Komplex traumával párkapcsolatban – Interjú Szirtes Lilivel

Szerző: | 2024. 04. 22. | Én&Te | Olvasási idő: 14 perc

Az utóbbi időben egyre többet lehet hallani és olvasni a traumáról: az eddigi hárítás és bagatellizálás helyett kezdünk ezen a téren (is) tudatosabbá válni, és bátrabban szembenézni saját traumáinkkal és a belőlük származó elakadásokkal. A sok információ között azonban könnyen el is veszhetünk – ezért Szirtes Lili tanácsadó szakpszichológus segítségét kértük abban, hogy rendet tudjunk tenni a traumához kapcsolódó fogalmak között. Vele készült interjúnkban a komplex trauma jelenségét jártuk körbe, valamint ránéztünk arra is, hogyan jelenhet meg, milyen nehézségeket és konfliktusokat okozhat a párkapcsolatban, ha a partnerünk – vagy akár mi magunk – egy feldolgozatlan traumával él együtt. Ezt a cikket ízelítőnek és kedvcsinálónak szánjuk a Pszichoforyou következő párkapcsolati kibeszélőjéhez, amely során a szakemberrel alaposabban elmélyedünk a témában.

Szirtes Lili, tanácsadó szakpszichológus

Kezdjük a definíciókkal: mi a különbség a komplex és az egyszerű trauma között?

Először is tisztázzuk a trauma fogalmát! Hajlamosak vagyunk sokszor olyan események szinonimájaként használni, amelyek meglehetősen feszültségkeltők és megrázóak. Holott a trauma nem maga a történés, hanem az a lenyomat, amely egy ilyen megterhelő életesemény hatására bennünk létrejöhet. Nem feltétlenül mindenkinél és nem minden esetben alakul ki, ezért szoktunk inkább úgy fogalmazni, hogy egy adott tapasztalat potenciálisan traumatizáló lehet. Ez természetesen sok mindentől függ: egyéni jellemzőktől, a körülményektől, az esemény időtartamától, az okozójától, a környezet reakcióitól, tanúságtételtől stb.

Ha egy egyszeri sokk ért minket, például egy közlekedési baleset elszenvedői voltunk, netán előttünk esett össze és halt meg egy ember, ennek az emléke később is elkísérhet és változatos formában gyötörhet bennünket. A kiváltó esemény ebben az esetben időben körülhatárolt, és várhatóan a későbbi életben nem fog megismétlődni. Erre vonatkozik az egyszerű vagy 1-es típusú trauma fogalma.

Amennyiben gyerekkorunktól kezdve vagy életünk egy meghatározott időszakában rendszeresen ki vagyunk téve a biztonságunkat és testi-lelki-szellemi fejlődésünket veszélyeztető eseményeknek, amelyeknek a terhét cipeljük magunkkal a későbbi életíven át, komplex traumatizációról, más néven 2-es típusú traumáról beszélünk.

A komplex trauma azért is rendkívül fájdalmas, és következményei azért is annyira súlyosak, mert a legtöbb esetben bizalmi kapcsolatokban keletkezik, ahol a gyermek vagy a felnőtt joggal várhatta volna, hogy vigyázni fognak rá, gondoskodnak majd róla – ehhez képest megalázták, meggyalázták, érzelmileg, fizikailag és/vagy szexuálisan bántalmazták, visszaéltek a kiszolgáltatott helyzetével.

Amikor párkapcsolati szempontból nézünk rá a trauma témájára, akkor felbukkan egy másik fogalom, a traumakötődés fogalma. Erről mit érdemes tudni?

Komplex trauma átélőjeként a szeretett személyekben való nagyfokú bizalomvesztés hosszú távon megzavarja a biztonságos kapcsolatokról alkotott képet. Ahol a kötődésre való természetes emberi vágy együtt jár a kiszámíthatatlanul adagolt szeretetkifejezéssel, illetve a pszichés, és nem egyszer fizikai sérülés lehetőségével, az ember a szerelmi és más intim viszonyokat igencsak torzított lencsén keresztül nézheti a későbbiekben.

Eltéphetetlenül erős, függőség jellegű kötelék fűzheti az őt változatos formában bántó partneréhez, vagy kifejezett vonzódást érezhet olyan kapcsolati dinamikák fenntartása iránt, amelyek emlékeztetik őt a gyerekkori sérelem légkörére.

Tévedés lenne azt gondolni, hogy a kötődési traumát átélt embereket mazochisztikus vágy hajtja a potenciális bántalmazók felé. Sokkal inkább arról van szó, hogy – mint minden ember – abba az irányba hangolódnak, amely ismerős és otthonos számukra. Amíg ez a mintázat nem tudatosul és módosul, amíg a személyek nem kezdenek el önmagukról jól gondoskodni, jogos igényeiknek érvényt szerezni, addig vélhetően ott fognak otthonra lelni, onnan várnak szeretetcseppeket, ahol hasonló kontrollvesztést, kétségbeesést, elhanyagoltságot és magányt élnek át.

Traumával párkapcsolatban

Április 25-én, online beszélgetéssorozatunk következő alkalmán Szirtes Lili tanácsadó szakpszichológussal a traumatikus tapasztalások párkapcsolati vonatkozásait járjuk körül. Tarts velünk élőben, vagy nézd vissza a beszélgetésről készült felvételt később!

Kattints a részletekért!

Mit tapasztalsz a praxisodban, mennyire jellemző, hogy az emberek a jelenben érzékelt párkapcsolati elakadásaik miatt fordulnak a terápia, ezzel együtt a szembenézés felé?

Általában ezt tapasztalom, hiszen ha valaki a traumatikus múltjával akar foglalkozni, akkor is első körben arra helyezzük a fókuszt, hogy ez miként jelenik meg, és hogyan akadályozza őt a jelenben. Rendszerint azonban egy aktuális fájdalom hozza el a klienseket a terápiába, amely mögött már esetleg felfedeztek egy mintázatot – az pedig a közös feladatunk, hogy bevilágítsunk a diszfunkcionális tanulást létrehozó trauma szövetébe.

Milyen párkapcsolati elakadásokkal találkozol leggyakrabban, amelyek összefüggenek a traumával? Ezek milyen viselkedésben vagy tünetekben nyilvánulhatnak meg?

Nagyon változatos nehézségekkel találkozom, és noha vannak általánosabb érvényű mintázatok, ezzel együtt minden egyes történet és tapasztalás rendkívül egyedi. Mást fogok látni vélhetően egy szeretetlenségben felnőtt személy esetében, mint annál, akit kisajátító és másoktól elszigetelő „szeretettel” neveltek, vagy annál, akit elhanyagoltak, csenddel büntettek, fizikailag bántalmaztak, vagy kiszámíthatatlanul hol rajongtak érte, hol pedig tudomást sem vettek róla.

Ártalmas gyerekkori tapasztalatoknak kitéve jellemzően zavart szenved a biztonság alapélménye és a másokba vetett bizalom, továbbá sérül az egyénnek az önmagával való kapcsolata is.

Már tehát ott is problémába ütközhet valaki, hogy egyáltalán nyisson egy párkapcsolat felé, hiszen az intimitás és a közelség kimondottan fenyegető lehet számára. Ilyenkor azt láthatjuk, hogy az illető vagy bele sem megy egy ismerkedésbe, vagy egy-két találkozás után eltűnik vagy leépíti a másikat. Láthatjuk azt is, hogy a személy rendszeresen egy csapásra „szerelmes” lesz, és idealizálja a partnerét, kritikátlanul alárendelődik neki és erőteljesen kapaszkodik a másikba. Itt az történik, hogy abba a koncepcióba szeret bele az illető, hogy végre megkaphatja azt a szeretetet, ami mindig is hiányzott. A partnernek ez egy idő után fullasztó lehet, és menekülőre foghatja vagy kikacsinthat a kapcsolatból. Így sajnos megelevenedik a traumatúlélő egyik legmélyebb félelme: az elutasítottság és a veszteség kínzó élménye.

Sok példa cikázik a fejemben, még egy utolsót hadd mondjak. Sok gyermek találkozik a szülei házasságában tapasztalható feloldhatatlan konfliktusokkal, és szegődik bajtársául, megmentőjéül valamely vagy mindkettő szülőjének. A szülősített (másnéven parentifikált) gyermek saját eszközeivel alázatosan próbálja szenvedő anyját, apját vigasztalni, támogatni, amelyet a szülő sokszor tudattalan gesztusaival, elejtett mondataival, fájdalmas arckifejezésével ki is követel. Az ilyen gyermek felnőve a szüleivel szemben meg nem élt haragot a partnerén (vagy saját gyermekén) verheti le, a legapróbb figyelmetlenségen vagy igazságtalanságon is megsértődhet vagy a plafonon lehet.

Miben nyilvánul meg a komplex traumának a feldolgozatlansága?

Úgy tapasztalom, hogy ez legfőképpen az automatizmusokban és a reakciók visszatérő jellegében mutatkozik meg. Az eredeti traumaélményre emlékeztető ingerek, az úgynevezett triggerek sokféle módon lehetnek jelen az életünkben. Elképzelhető, hogy találkozunk valakivel, aki külső jegyeiben hasonlít a bántalmazó szülőnkre, vagy beszorított helyzetben érezzük magunkat, esetleg egy illat idéz fel bennünk egy kellemetlen emléket.

Bármi történik is körülöttünk, a feldolgozás ott kezdődik, hogy képesek vagyunk-e madártávlatból ránézni arra, hogy mi történik ennek hatására bennünk, vagy éppen ellenkezőleg: mintha az adott inger benyomna rajtunk egy gombot, az idegrendszerünk rögvest riadókészültségbe kapcsol, és gondolkodás nélkül reagálunk, cselekszünk, például üvölteni kezdünk a párunkkal vagy kétségbeesett sírásban törünk ki.

Mi történik akkor, ha egy kapcsolatban mindkét fél hordoz magában feldolgozatlan traumát?

Habár gyakran találkozunk olyan felállással, ahol az egyik fél stabilabb, kiegyensúlyozottabb közegből jön, biztonságosan kötődő, és ekképpen partnere felé is képviselni tudja ezt, de sok esetben azt látjuk, hogy két traumát átélt személy talál egymásra, és állandó jelleggel rátaposnak egymás triggerpontjaira, átlépnek a másik határain – mindezt tudattalan, akaratlan módon. Például az egyikőjük egy kezeletlen depresszióval élő, ilyenformán érzelmileg aligha hozzáférhető anya gyermekeként nőtt fel, míg a másik egy alkoholbeteg, fizikailag bántalmazó apa mellett. Ez utóbbi állandó készenlétben érzi magát a párkapcsolataiban, tudattalanul attól retteg, mikor éri támadás a másik részéről, és legfőbb védekező stratégiája ez ellen az elvonulás, a szótlanságba zárkózás. A másiknak pedig, aki épp szeretne megbeszélni valamit a párjával, az ő elvonulása jelenti az anyai hozzáférhetetlenséget megidéző triggert, és minden erejével azon van, hogy érzelmeket és figyelmet csikarjon ki a másikból. Amennyiben ez sikertelen, kétségbeesett haragra gerjed a másik iránt. Ilyen esetben gyakran javasoljuk azt a pároknak, hogy vegyenek igénybe párterápiás segítséget (is), mert egyéni traumatörténetük nem kezelhető elszigetelten a párkapcsolatban közösen létrehozott dinamikától.

Melyek azok a tünete és, jelek, amelyek egyértelműen abba az irányba mutatnak, hogy érdemes terapeuta segítségét kérni?

Amikor egy tünet klinikai szintű depresszív hangulatot, tartós érdeklődésvesztést, reménytelenséget, öngyilkossági gondolatokat, a párjától, illetve barátaitól való elszigetelődést, addiktív viselkedést, pszichoszomatikus tüneteket észlel magán (vagy hozzátartozóján), akkor egyértelműen érdemes szaksegítséget igénybe vennie. Ha visszatérő jelleggel valaki képtelen bízni a másikban, felelősséget vállalni, hamar lefagy vagy indulatossá válik egy konfliktus során, esetleg rendre elhagyják, megcsalják őt, akkor szintén fontos lehet ezt a mintázatot közelebbről megvizsgálni.

Ha tisztában vagyunk azzal, hogy a párunk traumatizálódott, vagy feltételezzük, hogy a viselkedése összefügg a trauma feldolgozatlanságával, akkor hogyan viszonyuljunk ehhez a helyzethez? Hogyan kezeljük mondjuk azt, ha a másik traumájának következménye már a saját határainkat sérti? Jogos elvárás lehet ilyenkor a másikkal szemben, hogy erre hivatkozva arra kérjük, forduljon a probléma gyökere felé, vagy ezzel csak olajat öntünk a tűzre?

Azt gondolom, hogy ez – mint oly sok minden – nagyban függ a közlés módjától. Ha egy vita hevében csak odavetem, hogy „szerintem te nem vagy normális, pszichológushoz kellene menned”, az a másikból jogos ellenállást és dacot válthat ki. Teljesen más az optikája annak, ha egy érzelmileg józanabb pillanatban, egy meghitt beszélgetés keretében kérdezem meg a véleményét a pszichológusról. Itt is érvényes persze, hogy amíg a másik félben nincsen belátás saját működésére vonatkozóan, addig hiába a környezetének minden igyekezete, ritkán jut el vagy marad bent egy terápiában.

Párként mire érdemes figyelni, ha egy traumatizált emberrel élünk együtt?

Két dolgot emelnék ki, amiket nagyon fontosnak tartok. Elsősorban a traumatizált partnerrel való kommunikációt azzal kapcsolatban, hogy mik az ő érzékeny területei és triggerpontjai. A kapcsolat biztonságának egyik alapfeltétele, hogy a párok egymás megéléseire nyitottak maradjanak és kölcsönösen érvényesítsék egymás érzéseit. A traumát átélt személyek sokszor épp ebben sérültek, mikor leszólták őket a fájdalmukért, kigúnyolták, rárivalltak vagy megverték őket, ha sírtak vagy ellenkeztek. A párkapcsolat ezen keresztül gyógyító erejű is lehet.

A másik fontos dolog pedig traumát átélt személy párjaként a saját jóllétünk figyelembevétele.

Ha azt vesszük észre, hogy csak adunk és adunk a másiknak, és ebben rendre kimerülünk, nem töltődünk vissza, vagy folyton tojáshéjon lépkedünk azért, hogy óvjuk a másikat, mindeközben elfeledkezünk önmagunkról, könnyen fordulhat a kocka, és találhatjuk magunkat áldozati szerepben. A családterápia egyik kulcsfogalma a negatív jogosultság, ami arról szól, hogy az idejekorán felnőni kényszerült gyermek már nem akar többé szolgálatára állni a környezetének, és elvárja a párjától, gyermekétől, hogy mindazt a gondoskodást és törődést, amit fel kellett áldoznia, ők adják meg neki. Érdemes tehát erre tudatosnak maradnia a partnereknek. Egy terápiában igen, de egy párkapcsolatban nincs olyan, hogy feltétel nélküli elfogadás, tehát a jogos szükségletek és igények érvényre juttatásának tere kell, hogy legyen. Nagyon egyedi persze, hogy ebben kinek hol húzódnak a határai, és természetesen jelentékeny mértékű önismeret szükséges ahhoz, hogy ezt őszintén és hitelesen ki tudjuk fejezni egymás felé.

A Pszichoforyou párkapcsolati kibeszélőjében hónapról hónapra egy-egy őszinte és tartalmas beszélgetés keretében foglalkozunk a párkapcsolatok „sötét oldalával”. Fontos témákat és csodálatos szakértőket hozunk nektek – ahogy azt tőlünk megszokhattátok, szívvel-lélekkel. Ha szeretnél még jobban elmélyedni a témában, várunk szeretettel az online eseményeinken! További információkat ezen a linken találsz.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This