„A másik ember igazsága nem kritika rám nézve, hanem kiegészít engem” – Gondolatok Pál Feri új könyvéről

A színház világából kölcsönözve párhuzamot, az Ami igazán számít – Hogyan bánjunk jól magunkkal és másokkal? című könyv egyszerre tölthetné be a súgó és a világosító szerepét a mindennapjainkban. Az írás, mint a szpotlámpa, egyrészt odatereli figyelmünket a bensőnk aktuálisan legfontosabb történéseire, szereplőire. Másrészt lágy, de megbízhatóan érkező szavakkal segít rátalálni a gyógyuláshoz és növekedéshez az adott élethelyzetben szükséges cselekedetekre, a magunk érvényes mondandójára és arra, amit muszáj meghallanunk ahhoz, hogy képesek legyünk jól lenni.

Van még szokatlan hasonlat a tarsolyomban. Szerintem Pál Feri atya egyre inkább egy hangvillához kezd hasonlítani. Hitelességével, papi és a lelki egészség egyéb területein végzett szolgálatával, könyveivel, előadásaival olyan tisztán csengő viszonyítási pontról tanúskodik, amelyhez életkortól, nemtől, felekezeti hovatartozástól és előképzettségtől függetlenül nagyon sokan tudnak kapcsolódni, amely segít rátalálni saját „dallamunkra”, és kapcsolatainkban, közösségeinkben is a teremtő harmónia alapja lehet.

Szembevillantó, avagy: látjuk-e a frásztól a termőt?

Ahogy Feri atya eddigi írásai, most megjelent könyve is sűrű, lassan emészthető – lassan is emésztendő – összegzése az azokon a területeken szerzett szakmai ismereteknek és emberi tapasztalatoknak, amelyekkel életvitelbeli és lelki kihívásaink során találkozunk (akár észrevesszük, akár nem).

Már a fülszöveg és a tartalomjegyzék olyan kérdéseket hoz, amelyeknek puszta föltételéhez is bátorságra, nyitottságra, a helyzetünkből való kilépési hajlandóságra van szükség. Néhány ezek közül: Hogyan válhat erőforrássá a múlt? Jó-e az egyensúly, rossz-e az egyensúlyvesztés? Mit tegyek a sérült részeimmel? Miként kommunikáljunk hatékonyabban? Mit tegyünk, hogy elkerüljük a kiégést és derűs emberekké váljunk? Hogy válhat számunkra éltető erővé a spiritualitás?

A tizenegy rész többek között olyan témaköröket érint, mint a megelégedettség, a boldogsággal kapcsolatos tévhitek, múltunk „jóra fordítása”, sémáink, társkapcsolati kommunikáció és konfliktuskezelés, a szenvedély fenntartásának lehetőségei vagy a lelkierő fejlesztése. Mindegyik fejezet szakirodalmi alapokon nyugszik, élővé, befogadhatóvá és könnyebben gyakorlatba ültethetővé a hétköznapi példák teszik őket.

A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy témává emeli azokat a jelenségeket, amelyeknél létfontosságú volna, hogy egyénileg fabrikált, „homemade” válaszaink legyenek rájuk – és amelyeket ennek ellenére mégis készen kapottan görgetünk az életünkben.

Pál Feri könyve szelíden, de szüntelenül kérdőjelekre cseréli „mirelit” felkiáltójeleinket. Arra sarkall, hogy újragondoljunk olyasmit, amit nem ritkán fájdalmas, ám minden esetben gyümölcsözőnek bizonyul újragondolni.

Helyrebiccentő, avagy: az igen igen, a nem nem

Az írás másik erőssége a rendezett tisztaság. Nem (csak) a világos szerkezetre vagy a közérthetőségre – főleg nem a papír pacátlanságára – gondolok itt, hanem arra, hogy a szerző a fogalmakat következetesen, önmagukhoz hűen használja. Ezzel segít azonosítani belső folyamatainknak a korábban talán kényelemből, érzelmi önvédelemből vagy tudatos figyelem híján elmaszatolt, föl nem ismert részleteit.

A könyvnek az alábbiakhoz hasonló mondatai például rengeteget segíthetnek a gondolatok, érzések, tapasztalatok és „kódolt” viselkedésformák tisztázásában:

Aki tud választani, még nem biztos, hogy képes dönteni is. Az élet sokkal több, mint amit mi megtapasztalunk belőle. A harag nem akadálya, hanem része a megbocsájtásnak. Az aktivitás és a reagálás még nem biztos, hogy szabad, autonóm cselekvés. Az alkalmazkodás és az önérvényesítés egymást kiegészítő igazságok, értékek stb.

Pál Feri sokszor fejbekólintó ráismerésekhez kalauzolja az olvasót – amennyiben az engedi magát vezettetni. (Minden tiszteletem Feri atyáé, nagy valószínűséggel ő maga is fejbekólintódhatott egypárszor e kötet megszületése érdekében). Ám ez a könyv bőven az aha-élményeken túlra, a tettek mezejére is elkísér. És mivel a spoilerektől szeretném megkímélni az olvasót, most csak három olyan fontos megállapítást emelnék ki, ami engem mélyen érintett.

Visszabillentő, avagy: az egymást kiegészítő igazságok

Emberi kapcsolatok megmentéséhez, sőt, akár politikai lövészárkok felszámolásához is vezethetne szerintem, ha mindenki olvasná az egymást kiegészítő igazságokról szóló néhány bekezdést. Feri atya a praxisából hozott példával és John Gottman matematikus-pszichológus megállapításával („A család nem az a hely, ahol bárkinek igaza lenne”) segít fölismerni, hogy olyan élő rendszerekben éljük az életünket, ahol a „csak nekem vagy csak neked lehet igazad” hozzáállás nem lehet fenntartható, ez ugyanis alapvetően hatalmi harcot jelent. Az sem működik, ha azt mondjuk, hogy „mindenkinek igaza van”, mert az önbecsapáshoz, relativizáláshoz vezet.

Az segíti a résztvevő felek és kapcsolatuk növekedését, ha mindenki belátja, hogy az ő igazsága csupán töredékes igazság lehet, szüksége van a másik igazságára és ez fordítva is igaz. Ketten együtt pedig gazdagabban és reálisabban képviselik az igazságot (amit a maga teljességében úgysem ismerhet meg egyikünk sem).

Az egymást kölcsönösen kiegészítő értékek, vágyak, szükségletek egyensúlyát azért nem könnyű megteremteni magunkban és a kapcsolatainkban, mert ez nem gyors, és nem is „energiatakarékos”. Nehéz és időigényes fölismerni, hogy a másik ember igazsága nem kritika rám nézve, hanem kiegészít engem, és több leszek általa. „Nem az a hasznos kérdés tehát, hogy kinek van igaza és mi az igazság, hanem hogy miként tudunk a belső szabadságunkig elérni és megfelelő egyensúlyt létrehozni” – mutat rá Pál Feri.

Azzal is felszabadító volt szembesülni, hogy a szenvedély és a biztonság, sőt, az alkalmazkodás és az önérvényesítés sem „szembenálló felek”, hanem egymást kiegészítő értékek. Ez a szemlélet engem például megóv az – önmagam, a szeretteim és mások – felett való ítélkezéstől, segít az együttműködésben, az értékek fölismerésében és abban, hogy hálásabb legyek.

Óvva döbbentő, avagy: kütyük és szándékos vakság

A könyv egyik legkijózanítóbb fejezete az okoseszközök használatával kapcsolatos rész, amelyet sokan talán túl szigorúnak vélhetnek. Elismerem, vannak benne erős szókapcsolatok („digitális morfium”, „elektronikus heroin”) és mondatok („A személyre szabható eszközeink személytelenre szabnak minket”), e következtetések azonban nem hatáskeltés okán, hanem valós tapasztalatok és hiteles kutatások alapján hangoznak el.

Kütyühasználat és gyereknevelés viszonylatában például Pál Feri nem kevesebbet állít, mint hogy 3 éves korig a gyerekeknek egyetlen percet sem volna szabad képernyő előtt tölteni. A személyes kapcsolódás a békét, az örömöt, a meghittséget erősíti, a képernyős eszközök azonban csak ingerekkel jutalmaznak, a sóvárgás-kielégülés mezsgyéjére szorítják az embert – kikövezve az utat egészen a függőségig.

„Ha a kisgyerek azokban a helyzetekben, amikor személyre lenne szüksége, rendszeresen okoseszközöket kap a kezébe, a kötődési képessége életre szóló, visszafordíthatatlan zavart szenvedhet” – írja a szerző, majd hozzáteszi: az a szülői magatartás, amely kütyüvel helyettesíti a kapcsolódás szükségletére adandó válaszokat, relatív elhanyagolásnak, következésképpen – bár jóhiszemű – bántalmazásnak nevezhető.

Azt, hogy tudatában vagyunk az okoseszközök romboló hatásának, mégsem változtatunk, Pál Feri a szándékos vakság jelenségével magyarázza. Nem mellesleg ugyanennek tulajdonítja a klímavészhelyzettel kapcsolatos struccpolitikánkat is. Alapvető változtatásokat csak akkor végzünk el, amikor a szenvedésnyomás már elég nagy ahhoz, hogy változtatásra késztessen bennünket. A baj az, hogy mind a kütyühasználat, mind a környezetszennyezés csak évtizedek múlva okoz majd valódi szenvedést, mégpedig akkor, amikor a károk nagy része már visszafordíthatatlan.

Pál Feri atya nagyon egyszerű élethelyzetek elemzésével bizonyítja, milyen végzetes következményei vannak az életünkben már most annak, ha szándékos vakságunkat fenntartva az okoseszközökről nem mint eszközökről, hanem mint megoldásokról gondolkodunk.

Nem-kinyiffantó, avagy: világító életet élni, kiégés nélkül

Olvastam már a kiégés témájában Pál Feritől, mégis nagy örömmel fedeztem fel, hogy új könyve egy egész fejezetet szentel a témának, ráadásul éppen úgy foglalkozik a szenvedélyesség és a hatékonyság fenntartásával, mint a kiégés megelőzésével.

A fejezetben Pál Feri a saját életéből hoz vonatkozó példákat, röviden felvázolja a kiégés folyamatát, és kapaszkodókat mutat ahhoz, hogy fokozottan terhelt időszakainkban mi mindenre érdemes odafigyelni.

Szó esik például az úgynevezett „minimumokról”. Ezek azok az alapvető, a hosszú távú egyensúlyunk érdekében komolyan veendő szükségleteink, amelyeket érdemes fokozott következetességgel megadni magunknak, hogy ne égjünk ki.

Létezik napi, heti, havi, éves, akár többéves minimum, amelyek persze minden embernél mások lehetnek. Feri atyánál például a legalább egyszeri meleg étel és a hat óra alvás a napi, az úgynevezett „embermentes” – befelé figyelésre alkalmas – nap pedig a heti minimum, de nem kell, hogy nekünk is ugyanezek legyenek. Érdemes reálisan meghatározni a magunk minimumjait, hogy még hosszú évekig örömére és szolgálatára lehessünk másoknak.

A fejezetnek egy másik kulcsmondata gyakorlatilag egy jó időre bebikázta a mentális-érzelmi motoromat. Így hangzik: „A sürgős nem azonos a fontossal, a fontos pedig nem azonos a lényegessel.” Az, hogy a sürgős és a fontos, illetve a fontos és a lényeges kategória elvált a fejemben, nekem segít csökkenteni a munkahelyi stresszt, könnyebbé teszi a feladatok közti rangsorolást (sőt, szelektálást!). Több időm és érzelmi energiám marad, képes vagyok a helyén kezelni a magam és mások reakcióit, és ha a „csak sürgős” dolgokat valóban „csak sürgősként” kezelem, sokkal, de sokkal intenzívebben tudok figyelni arra, ami és aki fontos és ami és aki valóban lényeges.

Sorscsavarintó, avagy: kinőjük-e magunkat?

Vagy tíz évvel ezelőtt én is ott ültem Feri atya egyik szokásos keddi alkalmán. Jó néhány katarzist fel tudok idézni a „pálferis” estékről, de hogy aznap miről volt szó, arról gőzöm sincs. Pál Feri ugyanis egy váratlan pillanatban ezt találta mondani: „Nagyon remélem, hogy egyszer kinőttök engem.”

Ismerjük a döbbent csöndet, ugye? Akkor nem ragozom. Bajban lettünk volna, ha ennyiben marad a történet, de az atya szerencsére hozzáfűzte a magyarázatot is: ezeknek az előadásoknak akkor van értelme, ha az elhangzottak nyomán a hallgatók képesek a fölismeréseiket tettekre váltani, a kapott lelki-mentális támpontok segítségével önállóan cselekedni.

Inspirált ez a mondat, és Feri atya szerénysége is (ő egyébként azóta sem a gőgös fölényességéről híres). De most azt gondolom, hogy Pál Feri picit pontatlanul fogalmazott.

Szerintem azt szerette volna mondani a jelenlévőknek, hogy a lehető legjobb értelemben nőjék ki – önmagukat. Minden kicsinylő felhangtól és ítélkezéstől mentesen, őszinte jóakarattal, egyszerűen fejezte ki azt a reményét, hogy ami meggyőződése szerint jó, gyógyító, igaz és örömteli, az megfogan, és ki is bontakozik mindenkiben.

Az Ami igazán számít – Hogyan bánjunk jól magunkkal és másokkal? című könyv azt szolgálja, hogy Pál Feri tíz évvel ezelőtti, a közönségnek szóló jókívánsága valósággá váljon. Lapjain nem (csak) „hasznos tippeket” és „sorsfordító aha-élményeket” lelhetünk fel nagy dózisban. Ez a könyv az előző három kötettel (A szorongástól az önbecsülésig, A függőségtől az intimitásig, A magánytól az összetartozásig címűekkel) együtt irgalmat és lendületet ajándékoz az olvasónak. Bátorságot nyújt az elfogadott, majd szabadon megválasztott élethez, a kibontakoztatott és odaadott személyiség megmunkálásához, a mindenestől vállalt szeretetkapcsolatok csodájához.

Pál Ferenc: Ami igazán számít – Hogyan bánjunk jól magunkkal és másokkal? Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2019., szerk. Gutman Bea.