Egyszer egy novellában olvastam ezt a találó gondolatsort: „Olyan volt, mint a fiatal férj, aki nem érti, hogy miért tűnnek el a rózsák a felesége arcáról, pedig ő maga tépdesi le őket.”  Bár ez a történet valamikor az 1800-as évek közepén született, a sorok mögött felvillanó utalás ma is igencsak aktuális. Korunk egyik leggyakoribb párkapcsolat-gyilkosát, a fejlesztésre szoruló, vagy éppen hiányzó önreflexiót jelzi.

Ugyanis ha saját magunkat nem látjuk világosan, az óhatatlanul azzal jár, hogy a másik igényeinek megértése is nehézségekbe ütközik. De mit is takar pontosan ez a fogalom: önreflexió?

Önreflexió és egymás igényei

Az önreflexió első olvasásra egynek tűnhet a mai felkapott, semmitmondó fogalmak közül, ám valójában jóval több annál. Kapcsolatot, és – talán nem túlzás kimondani – életet menthet, ha elegendő figyelmet fordítunk rá.

Az önreflexió maga az önvizsgálat, annak a képessége, hogy megkérdőjelezzük magunkat. Segítségével tudatosabban látunk rá érzéseinkre, gondolkodásmódunkra, sőt, a testi érzeteinkre is. Hatékony módja az önfejlesztésnek, és hozzájárul ahhoz, hogy önkontrollunk erősebb legyen.

Komplexebb figyelmet fordítani a saját működésünkre nem mindig kényelmes, sőt, gyakran azoknak is nehezére eshet, akik aktívan foglalkoznak önismerettel. Mégis, nagyon fontos, hogy ezt megengedjük magunknak, önmagunk, és különösen a kapcsolataink érdekében.

Azáltal ugyanis, hogy az utóbbi évtizedekben több platformot kapott a párkeresés, valahogy kevésbé lettünk motiváltak arra, hogy annak az egy embernek a vonatkozásában vizsgáljuk meg saját viselkedési mintáinkat, akivel legutóbb tönkrement köztünk a vonzalom. Még mindig sokan vannak, akik csodálkozva konstatálják, ha kihűl körülöttük a kapcsolat, ujjal mutogatnak a másik felé és kívül keresik a hiba forrását. Közben nem állnak meg egy pillanatra sem, hogy a legfontosabb tükrükkel szembesüljenek: önmagukkal.

Bűnösök és kérdések

Pedig általában nem csak az egyik fél tehet arról, ha egyszer csak “eltűnnek a rózsák”; ha már nem pirulunk el, amikor a másikra gondolunk, és nem várjuk szívdobogva a következő találkozást. Mindez egy folyamat, amit ketten teremtünk. A kérdés, hogy az út során észrevettük és komolyan vettük-e a jeleket, amiket agyunk, korábbi tapasztalataink, megérzéseink üzentek, vagy amelyekre párunk figyelmeztetett bennünket.

Kérdezzük meg magunktól:

Meghallgattuk őket, vagy csak felháborodtunk? Lehet, hogy kezdettől fogva nem ugyanazt az utat jártuk? Talán soha nem is egymást kerestük, csak vágyaink és reményeink színezték ki a másik jellemét? Vajon láttuk mindeközben a másik valódi lényét? Felismertük és különválasztottuk, hogy mi az, ami az ő működését jellemzi, mi az, amit mi szeretnénk belelátni? Fel tudtuk ismerni, mivel tehetjük boldoggá, vagy úgy próbáltuk, ahogy számunkra kényelmes volt?

Az egymás igényeire való ráhangolódás a jól működő párkapcsolat egyik legfontosabb tényezője. Ez a ráhangolódás nem pusztán felületesebb dolgokra koncentrál, mint például arra, hogy a párunk éjjeli bagoly, mi pedig reggeli pacsirták vagyunk, hogy mi a kedvenc étele, hova utazna szívesen – hanem mindezeken túl látjuk őt.

Tudjuk, mitől lesz szomorú vagy indulatos, mivel okoztunk neki legutóbb fájdalmat, mire kell figyelnünk ezután, mire van szüksége, ha zaklatott; tudjuk azt is, mivel lehet örömet szerezni neki. Ezek persze sosem egyoldalú dolgok, hiszen kölcsönösség nélkül olyan lenne az egész, mint egy kertész és a virág egymáshoz való viszonya: miközben a kertész lelkét kitéve gondozza a növényt, az csak élvezi a táplálást és színesen pompázik. De ennyi önmagában nem lehet elég.

Leszek még szerelmes?

„A műszerfalat bámultam a párom tökéletes, modern autójában. Hazafelé tartottunk, s nekem örülnöm kellett volna, hogy ott vagyunk együtt, alig néhány méterre ül tőlem, de mégsem éreztem azt, amit rég, hogy jólesne, ha megérinteném. Azt vettem észre, hogy valami tompa üresség uralja a gyomrom és az agyam, képtelen vagyok gondolkodni, csak az üres, sötét, előttünk meredő utat figyelem, és egyikünk sem szól a köztünk feszülő ordító csöndben. Csak arra tudtam gondolni, hiába, hogy ‘fizikailag’ megvan mindenünk, kényelmes közös élet, szép autó és ház, ha a legfontosabb hiányzik. Vajon leszek még valaha szerelmes? – kérdeztem magamtól, s mintha mérget nyeltem volna, közben forrón égette torkomat a szomorú felismerés; boldogtalan vagyok mellette.”

A fenti beszámoló főszereplője régóta magányosnak érezte magát a társa mellett. Kapcsolatuk apránként veszítette el erejét, vitáik tartalmait nem tudták építően használni, és a végén csupán a megbántottságot vitték el belőlük.

A legtöbb gondot az jelentette, hogy bár kívülről minden adott volt a boldog élethez, kényelmesen, jól éltek, lelkileg nem tudtak kapcsolódni egymáshoz. Számos alkalommal elmentek egymás mellett az igényeik, az egymással kapcsolatos észrevételeiket csak részben építették be a kettejük közti kommunikációba, és ritkán gondozták tovább ezeket a szálakat.

A legtöbbször sértetten hozzáadták az újabb tételt a kritikai listához, amivel a másik “bántani akarta” őket. Egy adott ponton megtorpant a kapcsolat, versengésbe csapott át, egy „kinek van igaza” viadalba, ahol képtelenség volt győzni. Sértettséggel, haraggal, gyanúval értek véget a szócsaták, melyek után sosem rendeződött vissza korábbi formájába a kapcsolat.

Az önreflexió, mint megoldás

A párnak sokat segített volna, ha a felek többször szembenéznek saját működésükkel, és megvizsgálják, mit adnak ők, és mire vágyik a másik, és mi lehet az oka annak, ha nem kapják meg, amit szeretnének.

Az önreflexió abban jelenthet segítséget, hogy a felsorolt problémákból ne csak a bántó szándékot véljük kiolvasni, hanem elgondolkodjunk azok igazságtartalmán is.

Persze az sem mindegy, hogyan tálalja ezeket a másik fél, hiszen a legjobb szándékkal adott visszajelzés is elutasításra találhat, ha durván, indulatosan fogalmazunk. Ezért (is) lényeges fejleszteni azt a képességünket, hogy lássuk magunkat kívülről, vizsgáljuk saját viselkedésünket (nem csak úgy, hogy közben a magunk szempontjait helyezzük előtérbe) – az önreflexió segítségével hatékonyabban kommunikálhatunk a vitás helyzetekben is.

Amikor félünk beismerni, hogy baj van

Sokszor ahhoz is nagy szükségünk van az önreflexióra, hogy észrevegyük, bár a felszínen minden rendben lévőnek tűnik, valami mégsem stimmel. Nem az számít ugyanis, hogy elköltünk egy finom vacsorát egy drága étteremben; az igazán lényeges az, mi történik, amikor leülünk az asztalhoz.

Sajnos azt látom, hogy manapság gyakran felcserélődik ezen a bizonyos tortán a „díszítés és a töltelék”: sokan külső élmények halmozásával próbálják pótolni a belső megtartó erő hiányát. Mindeközben ugyanis nem mernek kapcsolatba kerülni a saját igényeikkel, és feltenni a kérdést: azt kapom, amire vágyom, amire szükségem van?

És vajon mi történik, ha nemleges a válasz? Visszajelezzük a másik felé a gondolatainkat? Ha igen, dühös vitában, vagy éppen nyugodt beszélgetésben? Vagy inkább hallgatunk, mert jönnek a szorongáskeltő gondolatok: „úgysem találok jobbat”, „mindenkinek van hibája, nincs rá garancia, hogy legközelebb jobb lesz”; „csiszolódni kell, „mellette lehet még családom, de ki tudja meddig kell keresni, ha most elhagyom”- csak hogy néhány példát említsek a gátló, visszatartó gondolatokból, melyekhez sajnos gyakran szeretteink, barátaink is hozzátesznek

A kapcsolatban rekedve

Sajnos, sokan benne maradnak ebben a félelmeik által megásott veremben. Nem hiszik el, hogy mindaz, ami ezekben a szorongáskeltő helyzetekben megfordul a fejükben, sötétebb, vagy éppen hamis jövőképet is festhet a valóságnál.

Egyszer egy páciensem azért szakította meg a kezelését, mert rettegett ezzel szembenézni. A férje rendszeresen megcsalta, ami tönkretette a családi életüket. Gyerekük nem volt még, válthatott volna, de 34 évesen félt újra kitárni az ajtókat a világ felé. Inkább meggyőzte magát, hogy nem találhat jobbat: könnyebb volt hátat fordítani a tükörnek, amit a terápia mutatott, mert ez a valósággal szembesítette őt.

Viszont ez csak az egyik fele a történetnek: az is egy lehetőség, hogy okkal nem merjük felismerni és kinyilatkoztatni igényeinket. Félünk a konfliktustól, de még annál is jobban az elutasítástól. Mi történik, ha kimondjuk ezeket a gondolatokat, s aztán a másik nem veszi komolyan őket? Ha elbagatellizálja, hisztinek minősíti, vagy figyelmen kívül hagyja, esetleg agresszív vagy nyíltan elutasító lesz?

Az önreflexió fontos dolog – és ezt bizony a másik félnek is tudnia kell. Ha tehát hasonló helyzetbe kerülünk, tegyük fel a kérdést: miért reagál ránk így a másik? Lehet, hogy ő nem tudja kezelni a panaszainkat, és könnyebb úgy beállítania, mintha bennünk lenne a hiba? És vajon miről szól mindez, ha nem tudunk mit kezdeni egymás igényeivel?

Túlzások vagy csak igények?

Terápiák során sokszor hallom: „én ezt szeretném, de lehet, hogy ez butaság.” Én azonban úgy gondolom, ha van egy reális igényünk, amit szeretnénk a társunk felé is megfogalmazni, akkor azt nem kell megkérdőjeleznünk. A saját igényeink jogosságát nem tehetjük másvalakitől függővé – még akkor sem, ha ő a párunk.

A következő lépés már az, a másik mihez kezd mindezzel. “Megregulázna” a saját rendszere szerint; fáradt fújtatással tudomásul veszi, amit mondtunk, de közben bosszankodik, vagy éppen elfogadja, amit visszajeleztünk? Ezek a reakciók azonban nem feltétlenül az igényeink jogosságáról szólnak: sokkal inkább annak az embernek a jelleméről, aki így (vagy úgy) kezeli őket.

Fontos, hogy képesek legyünk meghúzni egy határt, amin túl már nem engedjük meg, hogy a másik fél kontrollálja az igényeinket. Egy fajta “egészséges önvédelemre” a párkapcsolaton belül is szükség lehet. Ha valamit szeretnénk, ne azért mondjunk le róla, mert a másiknak így kényelmes, hiszen onnan indul a történet, hogy közösen el tudjuk dönteni, kinek mi a jó.

A párkapcsolatok gyakran azért romlanak meg, mert bár rengeteget olvasunk a témában, eljárunk előadásokra és értekezünk az észrevételeinkről különböző fórumokon és a barátaink körében, a legfontosabb valahol elmarad. Általánosságoknál ragadunk le, s nem vizsgáljuk bennük eléggé a szubjektív önmagunkat. Hárítunk és feleselünk, de ha mindkét fél kiabál, a legnagyobb hangerő ellenére sem tudjuk meghallani egymást. Tartsuk tehát tiszteletben egymás igényeit, de sajátjainkat még jobban: elsősorban így lehet erősebbé tenni és megvédeni életünk legfontosabb kapcsolatát is -azt, ami önmagunkhoz fűz.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Barkász Heléna

Barkász Heléna

Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.
Barkász Heléna

Pin It on Pinterest