Annak is nehéz, aki szakít

Könnyű annak, aki elköszön, hiszen ő dönthetett – hangzik a gyakori kommentár, amikor egy kapcsolat lezárulásáról értesülünk. Kevésbé sajnáljuk azt, aki kimondja a végső szót, sőt néha felül is bíráljuk, és csak a legritkább esetekben gondolunk mélyebben bele, hogy milyen folyamat előzhette meg azt a döntést, ami miatt pont került a történet végére. De tényleg annak könnyebb, aki kimondja a végső szót?

„Milyen régen csupán azt keresem, 
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.”

Ady Endre Elbocsátó szép üzenet című verese a világirodalom egyik legkegyetlenebb elköszönése, melyből fröcsköl az indulat, és ezzel a kötődés utóíze is keserűvé válik. A verssorok visszaadják a szenvedélyesen billenékeny, ezért nem elég megtartó és harmonikus kapcsolat hangulatát, melynek várható kimenetele volt a szakítás.  Az indulatos szavak arra vallanak, hogy a költő bár erősen kötődött, csak úgy tudott elköszönni egykori párjától, hogy minél erőteljesebben hangoztatta, hogy nem látja már benne az értékeit, amikért továbbra is akarhatná. Mintha meggyőzné önmagát döntése helyességéről.

Ugyanakkor ebben az szakítási folyamatban rengeteg gyötrelem van, mint a hús-vér szakítások többségében. Léteznek többször eldöntött szakítások is, melyeket nehéz betartani, és a sokadik elköszönés után is visszavágyunk az ismerős nem működőbe. Vannak megérzések, melyek sejtetik, hogy hosszabb távon nem működhet egy kötelék, de mégsem hallgatunk rájuk a szerelem kezdetén – és mikor idővel előjönnek a konfliktusok, az észérvek ellenére is nehezen mondjuk ki a végső szót. Akárhogy is, egy szakítás sohasem könnyű, és bármennyi sebet is okozott egy kötelék, olyan nincs, hogy fájdalom nélkül tegyünk pontot a végére, még akkor sem, ha mi mondtuk ki az utolsó szót.

Kinek jobb a változás?

Ivett a harmincas évei közepén tart, középsúlyos depresszió miatt keres segítséget. Korábban hosszabb ideig dolgoztunk közösen az önérvényesítésén, és azon, hogy képes legyen igényei és érzelmei validálására és figyelembevételére. Olyan családból származik, ahol a párkapcsolatok több generációra visszamenően boldogtalanok és sikertelenek voltak. Édesapja súlyos szenvedélybetegsége családi otthonuk biztonságát alapjaiban ingatta meg.

Ivett szerette volna bebizonyítani, hogy neki sikerülhet, így kitartott közel két évtizedig az első egyetemi szerelme mellett. Azonban a fiú mellett sokat kellett tűrnie, mert rengetegszer érvénytelenítette Ivett gondolatait, érzéseit, vágyait, valamint háttérbe szorította, kihasználva alárendelődésre hajlamos természetét.

Ivett érezte, hogy valami nincs rendben, de hangulatzavarra utaló panaszai megjelenéséig nem vette komolyan állapotát. Szakított, majd néhány hónappal később tele bűntudattal keresett fel újra, önmagát okolta a sikertelen kapcsolatért, az elköszönéssel okozott fájdalomért.

Éva közel húsz éves házassága végére tett pontot. Férjével nem voltak viták, csendes esték váltották egymást a hétközapokon, fő témájuk a gyermeknevelés volt. Egy darabig úgy gondolta, így jó a házasság, és nem értette, mért nem tud boldog lenni. A vita tabunak számított, ha bármi ellenérzésük volt, inkább elfojtották. Ebből az kerekedett, hogy apránként kihűlt a kapcsolat, és vele együtt a szenvedély is.

Amikor megismerkedett egy munkatársával, komoly bűntudatot keltettek benne a jóleső beszélgetések, és az érzelmek, amelyeket a férfi kiváltott belőle.

Nem akart szeretői viszonyba keveredni, és a gyerekét is féltette a csonka családtól. Ekkorra azonban egyetlen fia már az érettségin is túl volt, vagyis nem kicsi gyerekként függött tőle. Ezeket megfontolva végül a válás mellett döntött. Családja elmarasztalta, rengeteg konfliktusa lett a fiával, őt pedig mélyen emésztette a bűnösségérzet.

Ezeket a történeteket olvasva nem hiszem, hogy az fogalmazódik meg bennünk, hogy mennyivel jobb lehet szakító félnek lenni.

Egy kapcsolat ugyanis minimum két ember dinamikájában születik. Így ha a mérleg nyelve az egyik fél oldalán több problémát és fájdalmat mutat is, mindig ott a másik tag, aki ezt akár a szenvedés árán is ellensúlyozza, engedi, és fenntartja, vagyis szintén sok fájdalmat él meg a kapcsolatban.

Amikor ez a másik fél megfogalmazza, hogy a kapcsolat minősége okozza szenvedéseinek jelentős hányadát, ezért a lezárás mellett dönt, az átmenetileg megkönnyebbülést hozhat, viszont ez csak külső kontroll. Valami a külvilágban véget ér ugyan, de belül még nem.

A szakító félnek fel kell dolgoznia, hogy miért engedte, miért tartotta fenn azt az állapotot, ami életminősége romlását eredményezte. Ez pedig már a szakító félről, az ő fájdalmáról és önismereti munkájáról szól.

Az egyedüllét önismereti tükre

Amikor lezárul egy diszfunkcionális kapcsolat, az első megkönnyebbülés érzetét felválthatja a hirtelen feltörő magányosságérzet, a kiürült élettér. Bár eleinte sodró erővel visznek a barátokkal közös programok, de a kezdeti lelkesedést kikezdi a megszokás, idővel egyre több egyedül töltött órával kell szembenéznünk. Ilyenkor kiderül, hogyan vagyunk mi önmagunkkal, tudunk-e jól egyedül lenni, van-e hobbink, képesek vagyunk-e énidőt teremteni magunknak? Sokszor kiderül, hogy a diszfunkcionális kapcsolat ezt a hiányt töltötte be mindezidáig, és könnyebb volt arra fogni boldogtalanságunk okát.

Épp ezért a szakítás a szembesülésről is szól: vajon valóban csak a másik miatt nem tudtuk jól érezni magunkat? Egyedül képesek vagyunk örömet találni?

Ez különösen fontos, ha nem egy bántalmazó vagy mérgező kapcsolatból lépünk ki, hanem egyszerűen egy valaha jól működő, de mostanra kihűlt kötelékből. Bármennyire is szerettük egymást egykoron, előfordulhat, hogy elhidegülünk, és ennek jogos következménye lehet a szakítás. Ilyenkor könnyen felüti a fejét a bűntudat, mert akaratunkon kívül megbántottuk a másikat. Ráadásul természetesen hiányzik a másik, a közösen eltöltött pillanatok, a jól ismert szokásaiból fakadó biztonságérzet, még akkor is, ha egy új ember megismerése erősítette meg az elhatározásunkat.

Tehát, bár eleinte kontrollérzetet ad, és biztonságosabbnak láttatja a világot, ha mi hozhatjuk meg a végső döntést, nem lehet megúszni, hogy olyan nehéz érzésekkel szembesüljünk, mint a bizonytalan jövőtől való szorongás.

Mit gyászolok, kit gyászolok?

Kimondani, hogy vége, korántsem könnyű feladat. Talán ezért is halogatják sokan, még a társas magányban töltött, megoldhatatlannak tűnő helyzetek esetében is. Ugyanis, ha ennek felelősségét felvállaljuk, azzal el kell engedni vágyainkat és fantáziáinkat is, amiket a kapcsolathoz fűztünk.

Egyszersmind be kell ismerni, hogy nem voltunk képesek jobban kézben tartani a folyamatot, nem sikerült a boldogság ígéretének fenntartása, amiben reménykedtünk, és amiért benne ragadtunk a nem működő kapcsolatban a baljós jelek ellenére.

Épp ezért sokan önmaguk kudarcának élhetik meg a szakítást. Ezt odázzák, amikor évekig beleragadnak inkább a boldogtalanságba, de akkor sem merik kimondani, hogy bár mindent megtettek, nem tudták megmenteni a kapcsolatot. Nagyon nehéz döntés, rengeteg fájdalommal és felelősséggel jár.

Azonban egy alaposabb önvizsgálat rámutathatna, hogy gyakran nem is azt az embert gyászoljuk, akit elengedünk, hanem azokat a reményeket, amelyek nem tudtak teljesülni.

Az elküldött félnek nehéz, mert bukásnak éli meg a lezárást; megmérettetett és gyengének találtatott; úgy érzi, nem elég ahhoz, hogy meg akarják tartani. Ezzel könnyű együttérezni, hiszen szegénynek nem volt beleszólása a történésekbe; csak beletörődni kénytelen. De azzal, hogy az elküldőnek lehettek-e szenvedései, felismerései és őrlődései a döntés előzményeként, már kevésbé foglalkozunk. Pedig valószínűleg nem ok nélkül döntött így, a leggyakrabban nem kevés gyötrelem árán születik meg egy ilyen elhatározás. Minél tovább tart egy kapcsolat, annál nehezebb lépni; minél több időt fektettünk bele, annál jobban félhetünk attól, hogy a közösen töltött időnket elpazaroltuk.

Elköszönés és kísérés

Kapcsolataink a mi útitársaink élettapasztalataink során. Valamit meg kell értenünk általuk önmagunkról, mert így tudunk majd jobban kapcsolódni másokhoz. Ha meg akarnánk óvni mindenkit a fájdalomtól, és inkább beleragadnánk a kapcsolatba, azzal magunkat bántanánk leginkább. Néha a másik fél számára is akkor jönnek az igazán nagy felismerések, tanulságok, amikor lezárul a kapcsolat, tehát érdemes megfontolni, hogy az-e a jó megoldás, ha leragadunk. Talán érdemes úgy gondolni a szakításra, hogy kísértük egymást egy időszakban, és lépcsőfokok voltunk egymás számára, hogy továbbléphessünk arra a fejlődési szintre, ahol később az igazi helyünk lehet.