerződtem. A humor erősítheti a kapcsolatot, lehet egyfajta összekacsintás, hogy „értem, amire gondolsz, nem is kell kimondanod, én sem vagyok jobb, és együttérzek veled”.

Egy professzionális segítő kapcsolat viszont pont attól más, mint a hétköznapi érintkezés, hogy egyszerre célja és eszköze, hogy kimondhatóvá tegyünk dolgokat. Mutathatok saját érzelmeket is a tanácsadói folyamatban – viszont fontos, hogy ezt önreflexióval tegyem. A kliens és a kapcsolatunk érdekében, ne a saját érdekemben (vagy a poén kedvéért). Ekkor leszek egy olyan tükör, ami olyasmit is visszatükröz, ami a felszínen lehet, hogy (még) nem látszik.

Amikor kinőjük a gyermekkorunkban ránk osztott szerepet

Ha kint nagyon más van, mint bent, az nem csak a környezetet zavarhatja össze („Hiszen mindig mosolygott és mindenkit megnevettetett…”), hanem a belső iránytűt is. Bizonytalansághoz, szorongáshoz vezethet, és problémát okozhat például a munkahelyen, amikor az érdekeinket szeretnénk képviselni, de a párkapcsolati intimitás kialakítását is megnehezítheti. A partnerünk, családunk vagy a barátaink számára is fárasztó lehet, ha ki kell találniuk, hogy mit és mikor (nem) gondolunk komolyan.

A megoldás: először is: vegyük komolyan önmagunkat! Megtanulhatunk gyengédnek és kedvesnek lenni magunkkal, és mindannyian megtalálhatjuk az érzelmi öngondoskodásunk útjait. Így nem érezzük többé elveszettnek vagy tehetetlennek magunkat (a cinizmus mögött leggyakrabban ez az érzelem van jelen).

Merjünk őszinték lenni saját magunkhoz, így könnyebben vállalhatók az érzéseink a külvilág felé.

Alakítsunk ki bizalmi kapcsolatokat – amikben vállalható a kevésbé vidám oldalunk is.

A maszkot le lehet venni – ha már kellőképpen biztonságban érezzük magunkat hozzá. És ezt érdemes is megtenni.

Felnőni, saját érzelmeinkért felelősséget vállalni, a tetteink következményeivel szembenézni bizony nehéz feladat. Lehet, hogy a felnőtt élet elsőre „már nem vicces”, sivár, unalmas, túl komoly… De nem kell annak lennie! A friss szemlélet nélkül, ahogy egy gyermek is a világra tekint, valóban egyhangú lehet, épp ezért nem kell levetkőznünk a humoros oldalunkat, hiszen anélkül valóban szegényebb lenne az a világ, az életünk, a kapcsolataink. És igen, sokszor a humorban sem árt ismerni a tréfát! Érdemes a helyén kezelni, nem valami helyett használni.

 

Források:

Sigmund Freud (1982). Esszék. Gondolat Könyvkiadó, Budapest

Milan Kundera (2006). Elárult testamentumok. Európa Könyvkiadó



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Horváth Gabriella
Horváth Gabriella pszichológus, művészetterapeuta. A JóLÉlek Pszichológiai Alapítvány és a Tetris Terápiás Központ munkatársa. A változásban éli meg az állandóságot. A természetből merít energiát és inspirációt. Szereti, ha a dolgok színe és fonákja is látszik – hiszen így teljes a kép.

Pin It on Pinterest

Share This