„Elegem volt, felmondok!” – Néhány dolog, amit érdemes megfontolni, mielőtt kilépsz a munkahelyedről

„Csináld, amit szeretsz, szeresd, amit csinálsz” – mondta egykor az amerikai üzletember, Harvey MacKay. De mi a helyzet akkor, ha nemhogy nem szeretjük, de egyenesen gyűlöljük azt, amit (legalábbis pillanatnyilag) csinálunk? Meddig érdemes tűrni – és mikor mondhatjuk ki végül: „elég volt, felmondok”?

Simon Sinek, amerikai vezetői- és szervezetfejlesztési tanácsadó szerint az emberek gyakran esnek abba a hibába, hogy még azelőtt elhagynak egy munkahelyet, hogy kiderülhetne, valóban nekik való-e az adott környezet, a betöltött pozíció. A szakértő egykor a saját bőrén is megtapasztalta az „utálom a munkám”-érzés sürgető nyomását, ám mégis türelemre int, és arra, hogy mielőtt bevágjuk magunk után az ajtót, és a visszafelé vezető hidat is felégetjük, gondoljunk át néhány dolgot.

Adjunk időt

Sinek szerint a legtöbben három-négy hónapig tartanak ki, ha úgy érzik, nem nekik való egy adott munkahely.

A szakértő azonban úgy véli, legalább fél évre lenne szükség ahhoz, hogy ezt teljes bizonyossággal eldönthessük – ennyi idő ugyanis, amíg beilleszkedünk, megismerjük a kollégáinkat, a vezető(ke)t, és begyakoroljuk a pozíciónkkal járó feladatokat.

Ennél korábban – Sinek tanácsa alapján – csak akkor érdemes „bedobni a törülközőt”, ha mobbing, azaz munkahelyi zaklatás jeleit tapasztaljunk a környezetünkben, vagy saját magunk esetében. „Ekkor ne várjunk, ha tehetjük, lépjünk ki azonnal, de legalábbis rögtön kezdjünk magunknak új munkahelyet keresni” – javasolja Simon Sinek.

Egy kis önvizsgálat

Ha mobbingnak nyoma sincs, és még az első fél évünk sem telt el egy új munkahelyen, a felmondólevél fogalmazása helyett érdemes lehet átgondolnunk, mi az pontosan, ami nem működik. A szakértő szerint (bármilyen csábítónak tűnhet kizárólag a külső körülményeket figyelembe venni ilyenkor) ebben a folyamatban elsőként önmagunkat kell monitoroznunk.

„Sokan azzal az attitűddel indulnak minden reggel munkába, hogy éppen elég, ha csak jelen vannak, bármit is csinálnak – aztán meglepődnek, ha a környezetük ennek megfelelően is kezeli őket” – mondja a szakember.

„Tisztában kell lennünk azzal, hogy a munkánk, a karrierünk senkinek nem olyan fontos, mint nekünk magunknak; ha mi nem tesszük bele az energiát, senki nem fogja majd a kezünket.”

Ha úgy érezzük, a mi részünkről nincs hiba a „gépezetben”, gondoljuk tovább, hol lehet a gond. Magával a munkával? A kollégáinkkal? A főnökünkkel?

Förtelmes főnök

A főnök. Azt hiszem, ennél a pontnál sokan felsóhajtanak – több mint elegen vagyunk, akik megtapasztaltuk már, milyen egy olyan főnök mellett dolgozni, akire ráférne a vezetői kompetenciái fejlesztése…

Mit tehetünk, ha éppen a főnökünk az, aki miatt más munkahely felé kacsintgatunk, legalábbis gondolatban? Sinek szerint fontos, hogy a vezetőkre (még az arra érdemtelennek tűnőkre is) emberként, ne pedig problémaként tekintsünk.

„Nem tudhatjuk biztosan, mi áll annak a hátterében, hogy rossz vezetők – lehet, hogy magánéleti gondjaik vannak, túl nagy rajtuk a nyomás és a stressz, vagy kirekesztve érzik magukat. Lehet, hogy észre sem veszik, mennyire rosszul csinálják – de persze az is megeshet, hogy egyszerűen rossz emberek. Akárhogy is, kell adnunk nekik legalább egy esélyt”

– mondja a szakértő.

Ezt a bizonyos esélyt Sinek iránymutatása alapján úgy adhatjuk meg, ha nagyobb figyelemmel fordulunk a főnökünk, és úgy általában, a kollégáink „emberi” oldala felé. Beszélgetést kezdeményezhetünk például kávészünet közben, vagy egy megbeszélés előtt-után arról, kinek hogyan telt a hétvégéje, vagy milyen programot tervez aznap estére.

Ezzel az apró lépéssel a társas kohéziót, a valahova tartozás érzését erősíthetjük meg, nemcsak a főnökünkben, de a kollégáinkban és saját magunkban is. Ám – ahogy arra a szakértő is felhívja a figyelmet – fontos megjegyezni, hogy ez az érzés nem egyik napról a másikra bukkan majd fel; adjunk időt, hogy „beérjen” a munkánk gyümölcse.

Nem, még mindig inkább felmondanék

Ha a fentiek egyike sem vezetett el a megoldásig, és még mindig úgy érezzük, köszönjük szépen, elég volt egy munkahelyből – nos, ekkor már csak egy utolsó apróságot érdemes megfogadni: tervezzük meg gondosan a váltást.

A munkahelyünkön felmondani (ideális esetben) nem olyan lépés, amit egy különösen balul sikerült nap után, indulatoktól elvakítva érdemes megtenni. Kapkodás helyett kivárni egy nyugodtabb időszakot, felkészülni a változásra, megkeresni azt a munkát, ami valóban az igazi lehet számunkra – mindez pótolhatatlan könnyebbséget jelenthet a váltásban.

„Gyakran halljuk, mennyire nem fontos, hogy olyan állásunk legyen, amiben ki tudunk teljesedni, hiszen önmagunkat megvalósíthatjuk máshol is, nem csak a munkában. Ám ez kicsit olyan, mintha azt mondanák nekünk, hogy a házassághoz nem fontos a szerelem, hiszen annyi helyen találhatunk még szeretetet” – mondja Simon Sinek. „Egyetlen jó házasság sem épülhet ilyen alapokra; és ugyanez igaz a munkára is. Életünk során több időt töltünk munkával, mint bármi mással. Egy igazán nekünk való pozíciót, munkahelyet megtalálni, amit szeretünk – megéri a ráfordított energiát.”