Egy kelet-német osztály néhány tagja 1956 októberében Nyugat-Berlinbe látogat, ahol az otthon hallott propagandával teljesen ellentétes információkat hallanak a magyarországi eseményekről. Rádöbbennek arra, hogy Budapesten nem ellenforradalmi zavargások zajlanak, és hazatérve illegális rádióadásokból igyekeznek tájékozódni a magyar fejleményekről. Amikor az éterben bemondják a téves hírt, hogy Puskás áldozatul esett a szovjet intervenciónak, az egész osztály úgy dönt, hogy az egyik órán két perc néma csönddel adóznak a magyar mártíroknak.

Az eset felháborodást kelt az iskola vezetésében, a botrány egyre magasabbra jut, hamarosan maga az oktatási miniszter utazik a helyszínre, hogy a fiatal „ellenforradalmárok” körmére nézzen – summázza a hamarosan mozikba kerülő, A néma forradalom című, igaz történeten alapuló film cselekményét annak szinopszisa.

„Tisztelettel lázadtak”

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem belegondolni is borzongató, hogy annak idején egy maréknyi, Németországban élő fiatal úgy döntött, sorsközösséget vállal ’56 hőseivel. Az érettségi előtt álló osztály tagjai kiálltak a magyarok, és ezzel együtt a szabadság értéke mellett: a saját eszközeikkel, „tisztelettel lázadtak”, szembeszegültek a tekintélyszeméllyel; először a tanárukkal, majd a járási iskolaigazgatóval, sőt, még az oktatási miniszterrel is…
A szálak egyre feljebb és feljebb vezettek, hogy aztán szépen lassan kirajzolják azokat a dinamikákat, amelyek a keleti blokkban élő emberek életét mozgatták, vagy még inkább korlátozták.

Egyébként is odáig vagyok az igaz történeteken alapuló filmekért, (meggyőződésem, hogy senki sem tud jobb forgatókönyvet írni a valóságnál) de A néma forradalom mélyen, a szokásosnál is jobban megérintett, mert ez a film egy számomra nagyon fontos értékről, a szabadságról szól, arról a szabadságról, ami nem mindig volt olyan természetes és magától értetődő, mint most (?).

Arról a szabadságról, amiért a honfitársaink, a felmenőink hajlandóak voltak az életüket áldozni. Mélyen megérint a gondolat, hogy azok az emberek nemcsak a saját szabadságukért harcoltak, hanem az utánuk következő generációk szabadságáért is. A mi szabadságunkért. Az enyémért, a tiédért, és azokért, akik utánunk jönnek… Azért, hogy mi, és aztán ők is szabadon gondolkozhassanak, szabadon szerethessenek, szabadon élhessenek.
Az azóta eltelt idő jottányit sem halványítja a tisztelettel keveredő meghatottságot, amit ezekkel az emberekkel, ’56 hőseivel kapcsolatban érzek. És ahogy az idő, úgy a tér is eltűnik, amikor érintve érezzük magunkat…

Ezt a több ezer kilométernyi távolságból is cselekvésre ösztönző, óriási erőt, a közösség, az összefogás, a kiállás erejét mutatja meg A néma forradalom című film története.

Olyan erő ez, amely nem ismer idő- és térbeli korlátokat, ami több ezer kilométer távolságból is képes volt a szabadságukért harcoló magyarok mellé állítani egy maréknyi, Kelet-Berlinben élő fiatalt, akik – a néma tiszteletadás mellett – a saját lehetőségeiken belül, a saját eszközeikkel, a saját szabadságukért harcoltak.

És mi lesz a következményekkel?

Futkos az ember hátán fel-alá a libabőr, amikor végiggondolja, hogy egy maréknyi fiatal felnőtt képes volt kockára tenni az életét azért, hogy tisztelegjen a több ezer kilométerrel messzebb, a szabadságukért harcoló magyar emberek előtt. És ezzel párhuzamosan kicsit talán el is szégyelljük magunkat, amikor belegondolunk a saját életünkbe, és azokba a helyzetekbe, amikor mi magunk nem vagyunk, vagy nem voltunk képesek kiállni…

Mert, ha megtesszük, ha „beleállunk” vagy még inkább kiállunk az elnyomottak mellett, vagy éppen magunkért, akkor számolnunk kell bizonyos következményekkel, amelyek adott esetben bizony veszélyesek lehetnek az egzisztenciánkra, a családunkra, és nem utolsó sorban ránk nézve.

És miközben rágódunk, győzködjük magunkat, gondolkodunk arról, hogy mi lenne, vagy mi lett volna a helyes, vagy az okos döntés, a mérleg másik oldalán ott billeg egy fontos, de valahogy gyakran elsikkadó tény:

az olyan fontos értékek, mint a szabadság, az életünk tartóoszlopaiként is funkcionálnak. Ezek azok a pillérek, amelyek egyéni és társadalmi szinten is stabilan és egyben tartanak minket. Ha feladjuk ezeket az értékeket, ha nem állunk ki mellettük a saját eszközeinkkel és a saját lehetőségeinken belül, akkor is szétesik az életünk. Csak másképp.

„Mire jó a forradalom, ha csak a fejünkben létezik?”

Teszi fel a kérdést a film egyik szereplője, mi pedig szemlesütve mormoljuk magunk elé, hogy „hát ez bizony egy elég jó kérdés…”; vajon mi az, amit a szájtépésen felül teszünk akkor, amikor veszélybe kerülnek az életünket mederben, (a gerincünket pedig egyenesen) tartó értékek.

Például a (szólás)szabadság.

Ez a kérdés „kicsiben” és „nagyban” éppolyan aktuális, mint 60 évvel ezelőtt: nap mint kell –döntéseket hoznunk arról, hogy kiállunk-e valaki vagy valami mellett, vagy arról, hogy kiállunk-e a saját szabadságunk mellett; nap mint nap döntést kell hoznunk arról, hogy a saját forradalmunk csak a fejünkben, vagy a valóságunkban is létezik…

Felemelem a szavam, vagy hallgatok; beleállok a konfliktusba vagy keresek egy ürügyet; az igazat mondom vagy hazudok; emelt fővel távozom vagy belehajtom a fejem a „rabigába”; a szabadságot választom vagy a kötöttséget; a szerelmet vagy a biztonságot, a szívemet vagy az eszemet; a felelősségvállalást vagy a kibúvót; a kisebbséget vagy a többséget; megyek vagy maradok; szeretek vagy gyűlölök?

Ezek az eldöntendő kérdések egyáltalán nem olyan egyszerűek, mint ahogy elsőre tűnnek. Sosem azok, tudom jól én is… Mindig vannak – adott esetben az egzisztenciánkat, a családunkat, az életünket érintő körülmények, amelyek formálják az elveinket, amelyek, bármennyire is nehéz, nem teszik lehetővé, hogy ne igazodjunk, hogy ne a kisebb ellenállás felé induljunk el.

„Ha összefogunk, nem bánthatnak minket”

A néma forradalom című film, azonban azt is megmutatja, hogy ha el is indulunk a szívből jövő döntéssel ellentétes irányba – tűnjön bármilyen kilátástalannak a helyzet – mindig van egy út, ami visszavisz a helyes irányba. Ennek azonban van egy nagyon fontos előfeltétele: az, hogy az úton ne egyedül induljunk el, hogy ne egyedül menjünk neki annak a bizonyos falnak. Ahogy az a történelemben, már többször is bebizonyosodott, az emberek közé húzott falakat együtt mindig könnyebb ledönteni, de azok maguktól soha nem dőlnek le.

„Ha összefogunk, nem bánthatnak minket” – biztatja a filmben osztálytársait az egyik főszereplő, aki a cselekmény egy pontján a külső és belső szabadság egy másik fontos előfeltételével is kénytelen szembesülni. Ez pedig nem más, mint a saját családi örökségünk.

Akárcsak a filmben, a saját életünkben is eljöhet a pillanat (nem állítom, hogy mindenkiében, de sokak életében), amikor – legyen az bármilyen fájdalmas is – szakadnia kell az addig megtartó erőként funkcionáló gyökereknek. Mert bizonyos helyzetekben, egy ponton túl azok nem megtartanak, hanem földhöz láncolnak minket.

Fontos lenne felismerni, hogy a keleti blokk történelmi traumákkal terhelt, transzgenerációs öröksége a mai napig hatással van ránk; a mai napig gúzsba kötnek minket azok a láthatatlan kötelek, amelyek nem engednek szabadon repülni, álmodni – amelyek nem engednek lázadni.

„Úgysem sikerül” – gondoljuk sokszor, és bele se vágunk, el sem indulunk, meg sem próbáljuk, mert minden egyes sejtünk át van itatva azzal az üzenettel, hogy a kudarc borítékolható.
Pedig nem az. Főleg nem akkor, ha a szabd életre, a külső és belső szabadságra nem egy körvonalazhatatlan és bevehetetlen vágyálomként gondolunk.

Sok kicsit döntésen múlik

Ahogy azt Edith Eva Eger A döntés című könyvében is megírta: a szabadság, a saját kis forradalmunk egészen apró dolgokon, sok kicsi döntésen múlik. Ezek sokszor konfliktusos helyzetek, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem egyeztethetők össze a belső békével, sőt.

A belső béke felé vezető út sokszor konfliktusokkal van kikövezve.

Ugyanakkor, mielőtt döntést hozunk arról, hogy beleállunk egy konfliktusba, hogy felemeljük a szavunkat, mielőtt egyáltalán kinyitjuk a szánkat, fontos feltenni magunknak a kérdést: az, ami éppen zavar, valóban fontos? És ha a válasz igen, akkor adja magát a kérdés: mi az, amit a panaszkodáson felül valójában teszek annak érdekében, hogy a helyzet változzon?

A kiállás nem azt jelenti, hogy mindig mindennel elégedetlen vagyok: a saját belső forradalmunk sikere sokkal inkább azon múlik, hogy képes vagyok-e szétválasztani a valódi értékeket, a szóra sem érdemes apróságoktól. Hogy tisztában vagyok magammal, az életemmel, és ebből következően tisztán látom a különbséget a hiábavaló panaszkodás és a valódi értékek hiánya és azok sérelme között.

„Mi haszna van ebből a magyaroknak?”

Teszi fel a kérdést az egyre kétségbeesettebb iskolaigazgató a cselekmény egy bizonyos pontján.
Valahogy így vagyunk a hétköznapokkal, az életünkkel is: nem állunk ki az elveink, az értékeink mellett, mert azt gondoljuk, hogy az hiábavaló, hogy fölösleges. Pedig, ahogy azt a film is megmutatja, nem az. Egyáltalán nem az, mert
minden alkalommal, amikor kiállunk egy számunkra fontos ember, vagy egy számunkra fontos érték mellett, fejlődünk. Külön-külön, és együtt is.

Amikor panaszkodunk amiatt, hogy valamiből kevés jutott, hogy nem tartunk ott, ahol szeretnénk, vagy elégedetlenek vagyunk a körülményekkel, akkor érdemes valamiféle párhuzamba állítani az elégedetlenség mértékét azokkal a helyzetekkel, amikor döntenünk kellett arról, hogy kiállunk-e azon értékek mellett, amelyet másoktól is elvárunk. Tanulságos eljátszani a gondolattal, hogy a kettő, hogy aránylik egymáshoz…

A néma forradalom című film egyik fontos üzenete számomra az, hogy ennek a kiállásnak, tűnjön bármilyen értelmetlennek, hiábavalónak, és keservesnek, igenis van értelme. Akkor is, ha azt a saját érdekünkben tesszük, és akkor is, ha szolidaritásból: mert minden alkalommal, amikor kiállunk valaki, vagy valami mellett, fejlődünk; és

minden alkalommal, amikor kiállunk valaki vagy valami mellett, közelebb kerülünk egy lépéssel ahhoz, hogy olyan világban éljünk, amilyenben valójában élni szeretnénk.

Olyanban, ahol lehet szabadon élni, gondolkodni és lázadni is.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó forrás: Mozinet

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest