„Mikor válunk árulóvá: ha beszélünk, vagy ha hallgatunk?” – Dr. Almási Kittivel beszélgettünk

Júdás. Ez a címe Astrid Holleeder könyvének, melyben arról a lelkitusáról ír, amit akkor élt meg, amikor eldöntötte, vallomást tesz minden idők egyik leghírhedtebb bűnözője, Willem Holleeder ellen – aki történetesen a saját bátyja volt. „Júdás” volt Willem, aki a saját családtagjai békéjét, sőt, életét sem kímélte, de Júdás maga Astrid is, aki bár tudja, hogy erkölcsi értelemben az egyetlen helyes dolgot teszi, amikor börtönbe juttatja a bátyját, mégsincs meggyőződve arról, hogy jót cselekszik. A nőt hosszú éveken át nyomasztó kérdés sokunk számára fájdalmasan ismerős lehet: mikor válunk tulajdonképpen „árulóvá”: ha beszélünk, vagy épp ellenkezőleg – akkor, ha hallgatunk?

Dr. Almási Kitti. Fotó: Nánási Pál

Életünk során ugyanis számos olyan (talán kisebb súlyú, de lelkileg nem kevésbé megterhelő) helyzettel nézhetünk szembe, amikor tudjuk, hogy a „helyes” út valószínűleg az lenne, ha szólnánk. Ha szembesítenénk a másikat azzal, amit mi tudunk, ő viszont nem: hogy becsapják, megcsalják, vagy egyszerűen úgy véljük, rossz úton jár. A bennünk dúló vihar azonban szinte lehetetlenné teszi, hogy cselekedjünk: féltjük a kapcsolatot, amelyre az őszinteségünk talán halálos csapást mérne, kételkedünk abban, valóban a mi feladatunk-e a hírvivő szerepét felvállalni, sőt, az is előfordulhat, hogy az igazunkban sem vagyunk maradéktalanul biztosak. Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológussal beszélgettünk arról, mit érdemes végiggondolnunk ezekben a helyzetekben, és mi az, ami segíthet meghozni a döntést.

Astrid Holleeder hosszasan vívódott, mielőtt úgy döntött, segít a rendőrségnek kézre keríteni a bátyját. Bár Willem Holleeder veszélyes bűnöző volt, a húga mégis árulónak érezte magát a tette miatt. Mi lehet a mi iránytűnk, ha „árulásra” kényszerülünk?

Én azt tapasztalom, hogy a hétköznapokban legtöbb esetben a hűtlenség vagy rosszindulatú kibeszélés áll a hasonló dilemmák hátterében: rengetegen kérdeznek arról, mi a teendő, ha tudomásukra jut, hogy valakit megcsalnak vagy fúrnak a háta mögött – beszéljenek-e vele, vagy sem.

Úgy hiszem, ezekben a helyzetekben nincs egyértelműen helyes döntés. Nem érdemes úgy gondolkodni, hogy „azért mondom el, hogy ne ő legyen az egyetlen, aki tudatlan”; nem azért kell elmondanom, hogy neki jó legyen. Elsősorban arra a kérdésre kell választ találnom, hogy én miért akarom elmondani, hogy nekem miért fontos ez az egész.

A megcsalás ebből a szempontból különösen nehéz helyzet, hiszen felmerül a plusz kérdés: melyiküknek szóljak először, hogy megtudtam?

Ha végiggondoltam, nekem miért fontos ez, és arra jutok, hogy azért, mert bennem rossz érzést kelt, amit a megcsaló fél tesz, akkor hozzá kell odamennem, és beszélni vele – azzal az emberrel, aki ezért a rossz érzésért felelős, és aztán ő rendezze ezt le a párjával.

Ne annak szóljunk először, aki nem tud arról, hogy becsapják?

A megcsalt félnek ilyesmit elmondani rizikósabb. Lehet, hogy olyasmivel szembesítenénk, aminek a befogadására még nincs felkészülve.

Van olyan ember ugyanis, aki konkrétan bármit megtenne, hogy ezt soha ne mondják ki a szemébe. Meglehet, hogy egy olyan ki nem mondott megállapodása van a másikkal, hogy úgy tesznek, mintha senki nem tudna semmit arról, mi zajlik a háttérben – ezt boríthatja fel az őszinteségünk.

Ha barátként ilyesmire készülünk, érdemes óvatosabbnak lenni a következő lépéssel, megnézni, puhatolózni, hogy felmerül-e, akár csak viccesen, félmondatokban ez a téma.

Van, ami segíthet felismerni ezekben a helyzetekben a saját szerepünket, és segíthet dönteni, és megszólalhatunk-e már vagy sem?

Nehéz erre általában válaszolni, hiszen olyan sokféle körülmény fennálhat. Ha súlyos bűncselekményről van szó, ahogy a könyvbeli példában, mindjárt más a helyzet, hiszen ez még a mi szakmánkban is olyan, ami akár felülírhatja a titoktartási kötelezettséget, és objektív irányadás áll a rendelkezésünkre, hogy a másik fél védelmében jelentsük azt, amiről tudomást szereztünk. De ha nem ennyire egyértelmű a háttér, mindig azt kell megnéznünk, mi miért vonódtunk be.

Talán épp a bevonódástól „fázunk” olyan sokan, és gyötörjük magunkat a kérdéssel: vajon tényleg az én dolgom megmondani? Különösen, ha olyasmivel kellene konfrontálnunk a másikat, amivel rövid távon biztosan megbántjuk, és talán csak hosszú távon származhat előnye az igazságból; például megmondani neki, hiába álmodozik a sikerről az adott területen, sosem lesz belőle elismert író vagy éppen énekes.

Ekkor sem biztos, hogy a minősítés a mi dolgunk; én a tehetségkutatóknál is túlfutásnak érzem, ahogy időnként fogalmaznak. Óriási felelősség azt mondani valakinek, hogy tehetségtelen valamiben, és hagyja a francba – hiszen hány és hány művészről tudunk, akiknek ugyanezt mondták a tanárai! Vagy hány kiadó utasította vissza például a Harry Pottert, mielőtt világsiker lett belőle.

Egyetlen dolgot mondhatunk ki ilyenkor: hogy én nem érzem úgy, hogy ez beválna. Hogy nem biztos, hogy én megvennék tőled egy albumot; nem biztos, hogy számodra ez a jó út a siker felé. Egy vállalkozásról is ugyanígy elmondhatom, hogy ebbe és így én nem mernék belevágni. Ezzel tudunk egy másik nézőpontot, véleményt adni, de nem a döntést hozzuk meg az illető helyett.

Tehát nem lépjük át a határait, és nem rontunk ajtóstól a házba.

Igen. Mondok erre az indirekt segítségre egy másik példát: ha tudjuk, hogy valaki kibeszéli a legjobb barátunkat, nem biztos, hogy az a jó irány, ha rögtön szembesítjük őt ezzel, hiszen rossz érzést keltünk benne, ha részletezzük, miket mondanak róla a háta mögött. De azt jelezhetjük, hogy mi óvatosak lennénk XY-nal, mert rosszindulatú pletykákat terjeszt, és ha ő rákérdez, róla is mondott-e valamit, és megkér, hogy meséljük el, mit – ebből már tudhatjuk, hogy felkészült arra, hogy meghallja a teljes igazságot.

Csak úgy „ráborítani” valakire a valós vagy vélt igazunkat nem biztos, hogy szerencsés. Mindenkinek meg kell hagyni azt az utat, hogy saját maga alakítson ki véleményt egy másik emberről vagy helyzetről.

Külső szemlélőként ugyanis annyira sok szubjektív rész, olyan információ lehet, amiről nem tudunk, vagy nem egyértelmű, félreérthető a számunkra: nem biztos, hogy minden az, aminek elsőre látszik.

A könyvben Astrid bátyjával való viszonya egy klasszikus bántalmazó kapcsolatként rajzolódik ki, amiben mindennapos a megfélemlítés, a zsarolás, a fölény éreztetése. Mit tegyünk, ha egyértelműen hasonló helyzetben látunk valakit?

Ha valaki ilyen értelemben áldozat, akkor mindenképp fontosnak tartom jeleznüni felé, amit mi látunk, ahogyan őt látjuk ebben. De itt is jelen van az a vonal, hogy előfordul, az áldozat még nem érett meg a szerepe felismerésére, és a szembesítés tagadást, a bántalmazó védelmezését váltaná ki, aki „egyébként olyan jó ember”.

A felelősségünk talán élesebben érzékelhető ezekben a helyzetekben, és az első lépés is, amit mindenképp meg kell tennünk: annyit minimum érdemes jelezni felé, hogy mi ezt másként látjuk, úgy érezzük, leromlott, meggyengült ebben a kapcsolatban. Ha továbbra is védi az illetőt, akkor pedig megmondani, hogy itt van a telefonszámom, 0-24-ben hívhatsz, átjöhetsz hozzám, segítek, ha mégis szükség lenne rá. Legalább egy ilyen bázist jó felkínálnunk. Ha valaki veszélyben, életveszélyben is lehet, akkor már valószínűleg odáig is el kell jutnunk, hogy bevonjuk a rokonságot vagy a hatóságokat a helyzetbe: ha valaki annak ellenére sem tud jól dönteni, hogy komolyabb baja esett, ezt muszáj megtennünk. Ilyen például, amikor egy ön- vagy közveszélyes pszichiátriai beteghez mentőt hívunk.

Sokszor tényleg a másik érdekében válunk „árulóvá”: ha megszólalunk, talán nem rögtön, de hosszú távon biztosan jobbra fordul az élete, és lehet, hogy másoké is. Miért érezzük magunkat mégis ennyire rosszul, ha cselekednünk kell ezekben a helyzetekben? Mi dolgozik bennünk?

Elsősorban az, hogy már önmagában a konfliktusokat is kerülik az emberek… A legtöbbünkben nagyon kellemetlen érzések kapcsolódnak hozzá, amik ilyenkor mind felszínre törnek, ráadásul egyedi körülmények között: amikor olyasmi történik, ami valójában nem is velünk történik, de egyszerűen nem tudjuk figyelmen kívül hagyni. Aztán bárhogy döntünk, valószínűleg rosszul fogjuk magunkat érezni: ha nem mondod el, azért, ha elmondod, azért – vagy ezért, vagy azért utálhat meg az érintett.

És ez talán a legnagyobb visszatartó erő: hogy a másik meggyűlöl, ha éppen én szembesítem a kellemetlen igazsággal…

Csoportban, egyéni terápiás helyzetekben, ha szóba kerül például a hűtlenség, és hogy mit várnának el az emberek a legjobb barátjuktól, szinte mindenki egyöntetűen azt feleli, hogy „hát azt, hogy elmondja, mi történik a hátam mögött, ne legyen az, hogy mások tudják, én meg nem.” A könyvem írása közben azonban rengeteg olyan történetet hallottam, amikor azért a valóságban ez nem egészen így zajlott – inkább olyasmi történt, mint amikor egy súlyosabb diagnózis közléséért megharagszunk az orvosra.

Miért alakul ez így? Miért „lőjük le” a hírvivőt?

Azért, mert bár nem ő az, aki közvetlenül vétett ellened, de ha valaki elmond neked valamit, amitől szíved-lelked összetörik, az összekapcsolódik a fejedben azzal az emberrel, aki a rossz hírt hozta.

Ha rá gondolsz, összeugrik a gyomrod, egyszerűen azért, mert ő volt az, aki az egészet elmondta.

Ez persze nincs kőbe vésve: megesik, hogy a helyzet átfordul, és az illető bekerülhet egy segítő, (ha nem is megmentő, de) pozitív szerepbe; nemcsak az „áruló” lesz ő, hanem az is, aki rögtön a megoldásban, a kiút megtalálásában tud támogatni. De rossz hírt hozni mindig hálátlan feladat, és bizony előfordulhat, hogy akármit is teszel, rosszul jössz ki belőle.

Astrid Holleeder élete állandó rettegésben telt a vallomása előtt és után is, amikor már a bátyja bosszújától kellett tartania. Lehet, hogy jobban járt volna, ha hallgat – és jobban járnánk mi, a hétköznapokban is?

Ilyen fajsúlyú ügyben valószínűleg nem. A hétköznapi helyzetekben van lehetőségünk valamekkora rugalmasságra: például ha valakit kibeszélnek a háta mögött, nem biztos, hogy jól tesszük, ha rögtön hozzá rohanunk, ha mondjuk csak az öltözködésére tesznek megjegyzést. De ha teszem azt az állása is lehet veszélyben emiatt, akkor már jobb, ha finoman jelezzük neki, hogy az illető, aki „fúrja”, nem biztos, hogy a legjobb barátja.

Ugyanez lehet a helyzet akkor, amikor valaki nagyobb lépésre készül, például éppen összeházasodna valakivel, akinek a múltjában csalás, árulás, sötét foltok vannak – ekkor is érdemes szépen fokozatosan rávezetni, hogy lappang egy olyan titok a kapcsolatban, amiről jobb lenne tudnia, és annak ismeretében meghoznia a döntését. Ekkora súlyú helyzetekben, ha később kiderül, hogy tudtuk a titkot, és hallgattunk, jogosan tehet nekünk szemrehányást a másik, amiért hagytuk vakon belesétálni az egészbe.

Kerülhetünk olyan szituációba, amikor jobb hallgatni?

Az én mérlegem inkább az őszinteség felé billen, mert azt gondolom, az sokkal fontosabb egy emberi kapcsolatban, mint kegyes hazugsággal fenntartani a látszatot. A kegyes hazugság sokszor csak a megúszásról szól: arról, hogy ne terheljük meg a kapcsolatot valamivel, amit talán nem bírna el.

Kivételt azok a helyzetek jelenthetnek, amikor az illető túl gyenge annak a tehernek a cipeléséhez, amit ezzel rápakolnánk; vagy ha az az illúzió, amiben él, neki jó, és csakis nekünk lesz rossz, ha ezzel nem szembesítjük. Ilyenkor szét kell tudnom választani, hogy csak azért, mert én nem tudnék ebben élni, ne őt törjem össze.

Jobb megoldás hallgatni olyankor is, amikor valaki haldoklik. Ezekben a helyzetekben sokszor olyan információk derülnek ki, hogy csak úgy buzog sokakban az igazságvágy, hogy elmondhassák, melyik kedvenc gyerek őriz sötét titkot, vagy pályázik máris az örökségre. Mégsem tennénk semmi jót azzal, ha szembesítenénk mindezzel az illetőt, hiszen nincs idő, érzelmi perspektíva, amiben mindezt feldolgozhatná. Ha inkább csak a mi bosszúvágyunkról szólna, ha beszélnénk, akkor ne tegyük meg ennek az embernek a kárára.

Mi segíthet, ha nem vagyok felkészülve a feldolgozására, de mégis az arcomba vágja valaki az igazságot?

Kívülről nézve ilyenkor gyakran a hírvivő iránti haragunkat tűnik a legnehezebbnek feldolgozni, de ha jobban megnézzük, ez még a könnyebb rész… Terápiában, beszélgetésekben ugyanis szinte azonnal kibukik az igazság: az, hogy elsősorban magunkra haragszunk, ha elárulták a bizalmunkat, hiszen hogy lehet, hogy nem vettük észre, mi történik a hátunk mögött.

Egymás után jönnek a nehéz kérdések: mióta voltam vak, miért nem vettem észre, vagy miért azt szerettem volna látni, amit… Ekkorra már el lehet jutni odáig, hogy ezek után hiába is tartanánk össze a színjáték részleteit, attól az már úgysem lenne valódi; így ha már kiderült, nézzünk a dolgok mélyére.

Egészen idáig mi magunk is aktívan építettük az illúziót a másikkal közösen; és most ezt a „melót” kell átfordítani abba, hogy a szembesülés után készek legyünk a változásra. Változás ugyanis ilyenkor mindig van: lehet, hogy kevésbé leszünk naivak, hiszékenyek, óvatosabbá válunk – szerencsés esetben ezeknek a szavaknak a pozitív értelmében.

Mi történik, ha nem indul el ez a változás? Ha „Júdásként” elmondtam, amit kellett, és semmi nem történik? Véget ér az én felelősségem, ha a másik továbbra sem tesz semmit?

Véget. Teljes mértékben. Vannak, akik ilyenkor kicsit túlbuzgóvá válnak, és éppen azt nem veszik figyelembe, aki ennek az egész helyzetnek a központi szereplője, és ez nem jó. Ez sokszor rólam szól, hogy én vágyom a Megmentő szerepére, a másik életét élem és ezért kotnyeleskedek bele…

Ha kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam, és elmondtam, akkor vagy segítek (de csak akkor, ha megkér, és nem tukmálok), vagy hagyok időt arra is akár, hogy átmenetileg ne szeressen, akár csak azért se, mert pont én mondtam el. Nagyon fontos tudni ilyenkor hátralépni, mert lehet, hogy a másik egyszerűen nem szeretné, hogy te ott legyél, miközben ő éppen egy traumát próbál feldolgozni. Tudnunk kell ilyenkor úgy békén hagyni őt, hogy jelezzük neki, ha beszélni szeretne, ott leszünk.

Ha kíváncsi vagy Astrid Holleeder Júdás című könyvére, itt tudod megrendelni.

Fotó: itt