Emlékek labirintusában – Az apa című filmet ajánljuk

Szeretek a memóriára úgy gondolni, mint egy hatalmas labirintusra, ami emlékeink színes, élményektől vibráló tégláiból épül fel. Ebben az útvesztőben mind-mind könnyedén navigálunk: ismerjük a titkos átjárókat, amelyek segítségével másodpercek alatt ugorhatunk akár évtizedeket is az időben. S noha az idő nem kíméli ezt a határtalan, fenséges építményt, és az évek múlásával a téglák megfakulnak, az emlékképek elhalványulnak, de attól még velünk maradnak, a részünket képezik és segítenek eligazodni a világban. Néha azonban többről van szó, mint néhány repedésről. Előfordul, hogy egész falak omlanak le, vagy épp átrendeződnek, és már nem találjuk a labirintusban a kiutat – vagy önmagunkat. Florian Zeller 2020-as remekműve, Az apa (The Father) ezt az összeomlást mutatja be egy megrendítő történettel, amelyet a színészóriás Sir Anthony Hopkins Oscar-díjjal jutalmazott alakítása tesz igazán szívszorítóvá.

Sir Anthony Hopkins Az apa című filmben. Forrás: OnlineAthens

Az eltűnt emlékek nyomában

Elveszítettem magamat! (I have lost myself) – ismételgette a feljegyzések szerint Auguste Deter, az első beteg, akinél Dr. Alois Alzheimer több mint száz éve diagnosztizálta a kegyetlen kórt, melyet később róla neveztek el. A kórt, amely több mint 50 millió embert – és szeretteiket – érinti, és amire a mai napig nincsen gyógymód. Az alattomos kórt, amely évtizedek alatt csendesen építgeti az amyloid-plakkokat és tau-lerakodásokat az agyban, mire az első tünetek megjelennek. Ekkorra pedig már túl nagy a kár ahhoz, hogy újraépítsük a falakat és a betegek visszataláljanak emlékeikhez, majd azokkal együtt önmagukhoz.

Ezt a szélmalomharcot vívja a színdarabból adaptált film főszereplője, a nyugdíjas mérnök Anthony is, akit a feledékenység, a kezéből kifolyó idő és kontroll okozta frusztráció néha túlcsorduló dühöngésbe sodor.

Emiatt a gondozónők, akiket aggódó lánya, Anne (a szintén Oscar-díjas Olivia Colman alakításában) fogad mellé, sorra mondanak fel. A középkorú nő számára márpedig fontos lenne találni egy ápolónőt, akit édesapja megtűr, mielőtt ő maga Párizsba költözik, hogy együtt lehessen párjával. A film ezt a kálváriát mutatja be, de úgy, hogy időközben egy ponton mi magunk is épp oly tanácstalanok és elveszettek leszünk, mint Anthony.

A rendezőnek dicséretes módon anélkül sikerül minket is belehelyeznie és elveszejtenie Anthony labirintusába, hogy bármiféle effektet használna, vagy hogy egyáltalán kilépnénk Anthony lakásából. Ha ugyan tényleg az ő lakásáról van szó. Már-már bagatell, mindennapi jelenetekben láthatjuk, miképp húzza ki a betegség a talajt a férfi alól, legyen szó egy egyszerű vacsoráról, vagy a számára nélkülözhetetlen karórája megtalálásáról.

Mégis, már az első jeleneteknél, amikor próbálunk értelmet adni a cselekménynek, bejön egy-egy részlet, ami miatt a kirakódarabok egyszerűen nem illenek össze. Próbáljuk egymásba erőltetni őket, rájönni, kik azok az emberek, akik újra és újra felbukkannak a filmben, akik Anthony szeretteinek a nevén mutatkoznak be, de mégsem ők azok.

Próbálunk időrendet találni az emlékek közt, azonosítani a szereplőket, felismerni a valós emlékeket, de akárhogy szeretnénk is túljárni a rendező eszén és jó előre kitalálni, mi lesz a történet feloldása, most nem megy. Olyannyira nem, hogy egy ponton már mi magunk is felhagyunk a racionalitás, a logika kergetésével. Elvégre, egy olyan világban, ahol az emlékek összevissza ugrálhatnak ahelyett, hogy életünk és személyiségünk stabil alapját adnák, mi értelme is van a rendnek és az ésszerűségnek? Kit zavar, hogy a tegnap még sötét, kissé viktoriánus stílust idéző konyha hirtelen egy IKEA katalógusra emlékeztet? Miért ne hihetné el az egész életét mérnökként leélő férfi, hogy valójában sztepptáncos volt? És ugyan ki várná el tőle, hogy a körülötte hullámzó összevisszaságban ő maga stabil és higgadt maradjon?

Az érem túloldalán

Annak ellenére, hogy a férfi frusztrációja valahol érthető, a film szívszaggató pontossággal mutatja be, mennyire mély sebeket ejt a betegség nem csak a páciens, de egész családja (jelen esetben lánya) lelkén. Kíméletlenül elénk tárja, milyen fájdalmas megélni, ahogy az emlékek, amelyeket együtt építettek fel, amelyeknél labirintusaik összeértek, már csak egyikük elméjében élnek tovább. Anne karakterén keresztül láthatjuk, milyen elveszett, tanácstalan a támogató család(tag) is, aki próbálja erején felül boldoggá tenni a szerettét, miközben ő maga úgy érzi: a szívét tépik ki a helyéről.

Zeller attól sem kíméli meg a nézőt, hogy az végignézze, miként bántja meg sorozatosan a folyton segíteni próbáló lányát Anthony, ahogy a betegség előrehaladtával elveszíti a kontrollt nemcsak tettei, de szavai felett is. Ugyanakkor

azt is látjuk, milyen a megébredés, amikor a beteg egy pillanatra kitalál a labirintusból. Amikor az emberség, a szeretet, és a néha fel-felvillanó, elveszettnek hitt emlékek újra hidat képeznek beteg és gondozó, apa és lánya között. Ezek azok a pillanatok, amelyek megnyugvást, néha talán reményt is hoznak – és amelyekbe kapaszkodhatunk akkor, amikor egyre ritkábbá válnak.

Zeller itt megmutatja nekünk az embert is, nem csak a lakásában – és elméje labirintusában – kerengő beteget. Emlékeztet minket, hogy a személyiség alappilléreit még ennek a betegségnek is nehéz ledöntenie. A filmben több ilyen momentumot is elrejtettek: apró mozzanatok, ahol megvillan a férfi karizmatikus, humoros, a társaságban valószínűleg motorként működő személyisége, amely tud együtt létezni a gyámoltalansággal, a dühvel és a zavarodottsággal.

Florian Zeller filmje nemcsak a letaglózó, a maguk egyszerűségénél fogja bámulatos megoldásainak köszönhetően nevezhető remekműnek. Hanem mert olyan érzékletességgel, mégis kíméletlen őszinteséggel nyúl hozzá a demencia sokszor szőnyeg alá söpört témájához, hogy a film végén – amikor végre kienged bennünket Anthony labirintusából – egész másképp tekintünk a világra, vagy épp a magától értetődőnek vett múltunkra – és a jövőnkre is.

Sorsok a diagnózis mögött

Miközben Anthony fejében élete szereplőinek arcai cserélődtek fel, én az ő arcában ismertem fel másokat. Demenciától szenvedő szeretteket, vagy épp pácienseket, akikkel a munkám során találkozom. Akik lenyűgöző személyiségükkel újra és újra emlékeztetnek rá, hogy ők nem csupán a romló eredményeik a memóriateszteken, hanem elsősorban azok a csodálatos emberek, akikké az élet, a néha zavaros múltjuk gyúrta őket.

Florian Zeller is emlékeztet minket rá, hogy a diagnózisok mögött sorsok, múltak, emberek vannak. A nagymamák, akik talán már nem emlékeznek a nevedre, csak a bizonyosságra, hogy szeretnek. A nagypapák, akik képesek egy egész asztaltársaságot órákon át szórakoztatni a történeteikkel, akkor is, ha a szülinapodat esetleg elfelejtik. A szülők, akik hálásak a törődésért, akkor is, ha néha ezt nem tudják elmondani.

Ők azok az emberek, akiket a diagnózis megfoszt az áhított békés, boldog időskortól és lassan, de kíméletlenül a múltjuktól is – épp ezért fontos, hogy addig hallgassuk a történeteiket, ameddig még át tudják adni nekünk a saját útvesztőjük tégláit. Ameddig magunkban egy nagyobb darabot tudunk megőrizni belőlük akkor is, ha ők, akárcsak Auguste Deter, már elveszítették volna önmagukat.