“Csináld, amit szeretsz, szeresd, amit csinálsz” – mondta egykor az amerikai üzletember, Harvey MacKay. De mi a helyzet akkor, ha nemhogy nem szeretjük, de egyenesen gyűlöljük azt, amit (legalábbis pillanatnyilag) csinálunk? Meddig érdemes tűrni – és mikor mondhatjuk ki végül: “elég volt, felmondok”?

Simon Sinek, amerikai vezetői- és szervezetfejlesztési tanácsadó szerint az emberek gyakran esnek abba a hibába, hogy még azelőtt elhagynak egy munkahelyet, hogy kiderülhetne, valóban nekik való-e az adott környezet, a betöltött pozíció. A szakértő egykor a saját bőrén is megtapasztalta az “utálom a munkám”-érzés sürgető nyomását, ám mégis türelemre int, és arra, hogy mielőtt bevágjuk magunk után az ajtót, és a visszafelé vezető hidat is felégetjük, gondoljunk át néhány dolgot.

Adjunk időt

Sinek szerint a legtöbben három-négy hónapig tartanak ki, ha úgy érzik, nem nekik való egy adott munkahely.

A szakértő azonban úgy véli, legalább fél évre lenne szükség ahhoz, hogy ezt teljes bizonyossággal eldönthessük – ennyi idő ugyanis, amíg beilleszkedünk, megismerjük a kollégáinkat, a vezető(ke)t, és begyakoroljuk a pozíciónkkal járó feladatokat.

Ennél korábban – Sinek tanácsa alapján – csak akkor érdemes “bedobni a törülközőt”, ha mobbing, azaz munkahelyi zaklatás jeleit tapasztaljunk a környezetünkben, vagy saját magunk esetében. “Ekkor ne várjunk, ha tehetjük, lépjünk ki azonnal, de legalábbis rögtön kezdjünk magunknak új munkahelyet keresni” – javasolja Simon Sinek.

Egy kis önvizsgálat

Ha mobbingnak nyoma sincs, és még az első fél évünk sem telt el egy új munkahelyen, a felmondólevél fogalmazása helyett érdemes lehet átgondolnunk, mi az pontosan, ami nem működik. A szakértő szerint (bármilyen csábítónak tűnhet kizárólag a külső körülményeket figyelembe venni ilyenkor) ebben a folyamatban elsőként önmagunkat kell monitoroznunk.

“Sokan azzal az attitűddel indulnak minden reggel munkába, hogy éppen elég, ha csak jelen vannak, bármit is csinálnak – aztán meglepődnek, ha a környezetük ennek megfelelően is kezeli őket” – mondja a szakember.

“Tisztában kell lennünk azzal, hogy a munkánk, a karrierünk senkinek nem olyan fontos, mint nekünk magunknak; ha mi nem tesszük bele az energiát, senki nem fogja majd a kezünket.”

Ha úgy érezzük, a mi részünkről nincs hiba a “gépezetben”, gondoljuk tovább, hol lehet a gond. Magával a munkával? A kollégáinkkal? A főnökünkkel?

Förtelmes főnök

A főnök. Azt hiszem, ennél a pontnál sokan felsóhajtanak – több mint elegen vagyunk, akik megtapasztaltuk már, milyen egy olyan főnök mellett dolgozni, akire ráférne a vezetői kompetenciái fejlesztése…

Mit tehetünk, ha éppen a főnökünk az, aki miatt más munkahely felé kacsintgatunk, legalábbis gondolatban? Sinek szerint fontos, hogy a vezetőkre (még az arra érdemtelennek tűnőkre is) emberként, ne pedig problémaként tekintsünk.

“Nem tudhatjuk biztosan, mi áll annak a hátterében, hogy rossz vezetők – lehet, hogy magánéleti gondjaik vannak, túl nagy rajtuk a nyomás és a stressz, vagy kirekesztve érzik magukat. Lehet, hogy észre sem veszik, mennyire rosszul csinálják – de persze az is megeshet, hogy egyszerűen rossz emberek. Akárhogy is, kell adnunk nekik legalább egy esélyt”

– mondja a szakértő.

Ezt a bizonyos esélyt Sinek iránymutatása alapján úgy adhatjuk meg, ha nagyobb figyelemmel fordulunk a főnökünk, és úgy általában, a kollégáink “emberi” oldala felé. Beszélgetést kezdeményezhetünk például kávészünet közben, vagy egy megbeszélés előtt-után arról, kinek hogyan telt a hétvégéje, vagy milyen programot tervez aznap estére.

Ezzel az apró lépéssel a társas kohéziót, a valahova tartozás érzését erősíthetjük meg, nemcsak a főnökünkben, de a kollégáinkban és saját magunkban is. Ám – ahogy arra a szakértő is felhívja a figyelmet – fontos megjegyezni, hogy ez az érzés nem egyik napról a másikra bukkan majd fel; adjunk időt, hogy “beérjen” a munkánk gyümölcse.

Nem, még mindig inkább felmondanék

Ha a fentiek egyike sem vezetett el a megoldásig, és még mindig úgy érezzük, köszönjük szépen, elég volt egy munkahelyből – nos, ekkor már csak egy utolsó apróságot érdemes megfogadni: tervezzük meg gondosan a váltást.

A munkahelyünkön felmondani (ideális esetben) nem olyan lépés, amit egy különösen balul sikerült nap után, indulatoktól elvakítva érdemes megtenni. Kapkodás helyett kivárni egy nyugodtabb időszakot, felkészülni a változásra, megkeresni azt a munkát, ami valóban az igazi lehet számunkra – mindez pótolhatatlan könnyebbséget jelenthet a váltásban.

“Gyakran halljuk, mennyire nem fontos, hogy olyan állásunk legyen, amiben ki tudunk teljesedni, hiszen önmagunkat megvalósíthatjuk máshol is, nem csak a munkában. Ám ez kicsit olyan, mintha azt mondanák nekünk, hogy a házassághoz nem fontos a szerelem, hiszen annyi helyen találhatunk még szeretetet” – mondja Simon Sinek. “Egyetlen jó házasság sem épülhet ilyen alapokra; és ugyanez igaz a munkára is. Életünk során több időt töltünk munkával, mint bármi mással. Egy igazán nekünk való pozíciót, munkahelyet megtalálni, amit szeretünk – megéri a ráfordított energiát.”



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest