„Anya mindig azt mondogatta, hogy te nem a pocakomból vagy, hanem a szívemből”

Szerző: | 2016. 12. 10. |

Az örökbefogadási folyamat során nagyon sok nehéz döntéssel és pillanattal találkoznak az érintettek: a gyermekükről lemondó, és az örökbe fogadó szülőkre egyaránt komoly lelki terheket ró ez a folyamat (melyről korábbi cikkünkben itt olvashatsza szerk.) de talán az összes szereplő közül a legfontosabb a gyermek – ő az, akinek az életét leginkább meghatározza ez a döntés, és annak körülményei.

bogar_zsuzsa_orokbefogadas_lelektana

“Ma már tudjuk, hogy nagyon fontos, hogy elmondjuk a gyermeknek, örökbefogadtuk. Sokan gondoljuk így, de mégis félünk attól, mikor és hogyan mondjuk el. Ennek hátterében a saját magukban, szülőszerepünkben való bizonytalanságunk áll. A titok csorbát ejt a családi kommunikáción, ami a bizalom megingásán túl szorongást eredményezhet. Szülőként ne éljünk azokkal a klisékkel mint „ha már megérti” vagy „majd, ha kérdez, hogyan született” – írja Bogár Zsuzsa Az Örökbefogadás lélektana című könyvében.

De hogy látja mindezt egy érintett?

“Ahogy én emlékszem, egyik nap átjött hozzánk Áron, a legjobb barátom játszani. Őt szintén örökbe fogadták. Leült a hintára és elkezdte mondani, hogy: „képzeld Sára, engem örökbe fogadtak! Pali voltam, de most már Áron vagyok!”  Én teljesen kiakadtam. Hogyan lehet ennek örülni?! Miután Áron elment, odamentem anyáékhoz, és elújságoltam nekik, hogy Áront örökbe fogadták és örül neki, pedig ez szerintem rossz. És ekkor anya és apa leültettek az asztalhoz, és azt mondák, hogy én is olyan vagyok, mint az Áron” emlékszik vissza Sári, akit 6 hetes korában fogadott örökbe egy házaspár.

Az alábbi videóban örökbefogadott kamaszok mesélnek saját örökbefogadási élményeikről:

“Anya mindig is mondogatta, hogy: „Sára, te nem a pocakomból vagy, mint a Bori (a nővérem), hanem te a szívemből vagy”. De én ezt sosem értettem igazán. Azt igen, hogy más vagyok, mint ő, de a szív magasabban van a hasnál, így én még feljebbvalónak is éreztem magamat”

– meséli Sári.

Mikor és hogyan mondjuk el?

“Minél kisebb korban, már pár hetes babának természetes módon és gyakran meséljünk arról, hogyan várták, milyen szeretettel, milyen öröm volt az érkezése. Akár egy mesét (állító, pozitív kifejezésekkel) is írhatunk a gyermekünknek” – tanácsolja Bogár Zsuzsa.

Minden életkorban fontos mesélni a gyermeknek, és az életkora előre haladtával a kérdéseik mentén mindig kicsit többet mesélhetünk neki. Kamaszkorban már mesélhetünk a vérszerinti szülőjéről és a lemondás körülményeiről is (megemlítve például a szociális nehézségeket).

“Mivel a kamaszkor eleve egy érzelmileg túlfűtött, feszültséggel teli időszak, ahol a feladat az identitás megtalálása, amikor olyan kérdések foglalkoztatják a fiatalokat, hogy Ki is vagyok én?, komoly megpróbáltatást jelenthet a serdülő számára, ha akkor derül ki, hogy őt örökbefogadták”

– állítja a szerző az Örökbefogadás lélektana című könyvében.

Ebben a videóban Bogár Zsuzsával készült interjút láthattok, ahol a gyermekszemszögéből mutatják be az örökbefogadást:

Sárinak már óvodás korában elmondták, hogy ő „az anyukája szívéből született”, mégis nehéz volt számára a történteket feldolgozni:

„Nem értettem, – ha a szüleim azt állítják és úgy neveltek, hogy értékes, fontos és szeretetre méltó vagyok – hogy fordulhatott elő, hogy a saját szülőanyám eldobott magától és úgy döntött, nem vállal engem. Egy púp voltam a hátán. Egy probléma, amitől meg kell szabadulni. Amikor ezt megértettem, az nagyon fájt. Egy évbe telt, mire feldolgoztam a történteket.

 Véleményem szerint is az a jó, ha minél előbb elmondjuk a gyereknek, hogy örökbefogadták. Minden titok egyszer így vagy úgy, de kiderül. Jobb, ha a szülőktől tudja meg a gyermek.

Nálunk ez nagyon természetes dolog volt, hiszen bármikor bármit kérdeztem, nem volt feszültség, kínos kérdés, hanem mindig egyszerűen és őszintén válaszoltak. Soha semmilyen különbséget nem tettek közöttünk.”

Mi a teendő, ha vérszerinti és örökbefogadott gyermekeink is vannak?

“Mi négyen vagyunk testvérek. A nővérem vérszerinti gyerek, engem, majd négy évvel később érkező öcsémet is örökbefogadták. A legkisebb öcsém szintén vérszerinti gyerek. A nővérem jól fogadott mind a hármunkat, de nekem nagyon nehéz volt feldolgozni Bálint érkezését.

Ezért tudom azt tanácsolni azoknak a szülőknek, akik ebben gondolkoznak, hogy nagyon készítsék fel a gyermeküket a következő gyermek érkezésére, hiszen nem látják az anyukát állapotosan, nagy pocakkal, hanem hopp, egyszercsak ott egy új kistesó.

Nekem ez nehéz volt, irigy voltam nagyon az öcsémre, és nem igazán szerettem. Természetesen ez később megváltozott, amikor rájöttem, miért is vagyok vele olyan ellenszenves. Rendeztük a dolgot, de jó lett volna jóban lenni vele kisgyerekként és sokkal többet játszani”így mesél Sári arról, hogy a testvérkapcsolatukban mit is jelentett „másnak” lenni.

Szülőként is tudatosítsuk: családba kerülni és születni egyaránt teljes értékű dolog

“Függetlenül attól, hogy az első gyermek vérszerinti, vagy örökbefogadott, jóval a kistestvér érkezése előtt be kell vonnunk a döntésünkbe: fel kell készítenünk arra, hogy a testvére nem a megszokott módon érkezik a családba. A testvérféltékenység természetes, azonban ilyenkor erőteljesebben jelentkezhet. Ha a tünetek aggasztóak és ez az állapot állandósul, akkor érdemes szakemberhez fordulni” tanácsolja Bogár Zsuzsa.

Fontos, hogy szülőként természetesnek tekintsük és tudatosítsuk magunkban is, hogy családba kerülni és születni egyaránt teljes értékű dolog. Nem kell félnünk a gyerekek közti státuszkülönbség érzésének megjelenésétől. A kistestvér érkezésével járó nehézségekre, pedig ne az örökbefogadás okaként, hanem normatív családi krízisként tekintsünk.

Fotó és videó forrás: itt, itt és itt



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Bacsinszki Petra

Pin It on Pinterest

Share This