AdvertisementAdvertisement

„A tabu sokszor ott is hallgatást ír elő, ahol beszélni kellene” – A halál életkérdés című könyvet ajánljuk

Szerző: | 2020. 07. 30. |
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

„Minden olyan fontos kérdésről beszélni, beszélgetni kell, amelyre nincsen olyan egyetlen és örökérvényű válasz, amely minden érintett életét optimálisan irányíthatná. A halál, a meghalás is ilyen” – vallja Biró Eszter, a Magyar Hospice Alapítvány pszichológusa. Az alapítvány nagy és tiszteletreméltó munkát folytat azért, hogy a halált és a haldoklást borító lepel lehulljon, és minél őszintébben, természetesebben tudjunk róluk beszélni. Nemrég jelent meg A halál életkérdés című interjúkötet, amelyben a szakember a hospice-ban eltöltött tizenöt évének tapasztalatait osztja meg beszélgetéseken keresztül.

Szembesítenünk kell-e a haldoklót a tényszerű helyzetével? Be kell-e, egyáltalán be szabad-e vonnunk a gyermeket, ha a családon belül valaki haldoklik? Miért olyan nagy az elutasítás a fájdalomcsillapítókkal szemben? Számos kérdést, több dilemmát és tabut is érint a könyv, ami tud és kifejezetten szeretne is azokról a nehéz témákról beszélni, amelyek esetén gyakran magát a kérdést is alig merjük megfogalmazni.

A közelítésben és a feldolgozásban sokat segít a két közreműködő fél hitelessége és profizmusa: a kérdező, Bérczes Tibor író, műfordító korábban a holland eutanáziagyakorlatról írt könyvet, így szorosan kapcsolódik a témához. Biró Eszter természetessége és szakmai alázata, amellyel beismeri saját bizonytalanságait, nehézségeit és kérdéseit, még inkább megerősíti azt a fenti állítást, miszerint ha az élet lezárásáról van szó, nincsenek kőbe vésett szabályok és egyértelműen követendő irányok – még a szakemberek számára sem. Körülmények, személyiségek, élettörténetek, intenzív érzelmek és küzdelmek vannak, melyeket mindenki a maga módján és erejével vív meg, éppen ezért a reakciók és a döntések nem írhatóak elő, és nem is ítélhetőek el.

„A halálra gondolni bűn”

A rák esetében már az elejétől kezdve ott van a halál lehetősége – pontosabban az a kérdés, hogy a személy vajon meg fog-e gyógyulni, vagy meghal. A hospice-ban dolgozó szakember gyakran tapasztalja azt, hogy a végstádiumban levő betegeknek bűntudatuk van, ha arra a tényre gondolnak, hogy meg fognak halni. Mintha az, hogy elismernék betegségük visszafordíthatatlanságát, és hogy számukra már nincs gyógyulás, az azt jelentené, nem is akarnak meggyógyulni, vagyis feladják.

„A »feladásnak« morális felhangja van, amit a hozzátartozók úgy is értelmezhetnek, hogy megadta magát, gyönge és gyáva. Ráadásul, ha a beteg azt mondja, hogy meg fog halni, az számára olyan, mintha elhagyná a családtagjait. Mintha önként kilépne az életből, és sorsára hagyná a családját” – világít rá Eszter. Ez jól mutatja azt, hogy mennyire jelen van az erősen moralizáló bélyegzés a gyógyulással és a meghalással kapcsolatban.

Hozzáteszi, hogy nem látott még olyan orvost, aki a haldokló betegre azt a megjegyzést tette volna, hogy „lám, nem akar eléggé meggyógyulni”. A pszichológus szerint ráadásul az elviselhetetlen fájdalmakkal küzdő személyek nem is azért szeretnének meghalni, mert elegük lett az életből, „hanem mert belátják a szükségszerűséget, hogy a halál az egyetlen menekvés a tűrhetetlen testi állapotukból. […] De ők sem az életet utasítják el, hanem a betegen élhető élet jelentette megfosztottságot.”

Még inkább nehezíti a közelgő halál elfogadását az az általános és téves hiedelem, hogy a halál eshetőségét a lehető legtávolabb kell tartani a gyógyulás érdekében:

„A betegek közül sokan úgy érzik, hogy mindig arra kell gondolniuk, hogy meggyógyulnak, mert ha a halálra gondolnának, akár csak félelem formájában, akkor félelmeik szerint ez a gondolat növeli a halál valószínűségét. Ez egy iszonyatos csapda, amely megakadályozza, hogy az egymáshoz kötődő emberek meg tudják beszélni, hogyan segíthetik egymást egy ilyen helyzetben” – fejti ki a szakember.

Nem a hozzátartozó kudarca, ha bekövetkezik az elkerülhetetlen

Ezt a bűntudatot ugyanúgy megélhetik a hozzátartozók is, akik szintén letilthatják magukban azt a gondolatot, hogy szerettüket elveszíthetik. A hozzátartozókra nagy súly nehezedik: a gondozáson, az orvosokkal való kapcsolattartáson, a mindennapok, a család és önmaguk összetartásán kívül a felelősség terhét is magukon cipelik. Azt élhetik meg, mintha a beteget a szakadék szélén tartanák vissza, és ha tesznek egy rossz mozdulatot, egyből lezuhannak. Mindez érzelmileg rendkívül megterhelő, ezért általában a hozzátartozóknak is szüksége van a pszichés támogatásra. Már az jelentős megkönnyebbülést adhat nekik, ha valaki visszajelzi és megerősíti azt, hogy a beteg nem azért fog meghalni, mert nem etették vagy ápolták megfelelően: nem az ő felelősségük és kudarcuk, ha nem tudják őt megmenteni az elkerülhetetlentől.

„Nem hűtlenség, nem szeretetlenség, nem cserbenhagyás a részéről, ha felmerül benne, hogy a szerette meg fog halni. Nem bűn, ha nem tesz meg mindent, hogy ezt megakadályozza. Nem bűn, ha nem keresi a századik onkológust, és akkor tesz jót, ha a tünetek kezelése irányába indul el. Nem bűn, ha meghallja, amikor a beteg azt mondja, meg fog halni. Nem bűn, ha ilyenkor nem biztatja, hanem beszélget vele és megérti. Mert ez utóbbi végtelenül fontos és nélkülözhetetlen segítség, amelyet a betegnek senki más nem tud megadni” – mondja a szakember.

Mindezek mellett a hozzátartozóknak szembesülniük kell azzal is, hogy szerettük minden igyekezetük ellenére meg fog halni – aminek elfogadása önmagában hatalmas munka és küzdelem.

„Azt látjuk meg, amit érzelmileg elbírunk”

Teljesen természetes és érthető, hogy félünk, rettegünk szembenézni a halállal. Ez tesz minket mélységesen emberivé, ezen nem tudunk, és nem is kell változtatnunk – legfeljebb a szorongás mértékét enyhíthetjük.

Feltételezhetnénk, hogy azok a végstádiumban levő betegek, akik a hospice ellátásba kerülnek, tisztában vannak azzal, hogy életük végéhez közelednek. Ez azonban korántsem ennyire egyszerű és egyértelmű.

„A hárítás gyakoribb jelenség, mint a tényszerű szembenézés” – szögezi le a pszichológus, amely a betegekre és a hozzátartozókra egyaránt jellemző. A hárítás és a tagadás okozhat veszteségeket, elszalasztott lehetőségeket, megakadályozhatja azt, hogy a beteg és a hozzátartozó az utolsó időszakban igazán egymásra figyelhessenek, és együtt lehessenek.

Ugyanakkor érvényes és emberi reakció is, hiszen gyakran csak „azt látjuk meg, amit érzelmileg elbírunk”. Ennek megértését egy könyvben szereplő történet segíti.

Az alapítvány gondozásába került egy negyvenes férfi, felesége második gyermeküket várta. A fiatal nő kizárta annak lehetőségét, hogy férje meghalhat, holott teste tele volt már áttéttel. Az utolsó órákban szólt az orvos a hozzátartozóknak, hogy most van lehetőségük elbúcsúzni. Családtagjai odaültek halálos ágyához, és biztatták, hogy egyen egy kicsit, az biztos jót fog tenni. A férfi utolsó szavai ezek voltak: „hagyjatok már békén az evéssel!”

„Ez a fajta tagadás kegyetlen csapdává válhat, aminek az a következménye, hogy tényleg senki senkivel semmi fontosról nem beszél. A kötődésből meríthető energiából sokkal szebbet és jobbat is ki lehetne hozni, mint hogy ennivalót erőltetünk a betegbe”- fogalmazza meg Eszter.

Beszéljünk a halálról – ítélkezés nélkül!

A szakember szerint minden bizonnyal könnyen el lehetne ítélni a történetben szereplő hozzátartozók viselkedését, ugyanakkor teljesen érthető, hogy a terhes asszony, aki nagyon szereti a férjét, egyszerűen nem akarja, nem tudja meghallani, hogy a helyzet reménytelen. Azóta bántja őt az, hogy nem simogatta meg, nem köszönt el méltó módon férjétől, de ezen már nem tud változtatni. Viszont ha egyszer eljut odáig, hogy meglátja azt, hogy azért hárított a végsőkig, azért nem tudott szembenézni a férje halálával, mert annyira szerette őt és még meg sem született gyermeküket, az hozhat számára némi feloldozást.

Pontosan ez a megközelítés adja a könyv varázsát: nem ítélkezik és mondja meg, mi lenne a helyes, hanem próbál megérteni és elfogadni. A könyvben is felmerül számtalan etikai kérdés és probléma, a beszélgetések mégsem mennek át ítélkezésbe – a halál és a haldoklás nem rakható a „helyes” és a „helytelen” kategóriájába.

Ha szeretnénk megtapasztalni, milyen az, amikor a halálról szabadon lehet beszélni, jó élményként és kiindulópontként szolgálhat ez a könyv. Ahogy a szakember is megfogalmazza: „a kimondásnak nagyon nagy súlya van. Ezt azonban meg lehet szelídíteni, ha nem úgy kezdjük, hogy egyből kimondjuk a legsúlyosabb dolgot, hanem elindítunk egy arról szóló, vagy abba az irányba mutató beszélgetést.”

Forrás: Biró Eszter – Bérczes Tibor (2020). A halál életkérdés. Corvina Kiadó, Budapest.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This