Az eltűnt közösségek nyomában – a magány társadalma lennénk?

„Képzeljenek el egy olyan fertőzést, amely a beteget ingerlékennyé, depresszívvé és önzővé teszi, valamint huszonhat százalékkal növeli az idő előtti halál kockázatát. Képzeljék el azt is, hogy az iparosodott államokban a lakosság harmadát érinti ez a kór, és tizenkettőből egy ember súlyos állapotban van, az arányok pedig romlanak. Bevétel, iskolázottság, nem és faj nem jelent védelmet, a fertőzés egyre terjed. A hatásai nem korlátozódnak egy pontosan körülírható kisebb csoportra, az átlagember hétköznapi körülményei váltják ki őket. Létezik egy ilyen betegség: magánynak hívják.” (Máté Gábor)

Már a fákról is tudjuk, hogy nem különálló organizmusok, hanem élő hálózatot alkotnak. Illatanyagokkal és elektromos impulzusokkal kommunikálnak. Miért lenne ez másképp az embereknél? Hiába az atomizált, egyediségre és egyénre fókuszáló modern társadalom, mélyebb szinten, evolúciós gyökereinktől fogva mi is csupán csak kis mértékben létezünk egyéni lényként. Ezért is viseljük olyan nehezen a magányt, a közösségtől való elszigeteltséget.

Bár a COVID-dal kapcsolatos bezárások, korlátozások során még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudunk egyedül létezni, talán még ma sem vesszük ezt elég komolyan. Pedig nemcsak egyéni és közösségi jóllétünk függ az emberi kapcsolatainktól, hanem az egészségünk is. A társtalanság és az elszigeteltség komoly mentális és testi problémákhoz vezethet. De mégis hová tűntek a közösségek? Miért érezzük egyre intenzívebben a hiányukat? És vajon van-e megoldás?

Kapcsolódás

Természetes emberi reakció, ha feltűnik és hiányzik a reggelente mindig a lépcsőn kávézó szomszédunk, aki egy ideje kórházba került, vagy igényeljük a sarki zöldséges köszönését. Eric Berne ezeket az emberek közötti tranzakciókat stroke-nak nevezte el (a stroke itt simogatást, elismerést jelent). Berne úgy tartotta, hogy az embernek elemi igénye van arra, hogy elismerést kapjon, vagyis hogy egy másik személy visszaigazolja, validálja a létezését. A kapcsolódás alapvető lelki-testi szükségletünk.

Máté Gábor Normális vagy című könyvében biopszichoszociális hálózathoz hasonlítja az emberi kapcsolódást. Mentális, érzelmi, társadalmi és környezeti hatások befolyásolnak minket mind lelki, mind testi szinten olyannyira, hogy néhány éve bevezették a személyközi neurobiológia gondolatát. Eszerint

az agyunk és elménk össze van kötve a többi ember idegrendszerével, agyával, tehát nem függetlenül működik. Gondoljunk csak bele, milyen húsbavágóan tud hatni ránk, ha egy barátunkat vagy családtagunkat látjuk szenvedni, ha a háborús helyzetről nézünk híreket, vagy hogy milyen könnyen átérezzük a párunk feszültségét, vagy éppen örömét.

Ez a fajta kapcsolat rendkívül hasznos, hiszen segít élettanilag egymásra hangolódni, ami beindíthatja a proszociális viselkedést, vagyis egymás segítését, támogatását.

Az együttműködés pozitív hormonális folyamatokat indít be, jutalmazza a kapcsolódást és egymás segítését. Ez pedig visszahat arra, hogy örömmel segítsünk a másiknak. Az emberi kapcsolataink befolyásolják tehát biológiai, lelki működésünket és egészségünket, és vica versa, testünk is hat ránk és mások agyára, elméjére és testére. Az elégtelen emberi kapcsolatok, vagy a kapcsolatok hiányának hatásai azonban olyan kockázati tényezőkhöz hasonlíthatók, mint a dohányzás vagy az alkoholfogyasztás, és veszélyesebbek lehetnek, mint az elhízás.

Evolúciós örökségünk: közösségekben létezni és együttműködni

Nem csoda, hogy ártó hatással van ránk az elszigeteltség, hiszen az emberiség történetének nagy része, történetesen 96%-a kis közösségekben zajlott. Ösztönösen törekszünk a közösséghez tartozásra. A földművelő közösségek kialakulása és az iparosodás előtt, i.e. 250 000 és 10 000 között vadászó-gyűjtögető nomád közösségekben léteztünk. Ez a mai napig meghatározza a genetikai örökségünket és az agyunk működését. Sebastian Junger Törzs (Tribe) című könyvében ír arról, hogy mit tanulhatunk a törzsi társadalmaktól a hűségről, az összetartozásról, az értelemkeresésről, és mesél az amerikai veterán katonák tapasztalatairól és gyógyulásáról.

Junger kiemeli, hogy az amerikai őslakos törzsekben a közösségi értékek mindig előnyt élveztek az individuális értékekkel szemben.

A gyilkosságok és lopások mellett az egyik leggyakrabban büntetett szabálysértés a „megosztás elmulasztása” volt, az önzést és a vagyon felhalmozódását igyekeztek megakadályozni.

A csoport érdekét, így az együttműködést támogatták a versengéssel szemben, ami legalább két előnnyel is járt. A közösség egyrészt jutalmazta azt, amikor valaki tett valamit egy másik személyért, másrészt a proszociális viselkedés a dopamin és oxitocin hormonok szintjének növekedésével jár, ami önmagában véve jutalmazó értékű. A magas oxitocin szint a nők szoptatásától kezdve a férfiaknál a bizalom és a csoport kötődésének magasabb szintjéig mindent elősegített. A csoport érdekében cselekvés tehát jó közérzettel járt, ami tovább serkentette a csoporthoz való hűséget, így végső soron az önzetlenség felé vezette a tagokat a csoport jóllétének elősegítése érdekében. Látható tehát, hogy közösségben élni és segíteni a csoporttagokat mind pszichés, mind biológiai szinten számos előnnyel jár.

Máté Gábor ezzel szemben arról számol be, hogy a mai atomizált, materialista kultúrában, ahol az ember kénytelen mindent személyesnek tekinteni, a tulajdonszerzés vágya és normája felülírja az olyan tulajdonságokat, mint a szeretet, bizalom, gondoskodás, közösségi érzés és kötelességtudat. Így kerül háttérbe az az igény, hogy tartozzunk valahova, gondoskodjunk egymásról, kérjünk segítséget mástól, és érezzük-elfogadjuk, hogy segítenek. Ez nagyon távolra visz az emberi lényegtől, amiből a szakember szerint nem következhet más, mint sok betegség: a testi, lelki és közösségi egészség összeomlása.

Az elszigeteltség és magány, a modern társadalom létformája

Az emberi társadalomban először a mezőgazdaság, majd az iparosodás változtatott meg két alapvető dolgot. A személyes vagyon felhalmozása lehetővé tette az emberek számára, hogy egyre inkább egyéni döntéseket hozzanak életükkel kapcsolatban, miközben a csoport, a közjó érdekében történő döntések száma elkerülhetetlenül csökkent. A mai ember képes mindenféle közösségi csoporttól függetlenül élni.

A folyamat része pedig az, hogy egyre fogy a közösségi tevékenységek száma, kevesebb az elérhető közösségi tér és program. Csökkennek a kiszolgáltatottak (idősek, rászorulók, fogyatékossággal élők) számára nyújtott szolgáltatások, terjed a stressz és a szegénység. Ahogy a jólét és az urbanizáció nő egy társadalomban, a depresszió és az öngyilkosságok aránya inkább emelkedik, mint csökken. Eközben az állandó időhiány és közösség híján nő az elvárás az egyénnel szemben.

Gondoljunk csak bele, mi mindent várunk el a párunktól egy személyben, vagy milyen terhek/elvárások rakódnak egy-egy szülőpárra, vagy a „modern”, nyugdíj mellett dolgozó nagyszülőkre! Gondoljunk át egyszerű példát: egy szülőnek nem csupán a megélhetésért való betevőt kell megkeresni – szerencsés esetben – napi 8 órában, de meg kell szerveznie saját és a gyermeke életét.

Fejlesztenie kell a gyermekeket, játszótársnak lenni, az éppen aktuális és helyes nevelési elvek szerint jól gondoskodni róluk és nevelni őket (ebben idővel kis tudósnak lenni). A mai szülőknek folyamatosan figyelniük kell a gyermekük érzelmi, testi szükségleit, azokra mindig jól reagálni, közben megfelelően érzelemszabályozni. Párnak (nőnek/férfinak) maradni, barátnak maradni – programokat szervezni, azokra el is menni, énidőt és mi-időt teremteni (miközben a gyerekkel is foglalkozni kell). Sportolni, önismereti munkát végezni, párkapcsolati munkát végezni. Költözni, rendet tartani, takarítani, egészségesen étkezni, környezettudatosnak lenni. Kapcsolatot tartani a gyerek intézményével és oktatóival, jövőt tervezni, ápolni – és mindennek soha nincs vége.

Zombiapokalipszis

Ezek az individuális életszerepek a közösségi létformában sokkal jobban megoszlottak, csökkentve az egyes egyénre nehezedő terhet. És bár a pszichológia az „elég jó”-nak lenni fogalmával igyekszik enyhíteni, a társadalom okozta egzisztenciális és lelki nyomást ettől függetlenül folyamatosan érezhetjük a saját bőrünkön. És mindezekkel a feladatokkal gyakran érezzük úgy, hogy egyedül maradtunk.

Az elszigeteltség gyengíti az immunrendszert, gyulladásokat okoz, hajlamosít a stresszre, növeli a szívbetegség és agyvérzés következtében bekövetkező halál kockázatát. Úgy látszik, hogy a modern társadalmat az orvostudomány, a tudomány és a technológia fejlődése ellenére az emberiség történetében a legtöbb depresszió, mentális megbetegedés, rossz egészségi állapot, szorongás és krónikus magány sújtja.

Egy modern városban vagy külvárosban élő személy a történelem során először élhet át egy egész napot –vagy egy egész életet – többnyire akár teljesen idegenekkel körülvéve. Találkozhat másokkal, legbelül mégis vészesen egyedül érezheti magát.

Adjunk magunknak egy percet, és hagyjuk, hogy hasson ránk a fenti gondolat. Vajon mi jut erről eszünkbe? Nekem az első gondolatom a zombiapokalipszis volt.

Mind egy csónakban evezünk  – hogyan léphetünk ki a modern „normálisból”, és hogyan indulhatunk el a közösségi szemlélet felé?

Nem lehet egyetlen biztató választ, megoldást megfogalmazni a közösségek hiányára és a magány problémájára, de az biztos, hogy komoly társadalmi-politikai változásra van szükség. Összegyűjtöttünk itt mégis pár olyan alternatívát, amit egyéni szinten is meg tudunk tenni azért, hogy előremozdítsuk a változást, és optimisták tudjunk maradni.

1. Szertartások, ceremóniák. Junger szerint a modern társadalom nem veheti át egy az egyben a törzsi kulturális hagyományokat. Ám a közösségi gyógyítás és a kapcsolódás, együttlét, ami ezeknek a szertartásoknak az alapját képezi olyasmi, amelyre a modern társadalom is támaszkodhat. A szertartások célja valójában minden kultúrában az, hogy egy embercsoport tapasztalatát kommunikálják a szélesebb közösségnek. Amikor eltemetjük szeretteinket, amikor házasságot kötünk, befejezzük a középiskolát, az egyetemet – a megfelelő szertartások valami lényegeset közölnek a résztvevőkkel. A szertartások összehoznak, lehetőséget adnak a tapasztalatmegosztásra és a közösségiség , a„nem vagyok egyedül” érzésének megélésére a kritikus időszakokban.

2. Odafigyelés egymásra. Ne spóroljunk a kapcsolati stroke-okkal, legyünk bőkezűek a figyelmünkkel! Egy köszönés, egy mosoly, egy csendben végighallgatott puffogás, egy érintés, egy ölelés, egy őszinte „hogy vagy?” és persze aztán a másik figyelmes meghallgatása, a kilométeres bolti sorban állásnál saját kosarunk megosztása egy másik vevővel, a szeretteinkkel való minőségi időtöltés – számtalan példát tudunk találni a hétköznapokból, amelyek erősítik közeli és távoli kapcsolatainkat.

3. Kisebb közösségek alakítása és fenntartása. Ösztönösen vágyunk arra, hogy csoporthoz tartozzunk. Szerencsére már most egyre többször találkozhatunk kis, mesterségesen kialakított közösségekkel, akár egy társasházon belül is. Egyre több az együttműködés, egymás segítése, de gyakran lehet találkozni például co-housinggal, vagyis a közösségi együttélés, kisebb lakóközösségek alakulásával. Ha lakhatás szintjén nincs lehetőségünk közösségben élni, érdemes minél több időt közösségben tölteni, legyen az egy sportcsapat, virágkötő csoport, önismereti vagy önsegítő csoport.

4. A mesterséges intelligencia jó célra történő felhasználása. Ez a téma jellemzően megosztja a társadalmat, hiszen míg a mesterséges intelligenciát (MI) sokan az emberiség ellenségének, mások éppen a megmentőjének tartják. Csepeli György szociálpszichológus optimizmusát hoznám ide, és az én gondolataimban is olykor megjelenő utopisztikus társadalom képét, amelyben sokkal kevesebb időt kell munkával töltenünk, és így lényegesen több időnk marad a kapcsolatainkra – lényegében evolúciós örökségünk ápolására. A szakember szerint, bár meg kell tanítani az embereknek, hogy mit kezdjenek azzal az idővel, amit az MI felszabadít számukra, de ha ez megvalósul, akár egy egészségesebb társadalom felé is elindulhatunk.

Együttérezni: útban a közösségi lélek felé

Máté Gábor szerint az együttérzés egyszerre gyógyít egyéni és társadalmi szinten is. Szerinte ha egészségesebb világban szeretnénk élni, többet kell használni és fokozni kell az együttérzés erejét. Ő maga többféle együttérzést különböztet meg, amelyek kiegészítik és erősítik egymást.

• A hétköznapi egyszerű emberi együttérzés azt a képességet jelenti, hogy megértjük a szenvedést, vagyis a másik ember szenvedésére nem közönyösen tekintünk, hanem együttérzünk vele.
• A kíváncsiságból és megértésből fakadó együttérzés arra hívja fel a figyelmet, hogy még akkor is kíváncsisággal és ítélkezés nélkül érdemes feltenni a kérdés, hogy egy adott személy vagy csoport miért olyan, amilyen, amikor az nem tetszik, zavar vagy haragot vált ki belőlünk. Kíváncsiságra, türelemre és állhatatosságra van szükségünk ahhoz, hogy nyitottak tudjunk maradni.
• A felismerésből fakadó együttérzés annak a felismerése és elfogadása, hogy mind egy csónakban evezünk, mindenkit hasonló nehézségek és ellentmondások gyötörnek. Ez hozzásegít a magunkkal kapcsolatos ítélkezés feszültségének csökkentéséhez, és megakadályozza, hogy másokban szégyenkezést váltsunk ki – amitől csak még jobban elszigetelődnénk a világtól.
• Az igazságból fakadó együttérzés arra hívja fel a figyelmet, hogy a kedvesség néha nem igazi empátiát takar, és a kellemetlen igazságok őszinteségnek titulálása sem együttérzés. Az igazságból fakadó együttérzés rövid távon lehet, hogy további fájdalomhoz vezet, de mindig párban kell járnia a kettőnek.
• Végül az együttérzés legmélyebb szintje a győzelem reménye: a lehetőségből fakadó együttérzés elfogadja, hogy ami látszólag lehetetlen, az csak látszólag az, és bármikor valóra válhat az, amire a legnagyobb szükségünk van, vagy ami után a legjobban vágyakozunk.

Van egy híres történet, amiben Buddhát megszólítja egy közismert bűnöző, és meg akarja gyilkolni őt, ő viszont meglátja benne az emberi én univerzális lehetőségét. A férfi Buddha legalázatosabb követőjévé válik.

Fontos üzenet ez mindannyiunknak: vajon meg tudjuk látni a reményt mi is magunkban és másokban…?

Irodalom:

Junger, S. (2016). Tribe. Homecoming and belonging. Twelve, New York.

Máté, G. és Máté, D. (2022) Normális vagy. Open Books, Budapest.

A rendetlenség és bizonytalanság időszaka. Csepeli György, szociálpszichológus, Friderikusz podcast 78.