„Nincs egyetlen érvényes recept. Csak emberek és történetek vannak” – A világ legrosszabb embere és Az örökbeadás című filmeket ajánljuk

Hogyan döntsek? Merre induljak? Mi a fontos az életemben? Az évnek ebben a tervezős, „jövőről merengős” szakaszában valahogy többet gondolkodunk az ilyen és ehhez hasonló egzisztenciális kérdésekről. Ugyanezt teszi – és ebből következően kifejezetten támogatóan hathat ebben a folyamatban – Joachim Trier: A világ legrosszabb embere, valamint Uberto Pasolini Az örökbeadás című filmje, amelyeket nem csak emiatt ajánlunk nektek.

Joachim Trier: A világ legrosszabb embere

Bár a film szinopszisa azt állítja, hogy ez a film a főszereplő Julie (akit a 2021-es cannes-i filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó díjat elnyerő Renate Reinsve alakít) döntéseiről szól, érzésem szerint sokkal inkább szól azok következményeiről. Ez a szempont ad valódi mélységet A világ legrosszabb embere című filmnek, és talán ennek köszönhetően érezzük a mozi székében ülve, hogy nézőként sokkal többet kapunk, mint amit az első olvasatra talán kissé közhelyesen csengő ismertető ígért.

Julie története azért érdekes, mert éppen arról szól, hogy ez nem csak az ő története – és (véleményem szerint) akkor válik igazán izgalmassá, amikor ez a történet elkezd nem róla szólni.

A rendező Joachim Trier egy nagyon fontos morális, ugyanakkor a boldogságot kereső és az addig vezető göröngyös utat járó hősök történetét felvonultató „romkomok” által többnyire agyonhallgatott szempontra mutat rá. Nevezetesen arra, hogy a döntéseink, amelyek önmagunk, az álmaink vagy a céljaink felé vezetnek, nem csak rólunk szólnak, és ebből következően egyáltalán nem olyan fekete-fehérek, mint ahogy azt a végtelenül leegyszerűsítő narratívák sugallják. (Tudjátok, „Kövesd az álmaidat!”, „Légy önmagad!”, „Ne foglalkozz másokkal!” stb.)

A vágyainkat, az álmainkat, a céljainkat követni, az érzéseinkre hallgatni, ezek nyomán döntéseket hozni közel sem ilyen egyszerű. Azért nem az, mert ezek a döntések sok esetben a szeretetkapcsolatainkat is érintik – azokat a kapcsolódásokat, amelyek minősége minden más körülménynél erőteljesebben hat az életünkre, és arra az emberre, akik vagyunk, és akivé válunk.

„Az, hogy kit választunk társnak, valójában az egyik legfontosabb egzisztenciális kérdés, ami alapjaiban meghatározza, hogy mi történik velünk az életünkben”

– fogalmaz a rendező ebben az interjúban.

Ez a film egy egészen különleges nyelven és fénytörésben mutatja meg ennek az örök dilemmának a finom árnyalatait, és azt, hogy az élet – akárcsak A világ legrosszabb embere című film – legalább annyira tragédia, mint amennyire komédia, mert

…minden alkalommal, amikor igent mondunk, akkor nemet is – vagy fordítva. A döntéseink úgy szólnak rólunk, hogy közben nem rólunk szólnak – vagy fordítva. Ugyanabban a pillanatban egyszerre vagyunk a saját világunk legjobb, és a másik világának legrosszabb embere – vagy fordítva. Ez egy végtelenül ellentmondásos adottsága az emberi életnek, aminek a feszültségében létezni nehéz és frusztráló érzés – ugyanakkor elkerülhetetlen.

Szenvedni vagy szenvedést okozni? Menni vagy maradni? Kitartani vagy kilépni? Másokra vagy önmagunkra figyelni? Beleállni vagy kimenekülni?

Amikor meghozzuk az életünket alakító döntéseinket, akkor viszonylag sokat vívódunk az ilyen és ehhez hasonló kétségek között. Az, hogy miként viszonyulunk ezekhez a kérdésekhez, sok mindentől függ – többek között az értékrendünktől, a szükségleteinktől, a mintáinktól, a személyiségünktől, és attól, hogy mennyire ismerjük magunkat.

Nincs egyetlen érvényes recept. Csak emberek és történetek vannak.

Ez a film történetesen Julie története, aki egy végtelenül bájos és elragadó, ugyanakkor legalább ennyire impulzív, a következményekkel csak ritkán számoló személyiség.

Ő ezeken a fent említett kérdéseken nemigen gondolkozik, hanem azt teszi, amit a saját egyéni szempontjai, érzései (és ha nagyon didaktikus és demagóg lennék, akkor azt írnám, hogy az individualista társadalom értékrendje) diktálnak: él, érez, szeret, jól érzi magát, kimondja, amit gondol, azt teszi, amihez kedve van.

Ezért csodálhatjuk, irigyelhetjük, elítélhetjük, szerethetjük és gyűlölhetjük – de ami igazán nagy önismereti mélységet ad ennek a filmnek az az, hogy a döntései tükrében a saját dilemmáinkat, önsorsrontó dinamikáinkat és mintáinkat is megláthatjuk.

Nem állítom, hogy ez minden pillanatban kellemes folyamat, főleg, ha Julie története megidézi bennünk a múltunk legfájdalmasabb pillanatait – azokat, amikor mi okoztunk fájdalmat másoknak, vagy amikor nekünk okoztak fájdalmat mások.

Mégis jó szívvel ajánlom nektek ezt a végtelenül emberi, okos, szórakoztató, gondolkodásra, önkritikára, önreflexióra sarkalló „antiromantikus romantikus vígjátékot”, amely – ahogy arra a rendező rámutat – „nem az élete szerelmét kereső és azt megtaláló nő története, hanem egy film, ami arról szól, hogy a főszereplő kapcsolódásai hogyan teszik őt ki a szorongásainak, kötődéssel kapcsolatos félelmeinek”.

És ha ez nem lenne elég, az alkotóknak még arra is maradt szuflája, hogy józanul, intellektuálisan, ugyanakkor nagyon szórakoztató módon reflektáljanak olyan, manapság nagyon aktuális és megosztó témákra, mint a politikai korrektség, a szexualitás, az elmúlás vagy a gyerekvállalás.

Ötcsillagos művészfilm, jó szívvel ajánlom.

Uberto Pasolini: Az örökbeadás

„Nowhere special” – így hangzik a végül Az örökbeadás címmel mozikba került film eredeti címe, amit a „nothing special”, vagy semmi különös kifejezés nyomán talán úgy lehetne fordítani, hogy „semmi különös nincs abban a helyben, ahova megyek”.

Amellett, hogy teljesen megértem, hogy ennek a csak angolul működő kifejezésnek nem sikerült filmcímként is értelmezhető magyar fordítást találni, nagy kár érte, mert nagyon-nagyon szép mélységeire mutat rá ennek az egyébként igaz történet által inspirált filmnek.

Az inspirálni szó azért fontos, mert a rendező Uberto Pasolini-nek – ahogy az ebből az interjúból kiderül – nem volt lehetősége megismerni a teljes történetet.

Mindössze egy újságcikknyi információ állt rendelkezésére, amit egy bulvárlapban olvasott annak az apukának a történetéről, aki szerette volna még a közelgő halála előtt örökbe adni a kisfiát. Mivel a vonatkozó szabályok értelmében a folyamatban közreműködő szociális munkások a kisfiú védelmében semmilyen további információt nem adhattak ki, a rendező a saját verzióját vitte vászonra.

Sajnos a fenti okokból kifolyólag nézőként nekünk sem lehet tudásunk arról, hogy a „rendezői változat” hogyan aránylik a valósághoz, de amit bátran ki lehet jelenteni, hogy ez egyáltalán nem válik a film hátrányára. A végeredmény egy rendkívül érzékeny alkotás lett.

Az örökbefogadás elsősorban a feltétel nélküli szeretetről szól, ami pont úgy mesél erről, mint amilyen maga a választott téma: ítélkezésmentesen, empatikusan és lényegre törően. És éppen ez által, no meg a tökéletes arányérzékkel használt szavak nélküli gesztusok és szimbólumok által képes valami esszenciálisat megmutatni az életről is.

Fontos ez, mert a halál – miközben az egyik legtermészetesebb életesemény – az egyik legfelkavaróbb téma is.

Szeretünk, és meghalunk: ez a két dolog mindenkivel kivétel nélkül megtörténik. És az, ahogyan szeretünk, alapjaiban határozza meg, hogy miként emlékeznek ránk, ha elmegyünk.

Uberto Pasolini, és a film főszereplője, a Johnt alakító James Norton higgadtan, éretten és csak nagyon kevés szóval mutatja meg, miért érdemes szembenézni a halál gondolatával, és hogy hogyan érdemes beszélni róla.

Fájdalmasan szép film. Jó szívvel ajánlom.