„Mintha teljesen láthatatlan lennék” – Az érzelmi depriváció sémája (1. rész)

„Láthatatlannak érzem magam. Mindig is az voltam: kamaszkoromban a barátnőim mellett, az osztályban, a párkapcsolatomban, a szüleim még ma sem értenek meg, talán sosem láttak igazán” – kezdte a beszélgetést egy fiatal nő egy szabadtéren tartott pszichológiai műhelyen. Kíváncsi lettem, ki beszél, ezért kinéztem a függőágyamból, de csak a baseball sapkája körvonalát láttam. Vajon milyen lehet az arca a karima alatt, gondoltam, és persze azt is, hogy milyen bátor, hogy felvállalja az érzéseit. Majd visszafeküdtem a saját láthatatlanságomba a falombok alá. Mindenkinek jutott egy ilyen burok, ami megvédett a láthatóságtól, csak egymás hangját hallottuk, ha épp nem fújta el a szél. Talán ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék majd írni az érzelmi láthatatlanságról.

Az érzelmi depriváció, vagy más néven az érzelmektől való megfosztottság sémájában érintett személyek nap mint nap megélhetik a láthatatlanságukat munkájukban, társas kapcsolataikban. Bár az egyik leggyakoribb séma ez, mégis olyan árnyalt és finom, hogy nagyon nehezen felismerhető és nem is igen fogható meg szavakkal. Egészen hétköznapi helyzetekben is megjelenhet az a homályos, bizonytalan, de erős érzés, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik, valahogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy kéne. Jöhet ez az élmény a munkahelyi meetingeken, ahol nem hallják meg az ötleteinket; a barátaink mellett egy bulin, ahol nem vesznek minket észre. Vagy egy baráti találkozón, ahol nincs kedvünk magunkról beszélni, mert a mi életünk, érzéseink nem elég fontosak; párkapcsolati nehézségeknél, amikor nem merünk beszélni a fájdalmunkról, mert a társunk “úgysem értené”.

A gondoskodás, a védelem és az együttérzés folyamatos hiányában

A sémák bizonyos gyermekkori alapvető érzelmi szükségletek – mint például a biztonságos kötődés, az autonómia, a spontaneitás és a játékosság – be nem töltöttsége esetén keletkeznek, és felnőttkorunkban is hatással lesznek ránk: sematizálják, leegyszerűsítik a világunkat, így ezek mentén látjuk és értelmezzük kapcsolatainkat és a környezetünket. A sémák szerepet játszanak az énképünk kialakításában, ezért érezzük őket annyira önazonosnak. Ez a torzított szemüveg annyira valósnak és ismerősnek tűnik, hogy még ha néha sejtjük is, hogy sántít az, amit érzünk, vagy nem jól reagálunk bizonyos helyzetekre, mégsem kérdőjelezzük meg a saját ítéletünket.

Az érzelmi depriváció, vagyis az érzelemmegvonás sémája a szeretet, elfogadás, figyelem, megértés, védelem, gondoskodás iránti alapvető szükségletek be nem teljesülése mentén alakul ki. Azt a torz hiedelmet foglalja magában, hogy érzelmileg nem tudunk senkihez kapcsolódni, nem vagyunk érdemesek a szeretetre, nem vagyunk fontosak.

Ez a séma azért is olyan nehezen megfogható, mert pontosan annak a hiányáról szól, ami nem megfelelően lett betöltve korai életéveinkben – így mivel nem tudjuk, mi hiányzik, nehéz azt szavakba önteni.

Háromféle alapvető hiányról beszélhetünk itt:

1. A gondoskodás hiánya akkor jellemző, ha a kapcsolatainkban nem kaptunk megfelelő módon szeretetet és törődést: nem hallották meg az igényeinket, nem tartották érvényesnek, nem tükrözték az érzéseinket, nem adekvátan reagáltak a szükségleteinkre.
2. A védelem, útmutatás hiánya arról szól, hogy nehézségek esetén nem kaptunk kellő védelmet, erőt, iránymutatást korai éveinkben.
3. Végül az empátia, együttérzés hiánya esetében a kapcsolatainkban nem éltük meg gyermekként azt, hogy valaki igazán odafordul felénk, összehangolódik velünk, meghallgat és megért.

Gyakran a kezdeti hiábavaló próbálkozások után a gyermekek már nem is próbálják meg kérni környezetüktől ezeknek a szükségleteknek a kielégítését, így „letanulnak” arról, hogy felismerjék és kifejezzék érzelmi igényeiket. Tehát amikor felnőttkorban elérhetővé és kifejezhetővé kéne tenni, mit szeretnének, nehezen vagy egyáltalán nem tudnak az érzéseikhez és a szükségleteikhez kapcsolódni, ezért kommunikálni sem tudnak róluk. Elég nehéz így szükségleteket kielégíteni akár maguknak, akár mástól várják azt.

Jellemző, hogy olyan emberek társaságára vágynak, akik anélkül, hogy mondaniuk kéne, észreveszik a szükségleteiket: felismerik, ha szomorúak, elégedetlenek, bevonják őket a beszélgetésbe, társaságba, előre engedik a tömegben stb. Ez tulajdonképpen annak a vágynak a kifejeződése, amit csecsemőként nem kaptak meg: “gondoskodj rólam anélkül, hogy kérnem kéne” – amiről azért beláthatjuk, hogy felnőttkorban már nehezen teljesíthető.

A láthatatlan gyermek – A séma megjelenése gyermekkorban

Az érzelmi depriváció séma gyakran a nem megfelelő szülői gondoskodás, összehangolódás eredményeként alakul ki. Ritkán számolnak be a kliensek kifejezetten drámai, traumatikus gyermekkorról, sőt, előfordul, hogy akár kifejezetten pozitívan látják magukat az emlékeikben: kreatív, önálló, fantáziadús gyermekként, aki feltalálta magát egyedül is, mindent megoldott. A magabiztosság mögött azonban sokszor húzódik meg a sérülékenység élménye, a szomorúság, a fájdalom és a harag érzése.

Jellemzően magányos gyermekkor az övék: kevés emlékük van kapcsolódásról, sok viszont arról, hogy csak úgy lődörögnek a házban, egyedül játszanak a szobában, esetleg családi konfliktusok fül- vagy szemtanúi, amiben egyedül próbálják magukat megnyugtatni, nem védik meg őket számukra félelemteli helyzetekben.

A szülők gyakran hidegek, távolságtartók az ilyen családokban, érzelmileg és/vagy fizikailag elérhetetlenek, esetleg kiszámíthatatlan a viselkedésük. Nem képesek a gyermek szükségleteire egyáltalán vagy megfelelően reagálni. Az így felnőtt személyek nem egyszer számolnak be arról, hogy alapjában jó volt a gyerekkoruk, bár a szüleik valahogy nem találták ki, mit szeretnének: például a vágyott fagyizás helyett a szülő rendszerint fánkozni vitte őt (mert ő azt szerette), a vágyott jazzbalett helyett úszásra íratta be (mert praktikusabb volt). Mivel gyakori az ilyen családokban az érzelmi érvénytelenítés – például a bagatellizálás -, gyakran a saját igényét kezdetben még jelző gyerekeket önzőnek vagy hisztisnek titulálják a szülők.

Egy fiú nem sír

Az ezzel a sémával bíró gyermekek családjában többnyire jellemző, hogy elakadás van az érzések kifejezésében, kommunikálásában. Többféleképpen jelentkezhet ez: vannak olyan családok, ahol a negatív érzések, például a düh, szomorúság, visszautasítás kifejezése tilos, vagy gyengeségnek címkézik – „ne légy olyan, mint a húgod”; “egy fiú nem sír” -, tehát szégyenteljes. Az is előfordulhat, hogy maguk a szülők nem tudják a helyén kezelni ezeket az érzelmeket.

Ha például érzelmileg sebezhetőnek érezzük magunkat, mert megbántott valaki az óvodában, a nem elég érett és/vagy a szintén ezzel a sémával rendelkező szülő gyakran nem tud együtt érezni és elfogadóan jelen lenni a gyermek nehéz érzéseivel. Ilyenkor vagy hidegen reagálnak, egyből a problémát akarják megoldani az empátia és érzelmi támogatás helyett, esetleg érvénytelenítik az érzelmeket: “túl érzékeny vagy”; “meg kell tanulni túllépni ezeken a dolgokon”; “ne hisztizz emiatt”; „nem olyan nagy dolog ez”. Túl is reagálhatják, illetve még az a bizarr helyzet is előállhat, hogy a végén a gyermek vigasztalja a szülőt, lemondva ezzel a neki járó figyelemről és odafordulásról.

Közös ezekben, hogy a gyermek egyedül marad az intenzív érzéseivel, kilépnek mellőle akkor, amikor védelemre, érzelmi támogatásra, együttérzésre és odafigyelésre lenne szüksége. Cserébe arra tanul rá, hogy senkivel nem megoszthatóak ezek a nehéz érzések, és igyekszik egyedül megoldani az érzelmileg megterhelő helyzeteket. Így válik láthatatlan gyermekké, aki fáradhatatlanul lesi a család hangulatát, szükségleteit, alkalmazkodik, és leszokik arról, hogy saját vágyait, igényeit és érzéseit figyelembe vegye – és lassan arról is, hogy egyáltalán felismerje azokat.

Hogyan visszük tovább a sémát felnőttkorunkba?

Felnőttkorban leginkább kapcsolati, párkapcsolati problémák jelentkeznek az érzelmi depriváció sémával érintett személyeknél. Ha alárendelődnek ennek a mintának, gyakran olyan társat választanak, aki érzelmileg vagy fizikailag is elérhetetlen.

Megjelenhet ez a távolság egy távkapcsolatban, szeretői kapcsolatban, de gyakran előfordul, hogy hideg, távolságtartó, elkerülő kötődésű partnerrel vannak együtt, aki szintén sérült kapcsolati történetében – vagyis ő sem kapott, és így nem képes szabadon adni érzelmi intimitást és szeretetet. Ezáltal az érzelmi depriváció séma “túlél” és megerősödik, hiszen a személy újra megéli a gyermekkorban megszokott, ismerős mintázatot, eseményeket.

Jobbik esetben, egy idő után már nehéz lesz tolerálni a másik fél érzelmileg elérhetetlen viselkedését, ami kapcsolati elakadásokban, magányosságban, visszatérő konfliktusokban, indulatkezelési problémában ölthet testet, vagy akár a kapcsolatból való kilépésben. (A “jobbik eset” kifejezést azért használom, mert ekkor az elégedetlen személynek lehetősége van önreflexióra és a változtatásra, akár külső segítséggel – jellemzően ilyenkor fordulnak pszichológushoz az érintettek.)

Az érzelmi láthatatlanság érzése még akkor is azzal a fájdalmas élménnyel jár együtt, hogy nem vagyunk fontosak és észrevehetőek, ha a másik fél biztonságosan kötődik hozzánk, valóban szeret minket és figyel ránk. Nagyon sok apró, hétköznapi dolog aktiválni tudja sajnos a sémát, amivel automatikusan jön a tanult minta: egyedül vagyok, egyedül kell megoldanom. Az érzelmi depriváció sémájában érintett személyek nem kérnek segítséget, támogatást, nem szeretnek magukról beszélni, hiszen olyan érzésük van, hogy nem lehet megosztani azt, ami bennük van, mivel a másikat úgysem érdekli, úgysem érti, úgysem tud megvédeni, úgysem ad megfelelő segítséget.

Ennek eredményeképpen gyakran érezhetik úgy, hogy elhanyagolják őket a kapcsolatban, sokszor érezhetik magukat magányosnak és meg nem értettnek. Jellemző a harag, a sértődöttség, a passzív-agresszív viselkedés. Ők maguk is hidegen és távolságtartóan viselkedhetnek másokkal, ha úgy érzik, hogy megérdemli a másik. Ezek a jellemzők a gyermekkori sémával való megküzdésnek megfelelően alakulnak, aminek a hátterében a valóban elhanyagolt, sérülékeny kisgyermek rész neheztelése áll -minderről a cikk folytatásában lesz szó.