Te tudod, hogy valójában miért is dohányzol? – Allen Carr módszerét és könyvét ajánljuk

Allen Carr és módszerének hatásossága abban rejlik, hogy nem arra buzdít: bírd ki, hogy nem gyújtasz rá. Ellenkezőleg: kimondottan kéri, hogy a könyv olvasása közben ne változtass a dohányzási szokásaidon. Sőt, olykor bizonyos utasítások szerint kell cigarettáznod. Közben pedig végigvezet egy olyan úton, aminek a végén a saját akaratodból képes lehetsz rá, hogy ne érezz többé vágyat a cigaretta vagy más nikotinos termékek iránt. A szerző világhírű módszerének néhány elemét osztjuk meg ebben az írásban a Leszokni a dohányzásról – Akaraterő nélkül című könyve alapján.

Allen Carr 1983-ban szokott le a dohányzásról, méghozzá úgy, hogy – saját bevallása szerint – napi 60-100 szálról nullára csökkentette az adagját. Ezután úgy érezte, olyasmire talált rá, amire másoknak is szüksége lenne. Első könyvét a Leszokni a dohányzásról? Így könnyű! címmel írta, ami hozzávetőleg 14 millió példányban kelt el, több, mint 40 nyelvre fordították le. A szerző közben olyan központokat is létrehozott, ahol személyesen vehetnek részt az érdeklődők a leszokásban segítő workshopokon.

Egy globális módszerről van tehát szó, ami nyilván nem azt jelenti, hogy mindenhol és mindenkinél működik, azonban nagyon sokaknál igen, és ez talán már nem rossz kiindulási alap. A könyv Carr módszerét veszi alapul, azonban kibővíti azt, és napjaink dohányzási szokásaihoz igazítja – tehát egy nagy múltú, ugyanakkor mégis aktuális módszerrel dolgozik. A társszerző Allen Carr közvetlen munkatársa, öröksége életben tartója, a módszer globális vezérigazgatója, vezető terapeutája, aki a címlapon nem is tünteti fel a saját nevét, lévén Carr módszere az, ami a könyvben szerepel.

A módszer – amint az a könyv címéből is kiderül – arra tesz ígéretet, hogy nem lesz szükség akaraterőre a leszokáshoz. Arra azonban igenis szükség van, hogy valaki le akarjon szokni a dohányzásról, vagyis legyen benne erre irányuló szándék, másképp ugyanis biztosan nem fogja a kezébe venni a könyvet. Ha azonban ezt a lépést megteszi, valószínűleg már nagyon jó esélyekkel indul, a módszer ugyanis számos láncdohányosnak segített már, lévén nem új programról van szó.

A kulcs a megértés

Bizonyos fájdalomcsillapító gyógyszereket úgy reklámoznak, hogy azok nem csupán magát a fájdalmat szüntetik meg, hanem annak okát is – ez jutott eszembe először Allen Carr dohányzásról való leszokást segítő módszeréről. Ő ugyanis egy olyan megközelítési módot alkalmaz, ami nem az akaraterőre helyezi a fókuszt, hanem azt próbálja megvilágítani, hogy tulajdonképpen miért is dohányzunk.

Kérdés, hogy létezhet-e erre egy egyetemes, mindenkire érvényes válasz abban a világban, amelyben ennyire sokfélék vagyunk. Nos, a könyv szerint igen. Ugyanakkor emellett az is elfér, hogy

mindenkinek lehet valamilyen egyéni oka arra, hogy dohányozzon: így csökkentse a felgyülemlett feszültséget, így jusson egy kis szünethez, vagy ezzel engedje ki a fáradt gőzt, segítse a saját ellazulását, esetleg a koncentrációt fokozza vele.

A személyes megélések nyilván létező okok, azonban Carr szerint van ezeken kívül más is.

Az ő megközelítése alapján egy szemfényvesztés áldozataivá válnak a dohányosok, és a leszokás kulcsa abban rejlik, hogy ezt átlássák. Amint erre képessé válnak, nem sóvárognak többé. Ehhez azonban az szükséges, hogy megértsük, miért is dohányzunk. Saját magáról szóló megfogalmazása szerint amikor elkezdett dohányozni, „a leggonoszabb és legkifinomultabb csapdába esett, amelyet az ember és a természet valaha alkotott”. Izgalmasan hangzik, ugye?

Az elvonási tünetek főként fejben zajlanak

A dohányzásra tekinthetünk úgy is, mint egy folyamatra, amelyben különböző részek épülnek egymásra. Ahhoz, hogy ezt a rendszert megértsük, először az elvonás működését érdemes megismernünk.

Sokan számolnak be arról, hogy hiába próbáltak már többször is leszokni a dohányzásról, az sikertelennek bizonyult, ugyanis olyan erős elvonási tüneteket tapasztaltak, amik ellehetetlenítették azt. Carr azt mondja, ez csak ez elme csapdája, valójában ugyanis a nikotin nagyon gyorsan kiürül a szervezetből. „Nyolc órával a csikk elnyomása után 97 százalékban nikotinmentes vagy, három nappal utána pedig 100 százalékban” – írja a szerző.  Az ennél később jelentkező fizikai tünetek tehát nem innen erednek. Bár a megélt fizikai észlelések nagyon is valósak, azokat igazából nem a nikotin elvonása okozza, hanem valami más.

Szerinte olyan ez, mint amikor gyermekkorunkban elvették tőlünk a kedvenc játékunkat: szörnyű érzések kerítettek hatalmukba, szorongani kezdtünk, hiányt éltünk meg, dühösek lettünk és bizonytalanok. Ami ilyenkor bennünk történt, úgy írható le, mint egy akarat, ami korlátokba ütközik, ezért dühöt vált ki. Carr módszerének alapja, hogy úgy szoktat le a dohányzásról, hogy ezt a bizonyos akaratot szünteti meg, tehát nem marad meg a sóvárgó érzés, és a vágy sem a következő cigarettára.

Az, hogy képesek vagyunk könnyedén kibírni nyolc órát cigaretta nélkül, az éjszakai időszak alatt bizonyossá válik. Ha olyan erős lenne a nikotin elvonás hatása, akkor éjjel is rá kellene gyújtanunk. Szerinte tehát a 97 százalékban nikotinmentes állapot időszakában érzett vágy egészen máshonnan táplálkozik: „a függőség 1 százalékban fizikai jelenség, 99 százalékban a fejben zajlik.”

Vissza a kezdetekhez

Tulajdonképpen miért is kezdünk el dohányozni? Mi visz rá, hogy az első szál után jöjjön egy újabb, aztán megint újabb és újabb „adag”, míg ki nem alakul a rendszeresség, és el nem jutunk a függőségig? A kérdés amiatt is érdekes, mert valójában egy olyan szokásról van szó, aminek első lépése minden bizonnyal kellemetlen élmény. Valószínűleg a legelső szál cigaretta nem egy csodás pillanatként marad bennünk, sokkal inkább egy taszító, büdös, furcsa és talán émelygést előidéző valami formájában. Akkor mi miatt kezdtük el a következő szálat is elszívni?

A válasz Carr szerint az emberi lélek sajátosságaiban keresendő. Része ugyanis a bensőnk alakulásának egyfajta stabilitásvesztés, a hiányérzet, a kiábrándulás, ami miatt sajátos módon kezdünk stabil – vagy legalábbis annak látszó – dolgokat, személyeket keresni. Egy olyan modellt, amiben benne van mindaz az erő és határozottság, amire olyannyira vágyunk, és ami – érzésünk szerint – bizonyos minták követésével a sajátunkká is válhat. Valójában akaratlanul is igyekszünk hasonlítani azokra, akiket magabiztosnak és menőnek látunk. Erősnek, stabilnak, öntudatosnak tűnő embereket kezdünk utánozni: lehetnek filmsztárok, gondolkodók, hírességek, popikonok, akiknek a viselkedési mintája könnyedén bekúszhat az életünkbe. Így ha ezek a modellnek tekintett emberek dohányoznak, akkor könnyen kialakulhat bennünk is az az érzés: ha azt tesszük, amit ők, akkor mi is magabiztossá és menővé válunk. Ennek mellékhatásaként

könnyedén kialakulhat az a társadalmi szintű üzenet is, hogy a dohányzás – mivel azt csak a felnőtteknek szabad – egyfajta beavatási szertartásként szolgálhat a felnőttséghez. Emellett abba az illúzióba is ringathat bennünket, hogy tartozunk egy csoporthoz, a „menő dohányosok” csoportjához.

De nézzük meg közelebbről: valóban menő dohányozni?

Egy olyan szokásról beszélünk, aminek rengeteg közismert egészségkárosító hatása van, amit számtalanszor hallhattunk már. Ráadásul az egyik legkomolyabb függőség, aminek a rabja az, aki végzi. A környezetünkre is negatív hatással van, hiszen azok, akik körülöttünk vannak, és nem dohányoznak, biztosan szenvednek attól, ha a dohányos társuk, családtagjuk, kollégájuk, barátjuk időről időre megszakítja a közös tevékenységeket, mert rá kell gyújtania, miközben egy nem túl kellemes illatú „atmoszféra” lengi körül. A dohányzás függőség, így egyfajta kiszolgáltatottság is – megfontolandó, hogy ennek a rabjait érdemes-e menőnek tekinteni. Azonban társadalmi szinten olyannyira elfogadottá vált, hogy szinte már el sem gondolkodunk az igazságtartalmán. Carr úgy fogalmaz: „A második és a harmadik cigarettát azért szívod el, mert szeretnél fuldoklás és émelygés nélkül dohányozni. Az agymosás elhitette veled, hogy attól leszel menő, elegáns és felnőtt, így kitartasz.”

Ha nem gyújthatok rá, feszült leszek

Carr szerint szintén a globális mértékű agymosás áldozatai mindazok, akik elhiszik, hogy a dohányzás csökkenti a stresszt. A folyamat ugyanis nem a stresszel kezdődik, hanem a cigarettával.

Valójában az okozza a feszültséget a dohányosokban, hogy a szokott adagjukat nem kaphatják meg. Vagyis nem azért gyújt rá, mert ideges lett, hanem már önmagában attól is feszültség lesz rajta úrrá, ha a függőségét nem elégítheti ki.  „Minden szál cigaretta, minden egyes adag újraéleszti a sóvárgást, és gondoskodik róla, hogy egész hátralévő életedben ettől szenvedj” – fogalmazza meg a szerző.

Sokan keresnek a dohányzásban örömet vagy épp támaszt. Azonban ez a tevékenység valójában nem képes biztosítani ezt a két dolgot – csupán a belső megélésünk az, hogy mégis. Carr úgy fogalmaz, hogy amint megértjük, hogy az élvezet illúziója csupán téves elképzelés, mindjárt könnyedén le is tudunk szokni. Ehhez azonban nem elég a működési mechanizmust feltérképezni: szükséges végigjárni azt az utat, abban a hosszúságban, amit és ahogy azt a könyv bemutatja. Ennek végén pedig eljuthatunk oda, hogy egyáltalán nem is vágyunk a cigarettára – tehát nem az akaraterőnkön fog múlni, hogy ellen tudunk-e állni a késztetésnek, hanem eleve megszűnik az utána való vágyakozás. Ahogy a könyvben is olvashatjuk: „A valóságban minden vélt élvezet és támasz csak illúzió. Sem a cigaretta, sem az e-cigi, sem más nikotinos termék nem szolgál ilyesmivel.”

A cigaretta tényleg a barátod?

Carr arról is ír, hogy miközben támaszként tekintünk a cigarettára, az szinte a barátunkká válik, olyan társnak tekintjük, akire támaszkodhatunk. Így amikor a dohányzásról való leszokás szóba kerül, az olyan érzéseket kelthet bennünk, mintha egy társat kellene elengednünk, ami aztán nagymértékben megnehezíti a folyamatot.

A leszokás kapcsán két tényezőt szoktak akadályként említeni: a nikotinfüggőség leküzdését és az élvezet-, illetve támasz-funkció feláldozását.

Ha azonban megértjük, hogy a nikotin iránti éhség valójában nem okoz fizikai fájdalmat, a cigaretta pedig nem a barátunk, a társunk és a támaszunk, hanem pusztán egy illúzió hitette el ezt velünk, akkor a leszokáshoz is egészen másképp állhatunk: így ugyanis nem feladunk valamit, hanem megszabadulunk valamitől, ami a rabságában tartott.

Ha tudsz különbséget tenni a kis mankó és a valódi nagy ellenség között, akkor már komoly lépést tettél azért, hogy ne a dohányzás határozza meg a mindennapjaidat.