Advertisement

A döntés szabadsága a magunk bocsánata? – Szabó Magda Az ajtó című regényének üzenetei

Szerző: | 2020. 06. 11. |

Az ajtó Szabó Magda talán legismertebb műve, számos nyelvre fordították le, több rangos díjat nyert, Szabó István pedig filmet is készített belőle, a világhírű Helen Mirren főszereplésével. A regény a bizalom, az árulás és az ebből fakadó bűntudat regényeként is értelmezhető, ám a három kifejezés vezérfonala mentén sokkal árnyaltabban jelenik meg a szereplők közötti kapcsolódás dinamikája. Mi lehet népszerűségének a titka? Mi az az egyetemes mondanivaló, ami sokakat megérint, amivel szinte mindannyian azonosulni tudunk? Gaál Szilvia irodalomterapeuta szerzőnk cikkében erre keresi a választ.

Jelenet Az ajtó című filmből (Forrás:port.hu)

Különösen izgalmas, ahogy a regényben szereplő két nő eleinte távolságtartó viszonyából egy olyan érzelmi és fizikális egymásrautaltság rajzolódik ki, amely soha nem egyenrangú: anya és gyermek, uralkodónő és alattvaló, szolga és úr, erkölcsileg magasabb rendű és gyarló, titkok megosztója és a másik titkának őrzője. A könyv bevallottan önéletrajzi ihletésű: főhőse Szabados Magda író és Szeredás Emerenc, az ő házvezetőnője, kapcsolatuk változásai és finoman alakuló dinamikája köré szövődik a történet.

Emerencet az egész utca ismeri és tiszteli, hiszen erkölcsi szilárdságát, kemény jellemét büszkén viseli. Senki nem mer neki ellentmondani, bár alacsony sorban, másoknak dolgozik, mégsem szolga, hanem szabad ember, és aki senkit sem enged be a saját belső szférájába, sem a lakásába. Egyedül a sok problémával küzdő, az írógépet kalapáló írónő az, akit fokozatosan a bizalmába fogad.

Emerenc szeretete azonban nem a körülölelő puha takaró, hanem a kemény deszka, amely a legszilárdabb jellemet edzi és ami kizárólagosságot és hűséget követel.

Magda és házvezetőnője leheletfinom aranyfonállal kapcsolódnak egymáshoz, amely mélyen a szívükből indul. Mindketten másképp látják, mást várnak kaleidoszkópszerűen változó viszonyuktól. Ez a lassan  alakuló bizalom kapcsolatuk kiindulópontja.

Bizalom és titok

Honnan ered a bizalom? Az ősbizalmat a szüleinktől “kapjuk”. Ez bizalmat jelent saját magunkban és hitet az életben, hogy a dolgok a legjobban alakulnak. A bizalmat Emerenc elvesztette saját magában már korán, mert senki nem segített feldolgozni neki a tragédiát, amelynek gyermekkorában, akaratlanul okozója lett. Ebből adódhat, hogy másnak sem tudja megadni a bizalmat egy életen keresztül, sokszor csalódik az emberekben is, akik eltapossák feléledő bizalom-morzsáit. Most, az élete végéhez közeledve, Magdával szemben kezd lassan kialakulni ez a fajta kötődés: “Hát nem érzi, hogy most már csak maga maradt? Maga, meg az állataim?” – kérdezi.

Ennek bizonyítékaként rábízza a legnagyobb titkát az írónőre, amivel felelősséget is bíz Magdára. Hiszen ezt jelenti egy titkot másnak adni: felelősséget tenni a vállára, annak a felelősségét, hogy tovább hordozza azt, mások előtt alakoskodva, álruhát hordva. Éppúgy, mint Emerenc, aki csak az egymást követő események folyományaként a kórházi ágyon csupaszodott le lélekben is annyira, hogy végre a valódi önmaga legyen: “Nem öltözetlen vagy gyéren takart volt a teste az ágyban, hanem végre jelmez nélküli, racionális viselete egy megrendítő betegség sújtotta uralkodónak. Bizony, nagyságos úrnő feküdt előttünk, tiszta, mint a csillagok.“

Árulás és bűntudat

Magda őrzi lelkiismeretesen a rábízottat és őrlődik: erőszakkal orvoshoz vigye a nagybeteg házvezetőnőt, vagy a titkát védje. Végül arra jut, megmenteni csak úgy tudja, ha elárulja. Erre később így reflektál: “Az ember nem tudja mindig, mikor követ el megbocsáthatatlant, de azért él benne valami gyanú, ha megtette.” Az írónő a döntését hűtlenségként élte meg, amiért aztán egész életében bűntudatot érez. A mű tulajdonképpen ezzel a vallomással kezdődik: “…én öltem meg Emerencet. Ezen az sem módosít, hogy nem elpusztítani akartam, hanem megmenteni.”

Emerenc sem bocsát meg neki, de ő sem tud saját magának. Szabó Magda lelkiismeretfurdalása ténylegesen végigkíséri az életét, önéletírásában ismét felbukkan Emerenc alakja a síron túlról, és azzal vádolja, hogy kétszer árulta el: egyszer akkor, amikor kitárta az ajtót, egyszer pedig amikor megírta a történetét. „[M]aga eladja a férje halálos ágyát, az anyja utolsó mondatát, a saját piszkos belső életét, volt pofája engem is eladni”- írja egy 1988-as levelében Emerenc síron túli üzenetét.

Megbocsátás mások és magunk felé

De vajon lehetséges egy életet leélni bűntudattal és időnként rátörő rémálmokkal, “verejtékben fürödve felriadni az éjszakák kivédhetetlen, mágikus hatalma” alatt? A bűntudat a rágódás testvérérzése. Folyamatosan ott motoszkál az agyunk hátsó zugában, meghatározza a cselekedeteinket, lekorlátoz, elveszi a szabad döntéseinket, hiszen tudat alatt mindig számolunk vele, mint tényezővel. Vagy azzal a félelemmel, hogy “nehogy megint rosszul döntsek, mert jön a bűntudat”. A szegény én mintája jelenik meg benne, magunkat sajnáljuk a rossz választásunkért, amit hoztunk, pedig ezzel nem segítünk annak, aki ellen elkövettük.

“Nem szabad ennyire szeretni sem embert, sem állatot” – mondja Emerenc, amikor egy korábbi csalódásáról és egy macskájának az elvesztéséről beszél. Vajon, ha az írónőt annyira szerette, hogy még a legféltettebb titkát is megosztotta vele, miért nem tudott neki megbocsátani: ha valaki szeret, miért nem tud megbocsátani? Hiszen Emerenc a saját értékrendje szerint szintén gyilkolt: őmagának meg tudott-e bocsátani az évek folyamán?

Létezhet-e megbocsátás mások felé, ha magunk felé nem tudunk könyörületesek lenni? Lehetséges, hogy a saját magunk felé fordított szigorú szűrőn keresztül ítélünk meg másokat és végül ezért nem jutunk megbocsátásra?

Egyfajta választ találhatunk a fenti kérdésekre a sorok mögött, vagy elgondolkodhatunk azon, hogy nekünk vannak-e másfajta válaszaink.Nincs rossz válasz, hiszen ezek a saját, évek során megélt tapasztalatinkat tükrözik, ettől lesznek a sajátjaink.

Egy könyv hatása a mi valóságunkra

Miután elolvastuk a regényt, figyeljük meg, hogy nekünk mire nyit ajtót. Érdemes végiggondolni saját életünket e két nő története mentén: Ki az akire hosszú idő óta makacsul haragszunk és miért? Mi az, amiért a saját magunk bocsánatát nem kaptuk még meg, vagy nem adtuk meg magunknak? Van-e egyezőség a kettő között? Amikor ugyanis valami mellett letesszük a voksunkat, csak az adott pillanatban legjobb tudásunk és tapasztalataink birtokában tudunk dönteni. Az a tudás, hogy a “mai eszemmel”, és a következmények ismerete még nincs a birtokunkban.

Évekkel ezelőtt olvastam először Az ajtót, és most újraolvasva teljesen mást közvetített felém, mint korábban: arról mesélt, hogy egyet és a legjobbat akkor tudjuk tenni rossz választásainkkal, ha tanulunk belőlük és legközelebb már ezzel a tapasztalattal gazdagabban döntünk. Leélhetjük az életünket a bűntudat nyomása alatt, de ekkor az a rossz döntés fogja meghatározni a további sorsunkat: ő irányít. Azonban választhatjuk azt is, hogy megbocsátunk magunknak. Elhisszük: ott és akkor a legjobb megoldást választottuk. Vállaltuk a felelősséget, aminek következményei lettek. Ezekből a következményekből pedig tanultunk. Ha szeretnénk visszavenni az irányítást és a döntés szabadságát, még ilyen súlyosnak látszó helyzetben is meg kell találnunk a magunk bocsánatát.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Gaál Szilvia
Anya és irodalomterapeuta. Az olvasás számára szakma és hobbi egyben, ami feltölt és tanít. Elkötelezetten támogatja a nőket az anyává válás lelki folyamatában. Szereti a tudását átadni, megfigyelni és mélyeket lélegezni a természetben.

Pin It on Pinterest

Share This