„Az anyaseb olyan, mint egy fátyol, amely elválaszt önmagunktól” – Az Anyaseb című könyvet ajánljuk

Anya szeret. Anya mindig velem van. Anya nélkül én sem lehetek. Néhány gondolat, amit féltve dédelgettem egész eddigi életemben. Aztán jön egy könyv, ami fejezetről fejezetre romba dönti minden meggyőződésemet. Tovább megyek: olyan, generációkon átívelő káros mintázatokra mutat rá, amelyeket öntudatlanul átörökíthetek a saját gyermekemre, ha nem tépem fel azt a bizonyos ragtapaszt. Bethany Webster, feminista gondolkodó, pszichológus Anyaseb című könyve több, mint egy érdekes olvasmány. A szerző, aki többek között a saját életén keresztül ismerteti a mérgező anya-lánya kapcsolatok dinamikáját, arra is rávezeti az olvasót, hogyan gyógyítható terápiás úton az anyaseb. Hatására lányok, édesanyák lépnek ki a káros mintázatokból, és válnak önálló, a vágyaikat bátran megélő nőkké.

Lehet, hogy most benned is felmerül a kérdés: szabad-e, kell-e még egy rossz dologért a szülőket, ráadásul éppen az anyákat felelőssé tenni. Webster könyve azonban nem erről szól. Arra hívja fel a figyelmet, hogy életünk egyik legfontosabb kapcsolata, az édesanyánkhoz fűződő viszonyunk gyakran egy túlidealizált képként él a társadalomban és az egyénben is, amelyről nemhogy rosszat mondani, de rosszat gondolni sem szabad. A tabu, a hallgatás pedig éppen azoknak okozhat még nagyobb kárt, akik a saját bőrükön tapasztalták meg, hogy az anyák nem mindig olyan szeretetteljesek és gondoskodók, amilyennek szeretnénk őket. Az Anyaseb című könyv róluk, értük szól.

Mi az anyaseb?

Az anyasebet úgy is elképzelhetjük, mint egy sima falfelületet, amelyet idővel többször átfestünk. A tiszta falra újabb és újabb színes rétegek kerülnek, ahogyan a sérülés is több tünetegyüttesből épül fel.

“Az anyaseb a nőket és a férfiakat is sújtja. A sebzettség személyes, kulturális, spirituális és globális szinten is megjelenik”

– írja Bethany Webster.

A személyes szint az édesanyánkkal kialakított kapcsolatunkból származik. Egy érzelmi örökség, ami a korai életszakaszban megtapasztalt korlátozó hiedelmek és mintázatok összessége. A kulturális anyaseb tágabb szinten értelmezhető: a patriarchális társadalom által támasztott elvárások, normák következménye a nők életére. A spirituális megközelítés a felsőbb erőtől és az élettől való elszakadást jelenti, míg globálisan nézve az anyaseb az egész világra kihat és magában foglal minden káros ingert, ami a bolygón kialakult életet veszélyezteti. Webster szerint a személyes szint gyógyulásával az összes többi terület virágzásnak indulhat. Ha jobban tudunk kapcsolódni önmagunkhoz, akkor egymással és környezetünkkel is harmóniában élhetünk.

Olyan, mint egy fátyol

„Az anyaseb olyan, mint egy fátyol, amely elválaszt és eltávolít önmagunktól, másoktól és magától az élettől. Az élet első napjaiban az anyánkról szerzett tapasztalatok megegyeznek a világról szerzett tapasztalatokkal. Az újszülött számára az anya az étel, a levegő, az anya az egész világ, az anya ő maga. Az önmagunkról szerzett tapasztalataink átszűrődtek az anyánk testén és lelkén”

– írja a szerző.

Ahány ember, annyiféle anyaseb. Ráadásul az anya-lánya kapcsolatok széles spektrumon mozognak, aminek az egyik végén a támogató, míg a másik végén a bántalmazó kapcsolat áll. Ebből kifolyólag az anyaseb megjelenési formái egyénenként eltérőek lehetnek: alsóbbrendűség érzése, más nőkkel való versengés, kiégés, kényszeres jókedv, maximalizmus, felszínes kapcsolatok, érzelmi munka átvállalása másoktól, evészavarok, depresszió. A felsoroltak közül elég, ha az egyik nehezíti az életünket, mégis, a fájdalmas megjelenési formák segíthetnek kapcsolódni a traumákhoz, rávilágítanak az elakadások okára, és nem utolsó sorban a megismerésükkel képesek leszünk formálni őket.

„Nem minden nő anya, de minden nő lánya egy másik nőnek”

Órási Gilmore Girls rajongó vagyok, ezért megfordult a fejemben, hogy érdekes lehet az anyaseb kérdésköre felől megközelíteni a sorozatot. Hiszen a cserfes Gilmore lányok története jócskán tartogat családi drámákat, feldolgozatlan helyzeteket – elég az anya és a nagymama közötti hidegháborús viszonyra gondolni. A kitűnő neveltetés ellenére Lorelai minden erőbedobással lázad a társadalmi normák ellen. Tizenhat éves korában terhes lesz, ami végképp felrúgja a családi békét. Felnőtt nőként sem képes megtalálni a közös hangot az anyjával, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy felhánytorgassa lánya ballépéseit.

Kettejük között ott húzódik egy áthidalhatatlan szakadék. A vágy-valóság szakadék, ami elválasztja azt, amire szükségünk lett volna az anyánktól, és azt, amiben valójában részünk volt.

Míg Lorelai a végsőkig harcol a szabadságáért és elköltözik otthonról, addig sok fiatal lány a vágyait elnyomva az anyjának tetsző életet választja. Viszont azt fontos kiemelni, hogy az elnyomó intergenerációs folyamat nem tudatos szinten történik. Az anyák a legtöbbször észre sem veszik, milyen terheket raknak gyermekeikre, akik a „jó lány” szerepbe ragadva elindulnak a hamis én kialakulásának útján.

#Sajátélmény

Szerencsésnek tartom magam, amiért ennyire bensőséges a kapcsolatom az édesanyámmal. A szoros kötelék miatt meg sem fordult a fejemben, hogy beláthatóbban megvizsgáljam a kettőnk viszonyát. Viszont háromszáztizenkét oldal után szöget ütött a fejembe pár kérdés. Ki vagyok én az anyukám nélkül? Milyen hatással vannak rám a be nem teljesült álmai? Miért érzek egy-egy beszélgetésünk után ürességet? Mondanom sem kell, végtelen lelkiismeretfurdalás lett úrrá rajtam. Hálátlan, „rossz” lánynak éreztem magam, amiért anyám személyét megkérdőjeleztem. Holott pont a kérdések mentén sikerült egy lépéssel közelebb kerülnöm önmagamhoz. A szerző úgy vélekedik, hogy néhány nőben az anyja megkérdőjelezése élet-halál kérdése. Sokan érzik, hogy az anyjukban mély fájdalom lappang, ami feltör, ha jobban kétségbe vonják a kapcsolat stabilitását.

„Néhány nőben a nagyság, a láthatóság és az erő öntudatlanul az anyjával szembeni árulás érzését kelti, úgy próbálnak megszabadulni ettől a bűntudattól, hogy inkább ellehetetlenítik a saját érvényesülésüket”

– véli Bethany Webster.

A könyv olvasásával párhuzamosan vágtam bele egy újabb terápiás folyamatba. Régóta éreztem, hogy valami nincsen rendben, és elveszítem az irányítást. Erre kiváló példa az önszabotázs, ami a mai napig szerves része az életemnek. Ilyenkor rendszerint meghátrálok a cél előtt, és egyéb nehezítő tényezőkre hivatkozva végleg feladom – vagy bele sem kezdek. Nehéz volt felismerni, hogy ez a megküzdési mechanizmus a gyermekkoromból ered, amit emlékbetörések hatására megismétlek felnőttként.

Webster azt írja, hogy a családunkban uralkodó érzelmi fájdalommal és zavarral való megküzdés érdekében sokan egy titkos álomba kényszerítjük az életünket, ami felnőttkorunkban öntudatlanul szorongat. Amíg nem ismerjük fel, hogy ezt a reménytelen álmot vetítjük ki más emberekre, helyzetekre és dolgokra, azt várjuk tőlük, amit képtelenek megadni, így örökös elégedetlenségre ítéljük magunkat.

Kilépés az ördögi körből

Ahhoz, hogy a kielégítetlen gyermekkori szükségleteket a hátunk mögött hagyjuk, le kell számolnunk a generációs sztereotípiákkal. Ezért a mentális tisztánlátás elengedhetetlen része a gyógyulásnak. Ezáltal leszünk képesek felismerni, megfogalmazni, milyen mintázatok működnek az anyánkkal kialakított kapcsolatunkban, majd a bevésődött szokásokat felülírva kialakítani a saját narratívánkat. Persze, a folyamat korántsem egyszerű, szakember iránymutatása nélkül pedig nehezen kivitelezhető. A kapcsolat minőségétől függ, hogyan és milyen mértékben tudunk egészségesen leválni a szülőről.

Webster hangsúlyozza, hogy a korábbi rossz mintázatok megtörése nem a család ellen történik, nem az anya hibáztatása vagy számonkérése a cél. Az új határok felállítása sem arról szól, hogy ne szeretnénk a rokonainkat, hogy ne lennénk hálásak a tőlük kapott jó dolgokért. Egyedül azt jelenti, hogy szükségünk van saját térre, hogy úgy élhessük az életünket, ahogyan szeretnénk.

Amikor leválik a vakolat

Ha az anyaseb egy többször átfestett fal, akkor az anya-lánya kapcsolatot övező sztereotípiák úgy válnak le róla, mint a vakolat. A gyászmunka folytán minden felesleg eltűnik, és végre megpillanthatjuk az alapot, a belső gyermekünket. A rétegek lebontása azonban fájdalmas belső tevékenység, ami mellé nehéz élmények társulhatnak. Úgy érezhetjük,

• a családtagjaink nem értenek meg minket
• haragosak vagyunk, felháborodunk, amikor ráébredünk, mit éltünk át gyermekkorunkban
• energiahiányban szenvedünk, bizonytalannak, elveszettnek látjuk magunkat
• túlságosan is sebezhetővé válunk
• elidegenedünk azoktól az emberektől, akik régen közel álltak hozzánk.

Gyászmunkáról akkor beszélünk, amikor a fájdalom mellett jelen van a belső felnőtt szeretetteljes figyelme, amely azt közvetíti, hogy nem vagyunk egyedül. A belső anya segít minket, tisztában van a belső gyermek érzelmi állapotával, és megmutatja számára, hogy a kora gyermekkorban fenyegető veszélyek mára eltűntek. Ha szembenézünk a fájdalommal, akkor magunkhoz öleljük a bennünk rejlő gyermeket.

Élet a gyógyulás után

„Az anyaseb gyógyulásával járó átalakulás nem a múlt szenvedéseitől való megszabadulás, hanem az élet befogadása a jelenben. Nem könnyű folyamat. Bátorságra, kitartásra, rezilienciára van szükség hozzá, de megéri. Mindenkinek a maga ritmusát kell követnie. Az utazás viszont soha nem ér véget, mindig van lehetőségünk a fejlődésre, egyre több illúziót hagyunk magunk mögött: örömmel és szabadon fogadjuk el megújult önmagunkat” – írja Bethany Webster.

Az anyaseb gyógyulása nem egyik percről a másikra történik. Nem létezik olyan, hogy „készen vagyunk”, így a könyv sem kínál teljes gyógyulást, inkább egyfajta kezdőlökést adhat számunkra. Mivel nem vagyok szakember, így a témára fogékony íróként tudom csak megítélni az olvasottakat. Egy biztos: Webster rengeteg kérdést boncolgat, olykor érezhetően a feminizmus szemszögéből közelít meg egy-egy témát. Ugyanakkor már az elején leszögezi, hogy nem tényeket, hanem a saját személyes véleményét foglalja össze. Hogy ebből mit viszünk magunkkal, kizárólag rajtunk múlik.