„A félelemtől nem megszabadulni kell – ha valaki erre vágyik, az kudarcra van ítélve. Ez a teljesíthetetlen elvárás ugyanis legfeljebb csak még több szorongást okoz. A félelmet megismerni kell és a cinkosunkká tenni”- vallja Al Ghaoui Hesna. Az egykori haditudósító tavaly megjelent, Félj bátran című könyvében saját élményein és tapasztalásain keresztül, valamint a vonatkozó kutatási eredmények összegzésével elvezet minket a félelem legmélyebb bugyraiba – és még azon is túl, hogy megmutassa, mennyi potenciál rejlik ebben az érzésben, és milyen rosszul tesszük, amikor, ahelyett, hogy szembenéznénk vele és megismernénk a természetét, meghátrálunk előle, elkerüljük azt, vagy éppen behódolunk neki.

Kíváncsian vettem a kezembe Hesna könyvét, nemcsak azért, mert egy igazi „paragép” vagyok, hanem azért is, mert a félelem kérdése, annak társadalmi vetülete szerintem régen volt ennyire aktuális téma.

Gondoljunk csak bele! Minden, ami itt és most, ebben a pillanatban nem jelent közvetlen veszélyt számunkra, nem más, mint szorongáskeltő információ. Legyen szó a táplálkozásunkkal kapcsolatos, az egészségügyet, az egzisztenciánkat érintő kérdésekről, vagy éppen a terrorizmus réméről. Miközben elég kevés esély van arra, hogy a következő pillanatban holtan esünk össze attól, hogy megettünk egy szelet, glutént is tartalmazó kenyeret, kirúgnak a munkahelyünkről, elkapjuk az Ebolát, vagy terrortámadás áldozatai leszünk, mást se csinálunk, csak ilyen és ehhez hasonló dolgoktól félünk.

Az időnk nagy részében olyan dolgok miatt szorongunk, amelyek valójában nem érintenek minket. És ezt a szorongást csak felerősítik a „jól bevált” szociálpszichológiai receptek mentén szerveződő, megosztó kommunikációs üzenetek, és félinformációkon alapuló, félelemkeltő fenyegetések, amelyek a legősibb vágyunkat, zsigeri szükségletünket, a biztonságérzetünket veszik célba.

Legyen szó bizonyos ételeket ekéző fitnessgurukról, az oltóanyagot veszélyesnek bélyegző kuruzslókról, vagy a terrorizmus rémével fenyegető döntéshozókról, számos, a mai társadalmakra jellemző körülmény van, amely felerősíti a téves, vagy tudatosan eltorzított információkat, és ez által felerősíti a félelemérzetünket.

Az egyik ilyen körülmény, hogy ezek a manipulációra alkalmas üzenetek „az internetre, egy szuperszónikus sztrádára kerülnek, aminek az a következménye, hogy nagyon sok embert lehet nagyon rövid idő alatt befolyásolni”. Ezt a tendenciát erősíti a kritikus gondolkodás hiánya, és az, ahogy az ember működik.

 „A sok észlelést torzító előítélet, egyfajta szűrőként kezd el működni köztünk és a valóság között, és amikor meglegyint minket a félelem fuvallata, az ösztöneink máris újrakódolják a korábban, sokszor tudat alatt befogadott információkat, így gondolkodásunk leegyszerűsödik, előítéletes lesz”.

– olvasható Al Ghaoui Hesna könyvében, aki szerint ez a működés majdhogynem független az értékrendünktől és attól, ahogy gondolkodunk: ha ugyanis a már említett biztonságérzetünket veszik célba, akkor beindulnak olyan önvédelmi mechanizmusok, amelyeket még fokozott tudatosság mellett is csak nehezen tudunk irányítani.

Mert ne legyenek illúzióink, a terrorcselekmények valódi célpontjai nem azok, akik áldozatul esnek ezeknek a brutális és embertelen tetteknek.

„A terrorizmus valódi célpontjai mi, a többiek vagyunk: az a több milliárd ember, akiket nem ölnek meg, de megfélemlítenek a gyilkos cselekedeteikkel. A terrorizmus lényege nem maga a cselekmény, hanem az arra adott reakciónk.”

– fogalmaz könyvében Al Ghaoui Hesna, aki szerint, ha reakcióként ez „a félelem társadalmi szintre emelkedik, és általános szorongássá válik, centrifugális erőként kezd működni, amely egyre távolabb sodor minket a nyugvó középponttól, és egyre nagyobb erővel taszít minket a falhoz, a peremre. Minél gyorsabban pörög ez a centrifuga, annál kevesebb esélyünk lesz megmozdulni, és visszanyerni a kontrollt.

Ezért is annyira hatékony a populista politika és a félelmekre ható fogyasztói manipuláció is – ezek elvetik a magokat, amelyek sokszor csak később, valamilyen esemény hatására kelnek ki és szökkennek szárba. (…) Mivel sokszor ez a folyamat egyáltalán nem észrevehető, ezért is kell a félelmet nagyon tudatosan kezelni. Ezért is fontos, hogy egyáltalán felismerjük magunkon”.

Az egó hatalma

És ahogy a társadalmi kérdések általában, úgy a félelem, annak tudatos kezelése is egyéni szinten kezdődik, sőt, nagyon úgy tűnik, hogy az „individualizmusra berendezkedett életünkben” minden eddiginél nagyobb szerep jut az egónak, aminek „a megsemmisülésével kapcsolatos félelmeink minden más hangot túlharsognak, minden más félelmet elhomályosítanak”.

Erre jó példa az a kutatás, amelyben azt kérdezték a résztvevőktől, hogy mitől félnek jobban: a haláltól, vagy attól, hogy megszólaljanak mások előtt? Megdöbbentő, de az eredmények szerint a nyilvános beszéd a többség számára a halálnál is rémisztőbb, ami alól úgy tűnik, egy haditudósító sem kivétel.

„Amikor minden idegszálam megfeszül a lámpaláztól, és sokkal jobban félek attól, hogy megszégyenülhetek mások előtt, mint attól, hogy közben akár egy rakéta is eltalálhat. Ilyenkor érzem, mekkora hatalma is van az egónak.”

És ez a félelem, (nem ritkán a félelemtől való félelem) az, ami távol tartja tőlünk a jó dolgokat, például azt, hogy közelebb merészkedjünk a vágyunk tárgyához. Ilyenkor többnyire attól félünk, hogy megsérülünk. Elsősorban nem fizikai értelemben: „az egónk az, amit annyira óvunk. Emiatt nem nézünk szembe a sebezhetőségünkkel – amivel viszont az elkerülési stratégiánkat fejlesztjük tökéletesre” – idézi könyvében Brene Brown gondolatait Al Ghaoui Hesna.

Közelebb a félelemhez

A haditudósító szerint érdemes közelebb lépni a félelmünk tárgyához, mert „a fizikai és időbeli távolság mindig meghatványozza, hogy az adott hely vagy esemény mennyire tűnik veszélyesnek. Távolról minden sokkal ijesztőbbnek tűnik, mint amikor közel érve megtapasztaljuk a valóságot.” Ezért sem jó ötlet, ha megpróbáljuk elnyomni a félelmet, megpróbáljuk kikerülni, és/vagy nem veszünk arról tudomást. És azért sem jó stratégia ez, mert

„ha a félelem túl régóta útitársunk, és nem tudunk vele mit kezdeni, ha próbáljuk elnyomni – akár azért mert gyengének érezzük magunkat ahhoz, hogy szembenézzünk vele, akár azért, mert ezt gondoljuk a túlélés egyetlen zálogának – akkor az szép lassan úgy teszi tönkre a lelkünket, mint ahogy a szú rágja meg a fát. Szép lassan kieszi belőlünk az életet.” (…) „Ahogy a bőr elfárad a folyamatos igénybevételtől, úgy a lélek is. Ezért, ha nem tudunk megszabadulni a folyamatos félelemtől, akkor kiégünk. Akkor előbb-utóbb a tompaság, az üresség költözik a tekintetünkbe, a lelkünkbe.”

És akkor mégis mi a teendő?

Ehelyett az elkerülő stratégia helyett – Al Ghaoui Hesna szerint – érdemes a félelemre úgy gondolni, mint egy hajtóerőre, vagy iránytűre, ami megmutatja, merre van dolgunk, hol van olyan területe az életünknek, ahol fejlődhetünk.

Ez a „produktív paranoia” (amelyet egy Viktor Frankl nevű, nem mellesleg holokauszt-túlélő pszichiáter kapcsán említ a szerző) „jelzi, hogy egy adott területen nem bízunk abban, hogy képesek leszünk megbirkózni egy helyzettel. Hogy el kell kezdenünk fejleszteni a képességeinket, a kapacitásainkat. A félelem e felfogás szerint tulajdonképpen ajándék, mert felhívja a figyelmet a hiányosságainkra.”

Ha hajlandóak vagyunk tudomást venni a félelmeinkről „akkor megküzdési stratégiák kidolgozásával akár tenni is tudunk azért, hogy az objektív, általunk meg nem változtatható félelemforrás szubjektív, azaz ránk irányuló hatását kivédjük, vagy módosítsuk.”

E szerint az elmélet szerint „nem a félelemmel van gond, hanem azzal, ahogy időnként reagálunk a félelemre”. A problémát ugyanis a legtöbb félelemmel teli helyzetben az okozza, hogy azt nem tudatosítjuk, csak egy megfoghatatlan, arc nélküli szörnyként hatalmasodik fölénk.

Valójában a nem tudatosított félelem, vagy éppen a félelemtől való félelem az, ami képes pánikot szülni, szemben a tudatosított félelemmel, ami – ahogy azt fent is olvashattuk – adott esetben kimondottan produktív is lehet.

Ha szembenézünk, kvázi tárgyiasítjuk és megnevezzük, konkretizáljuk a félelmünket, azzal nemcsak lehetőséget kapunk arra, hogy kiaknázzuk az abban rejlő fejlődési potenciált. Ez a hozzáállás szabadságot is hozhat az életünkbe, hiszen az által, hogy szembenézünk a félelmeinkkel, lehetőséget kapunk arra, hogy eldöntsük, hogyan reagálunk egy félelemkeltő helyzetben.

„Az inger és a válasz között van egy tér, és ebben a térben rejlik a mi szabadságunk, hogy megválasszuk a válaszunkat. Tehát bármidet, ami az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre.”

– idézi Hesna a már említett Viktor Frankl-t, aki szerint „ha biztonságban akarom magam tudni, vagyis védelemre vágyom az élet változékonyságával szemben, valójában az élettől akarok elkülönülni”. E logika mentén a biztonságvágy és a kiszolgáltatottság egy és ugyanaz a dolog, és legyen szó társadalmi, vagy egyéni szintről, a biztonságunk feletti kényszeres kontrolligény éppen a szabadsággal ellentétes irányba sodor minket.

„A lélegzet visszatartása fulladást okoz. Az a társadalom, amely biztonságvágyra épül, semmi egyebet nem tesz, mint megkísérli visszatartani a lélegzetét. Mi magunk vagyunk a bizonytalanság.” – fogalmaz a haditudósító.

Kiből mit hoz ki?

Al Ghaoui Hesna szerint „a félelem üzemanyag, ami mindkét irányba mozdíthat minket, kihozhatja belőlünk a legjobb és a legrosszabb oldalunkat is.” A félelem ugyanis lehet pozitív érzés, de csak ha érzékeljük és tudatosítjuk.

„Szembe kell néznünk a félelmeinkkel, mert csak így tudunk tiszta fejjel gondolkodni”

– idézi az egyik, háborús övezetben dolgozó tűzszerészt az újságíró, aki szerint, ha így teszünk, megismerjük a félelmet, ami által a mi kezünkbe kerül a döntés azzal kapcsolatban, hogyan féljünk: „mások manipulációjának hatására, vagy bátran?”

A félelem ugyanis, ha elengedjük a kontrolligényünket, és tudatosítjuk magunkban a sokszor evolúciós okokra visszavezethető, zsigeri reflexeket, és magát az érzést, megkeressük az okát és a gyökerét, a legjobbat is kihozhatja belőlünk. Ahogy az például az Abraham (Rami) Elhanan és Bassam Aramin esetében is történt: az izraeli-palesztin konfliktusban gyermeküket elveszítő két férfit éppen a háború, és az ő tragédiájuk sodorta abba az irányba, hogy jót tegyenek, és segítsenek a sorstársaikon, valamint saját történetük felmutatásával a béke legelszántabb nagyköveteivé váljanak.

„Kár, hogy sok esetben háborús körülmények kellenek ahhoz, hogy az emberek kinyissák a szívüket a másik felé. Vagy beismerjék, hogy igenis félnek. Pedig nincsen bátorság félelem nélkül. Pont úgy, ahogy fény sincs sötétség nélkül. Magaslatokat sem tapasztalhatunk meg anélkül, hogy tudnánk, milyen lent lenni, és néha el kell érni a tenger legmélyebb pontját, a tengerfeneket is ahhoz, hogy a lábunkat a földnek vetve elrugaszkodjunk, egyenesen fölfelé, a hullámok tetejére.”

„A félelem nem mi vagyunk. A félelem elfogadása nem egyenlő a beletörődéssel” – sok másik mellett ezt a mondatot biztosan mantraként viszem majd tovább magammal Al Ghaoui Hesna könyvéből, amiben még sok-sok ilyen és ehhez hasonlót találhattok.

Jó szívvel ajánljuk.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Szabó Eszter Judit

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
Szabó Eszter Judit

Pin It on Pinterest