“A kedvesség nem gyengeség. Maga az erő” – Ezért lenne jobb hely a világ egy kis kedvességtől

Szerző: | 2019. 11. 13. |

Falakat dönt le, hidakat épít, és egyetlen morzsája elég, hogy végigkísérjen minket egy hosszú-hosszú úton. Ez a kedvesség, amelynek ma, november 13-án ünnepeljük a világnapját. Ennek a napnak az a célja, hogy felhívja a figyelmet a kedvesség megannyi, ránk és másokra gyakorolt jótékony hatására, és arra inspiráljon mindenkit, csempésszen belőle egy kicsivel többet a mindennapjaiba – még akkor is, ha ez nem mindig könnyű.

Mondjátok, ti hisztek a kedvesség erejében? Abban, hogy egy mosoly, néhány kedves szó, egy apró figyelmesség olykor csodákra képes? Bevallom, én igen, pedig távolról sem vagyok “romantikus alkat”. A kedvességre mégis valami olyan csodaszerként gondolok, aminek talán nincs is szüksége arra, hogy hosszú távú kutatások igazolják a hatását, hiszen rögtön láthatjuk egy felderülő arcból, egy megvillanó mosolyból: működik.

Kedvességet mindenkinek

A saját tapasztalataink mellett azonban a kedvesség terén (szerencsére) bőségesen találunk olyan kutatási eredményeket is, amelyek mind-mind bizonyítják, mire is képes valójában.

Egyetlen apró, kedves cselekedet, sőt, annak a puszta látványa is, ha valaki valami kedves dolgot tesz, szerotonint, oxitocint és endorfint szabadít fel a testünkben: csupa olyan hormonális “finomságot”, amelyek hatására jó hangulatba kerülünk, csökken a szorongásunk, nyugodtabbá és kiegyensúlyozottabbá válunk.

A kedvesség pszichés szempontból legalább ugyanolyan jó hatással van ránk, mint a hála gyakorlása: megvéd a hosszan tartó stressz káros következményeitől, és segít megelőzni a krónikus testi-lelki betegségek kialakulását. Az egészségünkre gyakorolt jótékony befolyása pedig olyannyira erős, hogy egy vizsgálat szerint azok a megfázással küzdő páciensek, akikhez a háziorvosuk különösen kedves volt, legalább egy nappal gyorsabban meggyógyultak.

A világ mégsem egy kedves hely

Ennek ellenére ha kicsit körülnézünk a hétköznapi interakcióinkban, valószínűleg az első, ami eszünkbe jut az lesz, hogy talán a fenti kutatások eredményei nem jutottak el annyi emberhez, mint kellett volna… Első ránézésre ugyanis – lássuk be – a világ nem egy kedves hely.

Mert bevágunk egymás elé a piros lámpa előtt néhány keresetlen szó kíséretében, elmulasztunk köszönni és megköszönni, és sokszor, ha esténként fáradtan hazaérünk, csak morgunk a szeretteinkre is, hogy miért nincs még kész a házi, és különben is, mi ez a kupi megint…

Az utóbbi évek pozitív pszichológiai kutatásai nem csak a kedvesség jótékony hatásait mutatták ki, hanem azt is, hogy a kedves szavak és cselekedetek lassan kezdenek kikopni a hétköznapjainkból – és bizony azt is, hogy minden egyes nappal egyre jobban hiányoznak nekünk.

Miért hagyunk fel a kedvességgel?

Abban, hogy ez így alakult, több tényező is szerepet játszhat. Az egyik valószínűleg az, hogy napjainkban még az önmagunkkal folytatott mindennapos párbeszédeinkben sem vagyunk valami kedvesek; (rossz) szokásunkká vált, hogy gyakran rágódunk, magunkat kritizáljuk és ostorozzuk a különböző vélt vagy valós hibáinkért. Ahogy Dr. Buda László fogalmazott egyszer nagyon találóan:

“Sokszor úgy beszélünk saját magunkkal, ahogy ha valaki más tenné, már régen nem állnánk szóba az illetővel.” Pedig anélkül, hogy a kedvesség dolgában “belül” rendben lennénk, nagyon nehéz volna azt kifelé is képviselni.

A másik ok pedig, hogy sokan attól tartunk, hogy a kedvességünket mások a gyengeség jelének vélhetik, és visszaélhetnek vele, kihasználhatnak minket. Ezzel kapcsolatban (sajnos) jó néhány olyan súlyos, evolúciós és szocializációs mintát hordozunk, amelyeknek az az üzenete, hogy a túléléshez (szó szerinti és átvitt értelemben is) erőt kell mutatnunk, és még véletlenül sem szabad a sebezhetőség látszatát keltenünk, védtelenül hagyva a gyenge pontjainkat mások előtt.

Félelem szülte félelem

Ezért aztán félünk kedvesnek lenni – félünk attól, hogy egy mosoly vagy egy bók, az együttérzésünk vagy a segítségnyújtás (hiszen ezek mind-mind kedves cselekedetek) afféle réssé válik a pajzson, és támadási felületet hagy valakinek, akiben nem bízhatunk.

Ha átéltünk már egy-két csalódást, szinte biztos, hogy elhatározzuk magunkban: legközelebb nem hagyjuk magunkat olyan könnyen. De vajon tényleg igazunk van? Vagy még inkább: biztos, hogy a kedvességtől kell annyira tartanunk?

Amikor félünk, az agyunknak azon területei aktívak, amelyek a stresszre adott reakcióinkat is szabályozzák. Ha szinte állandó “üss vagy fuss” válaszkészültségben vagyunk, nagyon nehéz elhinnünk, hogy úgy általában a világ, a többi ember nem jelent folyamatos veszélyt számunkra – talán nem is annyira fizikai értelemben, de lelkileg, érzelmileg mindenképp. És hogyan is fordulhatnánk kedvesen afelé, amitől félünk?

Paradox (és kicsit ironikus) módon tulajdonképpen nem a kedvesség, hanem az attól való félelem az, ami valójában gyengíthet minket. Minél jobban félünk ugyanis, annál inkább úgy tekintünk a környezetünkre, mint egy veszélyforrásokkal teli helyre – és eszerint is viszonyulunk hozzá. Bevágunk a piros lámpa előtt, pókerarccal rójuk az utcákat, és gyanakvással tekintünk mindenre és mindenkire, mert mi aztán nem leszünk gyengék, “balekok”, akiket kihasználnak.

A kedvesség ereje

A kedvességet nem könnyű feladat hivatalos definícióval leírni, de általában azt értjük alatta, amikor jóindulatúan és segítőkészen fordulunk mások felé anélkül, hogy ezért bármilyen jutalomban reménykednénk. Ez az odafordulás azonban semmilyen definíció szerint nem egyenlő azzal, hogy ne szabhatnánk határokat, illetve adott esetben ne tarthatnánk meg azokat – ahogy gyakran mondjuk is: kedvesen, de határozottan.

Kedvesnek lenni nem jelenti azt, hogy ne mondhatnánk nemet, vagy hogy bármilyen módon mást, többet kell adnunk, mint amire “szerződtünk” (vagyis mindazt, amitől olyan sokszor félünk, hogy pusztán a kedvességünk miatt bekövetkezhet).

A kedvesség nem gyengeség, éppen ellenkezőleg: maga az erő. A legapróbb, legegyszerűbb kifejezésmódja is képes arra, hogy erővel töltse fel a folytonos félelem által lemerített tartalékainkat; és nem csak a miénket, hanem azokét is, akik a kedvességünk “célpontjai”.

Mindössze annyit kell tennünk, hogy végiggondoljuk, hogyan tudnánk kedvesek, kedvesebbek lenni; mi az a mód, ami hozzánk igazán közel áll, és mi az, amiről elsőre úgy gondolnánk, biztosan kívül van a komfortzónánkon, de második ránézésre talán már jó alkalomnak tűnik a fejlődésre. És mikor máskor is lehetne időszerűbb ez a végiggondolás, ha nem a kedvesség világnapján?

Mosolytól a költözésig

A szakértők szerint ha úgy érezzük, ideje, hogy a kedvesség kicsivel több helyet kapjon az életünkben, az első lépést önmagunk felé érdemes megtennünk. Ha azon kapjuk magunkat, hogy a gondolatainkban folyton visszatérő fordulat a “de béna vagyok-sosem fog sikerülni-már megint elrontottam”-triumvirátus (és társaik), biztos, hogy elsőként saját magunk felé kell több kedvességgel fordulnunk. Nem csak kedves üzenetek megfogalmazásával tehetjük mindezt: egy kis figyelmességgel, pihenéssel, kényeztetéssel önmagunknak is bármikor kedveskedhetünk.

Egy mosoly pedig tökéletes kiindulópontja lehet annak, hogy a kedvességet a mindennapjainkba és a kapcsolatainkban is visszacsempésszük (bizony, akár idegenekre is szabad mosolyogni!). Egy köszönet, egy bók, egy üzenet, amelyben elmondjuk valakinek, miért fontos számunkra mind-mind fantasztikus módja annak, hogy kedvesek legyünk. De akár az is, ha felajánljuk valakinek, hogy segítünk neki költözni. Vagy bevásárolni. Bármit. A kedvességben az az egyik legszebb, hogy nincsenek kőbe vésett szabályai: akkor, ott és olyan módon lehetünk kedvesek, ahogy éppen az alkalom (és természetesen a lehetőségeink és a határaink) engedik. “Szabály” talán csak egyetlenegy van: hogy ha lehet, sose hagyjunk fel vele.




Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This