AdvertisementAdvertisement

Káprázatosan gyönyörű és elviselhetetlenül igaz: a Baraka című filmről

Szerző: | 2020. 05. 12. |

A Barakával kapcsolatban egy dolog nem opció: ez pedig a közöny. Szinte fellélegzik az ember attól, hogy e képsorokat nézve lehetetlen nem bevonódni. Ez a film a felemelő látvány mellett, a lenyűgözően komponált képkockák szépségén túl olyasmit közöl az életünkről, amit talán nem tudunk pontosan megfogalmazni, de amibe minden porcikánk beleremeg.

Vannak filmek, amiket megnéz az ember, és vannak olyanok, amelyekben megfürdik. Ron Fricke rendező-operatőr 1992-ben készült Baraka című alkotása az a fajta film, amit ha magunkhoz veszünk, nem eltelíti, hanem átmossa lelkünk-szellemünk. Ezt a különleges mozit rendszerint „kísérleti dokumentumfilmként” szokás megjelölni, hiszen narráció és párbeszéd nélküli, kizárólag vizuális és zenei motívumokból szőtt mozgóképes remekmű. De a Baraka még ennél is több: igazi képmeditáció, ami elmélyülésre, szemlélődésre hívja közönségét.

Elcsitít, hogy felrázhasson

A hagyományos tartalmi összefoglalók szerint az öt kontinens és huszonnégy ország emblematikus természeti, vallási helyszínein és modern civilizációs létesítményein (a pontos lista itt megtalálható) forgatott, lassú és megrendítő snittekből álló Baraka a globalizáció nagy kritikája. Az archetipikus motívumokban és szimbólumokban dúskáló mű káprázatosan gyönyörű és elviselhetetlenül igaz: nyersen teszi nézője elé a természet tiszta szépségét, és kendőzetlenül mutatja be, hogyan ürít ki és pusztít el az ember mindent, amit ajándékba kapott.

A film nem fukarkodik a széppel, de nem is finomkodik a fájdalmas tényekkel. A lenyűgöző természeti jelenségek, ősi szakrális emlékek, a kultúra és a vallás csúcsdíszei, illetve a még épp hogy pislákoló bennszülött törzsi közösségek eleven csodái mellett az emberiség sötét oldalát is a vászonra feszíti. Ezt a sötét oldalt jelenítik meg például a távol-keleti gyártósorokon dolgozók embertelen körülményei, a szegények iránti már-már bebetonozott közöny, a húsipar brutalitása, a népirtások és a háborúk, vagy épp a környezetszennyezés képsorai.

A szavak hiánya a filmben nem unalomhoz, hanem a legbeszédesebb csendhez vezet el, mely azért csitít el, hogy felrázhasson. Ezt szolgálja az érzelmeknél is mélyebbre szüremkedő filmzene is. A felkavaró képek elsöprő erejűek, de nem didaktikusak. A felvételek pedig a tekintet hatalmát is érzékeltetik:

a kamera arra tanít, hogy nagymértékben meghatározza a viszonyulásunkat valamihez – akár önmagunkhoz – az, hogy honnan, miért és hogyan pillantunk rá.

Egyszerre vagyunk többek és kevesebbek

Talán nem is olyan nagy baj, ha ezúttal nem kikapcsolódási, hanem bekapcsolódási céllal ülünk a képernyőnk elé. Talán nem is olyan nagy baj, ha megengedjük egy filmnek, hogy emlékeztessen: mi emberek egyszerre vagyunk többek és kevesebbek annál, mint amit képzelünk magunkról.

Talán nem olyan nagy baj az sem, ha a koronavírus idején arról is elgondolkodunk, hogy valóban a „régi kerékvágásba” akar-e visszatérni a társadalom, és akarunk-e visszatérni mi magunk, ha – legalábbis egy időre – elmúlik a fertőzésveszély.

Én azonban nem tetszelegnék önkényesen az emberiség lelkiismerete szerepében, illetve az sem célom, hogy most csoportos önostorozásra vagy kollektív kiábrándulásra invitáljam a Kedves Olvasót. Azt szeretném megmutatni, hogy a Baraka egy olyan utazás, amelyben a remény az iránytű, és amely bátorságunkat, önismeretünket és alázatunkat egyszerre csiszolja.

Hogy pontosan ki „mit képzel magáról”, a világban betöltött helyéről, és hogy kinek a lelke mi után sóvárog, természetesen annyiféle lehet, ahányan vagyunk. Azokat az értelmes élet felé nógató kérdéseket és tapasztalatokat mutatnám meg most, amelyek bennem felmerültek, és amelyeket én kaptam ezúttal a Barakától, immár sokadszorra újranézve azt.

Kiemel önmagamból, hogy bemutathasson önmagamnak

Az ikonikus nyitójelenetben egy hegyi tóban békésen fürdőző japán makákót látunk. Ezt a világvallások jellegzetes helyeit, szertartásait összefűző képsorok követik, majd a természeti népek még élő rítusaiba tekinthet be a néző. Ezután jön a képmeditáció legpörgősebb blokkja, mely az iparosodott világot, a nagyvárosi zakatolást közvetíti, ahol alapélmény a sietség, fő közeg a tömeg, és a villódzó fények közt minden arctalan. A női és gyermeki sorsokat, a szegényeket és az emberiség kirekesztettjeit, illetve az emberi elmúlást felvillantó snittláncot végül megint transzcendens témájú felvételek követik, a film a vallási szent helyek megindító képeivel zárul. Ez a szerkezet a Barakát az emberi élet allegóriájává teszi: a naiv, ártatlan és kiszolgáltatott állapottól, a természettel és a spirituálissal való szoros egységtől a hatalomra törő öntudaton, az érvényesülni akaró egón át végül újra a természetes rendig, majd a földi életen túlra forduló lélekig kalauzolja a nézőt.

A filmnek ez a finom szimbolikus íve arra késztetett, hogy végiggondoljam, én vajon hol tartok ebben a folyamatban, mire irányul most az életem.

A megrendítő képek pedig segítettek jobban meglátni, mi az, ami úgy szép bennem igazán, ha nem akarom polírozni, és melyek azok a gyarlóságaim, amelyeken semmilyen filter vagy effekt nem segít.

Ugyanakkor a Baraka nem az az alkotás, ami enged öncélúan magunkba csavarodni. Sőt. A tibeti buddhista szerzetesektől a zsúfolt tokiói metrószerelvényig, az ókori Egyiptomtól a posztmodern New York City-ig, a napfogyatkozástól egy idős asszony ráncos kézfejéig térben, időben, kultúrában és lélekben is a lehető legmesszebbre hívnak a Baraka képei. Én minden alkalommal úgy érzem, hogy ez a film egy időre szándékosan eltávolít önmagamtól – s éppen azért teszi ezt, hogy katartikus élmény legyen újra magamra találni, más szemmel nézni saját énemre, életemre.

A Világok arca: Baraka című képmeditáció tanúsága szerint a földi élet millió megnyilvánulása és a teremtést nem torzító emberi kultúra minden arca elvitathatatlan érték. Ez a film engem is újra meg újra megerősít abban, amire a másokhoz való kapcsolódásaim során érdemes visszaemlékezni: hogy nem egyformák vagyunk, hanem egyek.

Dobogó ritmus vagy éles zakatolás?

Ha mindez még nem volna elég, erős képi párhuzamok is segítenek elgondolkodni jó és rossz, természetes, természetellenes és természetfeletti, egyéni, közösségi és egyetemes dinamikáján az életünkben. Vulkán kráterének fortyogása – külszíni robbantások egy bányában. Madarak vonulása a feszített víztükrön – harcirepülők feszes sorakozója egy légierőbázison. Mécsesek százai egy kolostorban – égig érő lángok egy sivatagi olajmezőn. A hong kongi Kowloon Walled City végeláthatatlan tömbkockái – egy equadori urnatemető blokkjai. Gúlába hordott fegyverekkel pózoló katonák – Gangesz-parti máglyáknál gyászolók.

Úgy éreztem, ez a film éppen azért marad néma, hogy mérlegre tehesse a szavakat,

ugyanis e párhuzamok nyomán egyes fogalmak szép lassan más súlyt és más hangsúlyt kaptak bennem. Többek között az alábbiak.

A mechanizmus nem rend. Az az ősi csillagjárás, amely napfogyatkozást eredményez az égbolton, nem ugyanaz a hideg precizitás, amellyel egy távol-keleti dohánygyárban peregnek ki a cigaretták az éjjel-nappal robotoló asszonyok kezei alól. Egy indonéz törzsi tánc dobogó ritmusa nem ugyanaz, mint a csirkefeldolgozó üzem zakatolása. Az én életemet mi jellemzi? Mechanizmus vagy rend?

A grandiózus nem megalomán. Lélegzetelállító katedrálisok, piramisok, szent épületek – égbetüremkedő felhőkarcolók, végtelen olajmezők. Nézem, nézem a Barakát, és olyan egyértelműen látszik, hogy igazán nagyot csak akkor alkot az ember, ha nem önmagáért munkálkodik. Nagyra hivatottak vagyunk. De hogyan? Mi bennünk a grandiózus, és hol kezdődik a megalomán?

Önmagunkon uralkodva másokat szolgálunk, vagy másokon uralkodnánk azért, hogy kiszolgáljanak bennünket? Az én tetteim mire irányulnak?

Az elmúlás nem pusztulás. A természet arra tanít, hogy az elmúlást mindig egy kezdet követi. Az ember okozta pusztítás viszony olyasmi, amiből nem növekszik új élet. Mert ami hatékony, még nem feltétlenül életadó. Sarjad-e valami az én tetteim nyomában? Mi az, amit fogyasztóként végleg, visszavonhatatlanul elfogyasztok? Mi az, amit továbbadhatok mindabból, amit kaptam és amit kapok?

Érintődés, áldás

A Barakával kapcsolatban egy dolog nem opció: ez pedig a közöny. Szinte fellélegzik az ember attól, hogy e képsorokat nézve lehetetlen nem bevonódni. Ez a film a felemelő látvány mellett, a lenyűgözően komponált képkockák szépségén túl olyasmit közöl az életünkről, amit talán nem tudunk pontosan megfogalmazni, de amibe minden porcikánk beleremeg. Olyan ritkán engedjük meg ma bárminek is, hogy megérintsen minket – nos, ez a film olcsó hatásvadászat helyett pontosan ezt teszi. Érint. Nem dübörög át nagy robajjal az ingerküszöbünkön, hanem meleg fénysugárként szökik be gondolataink közé. Nem hirtelen ránt vissza a valóságba, nem vág gyomorszájon az üzenetével, hanem szavak nélkül súgja mondandóját, amit lehetetlen nem meghallani. Mert, akár ha öntudatlanul is, de vágyódunk rá, hogy meghalljuk – főleg most, krízis idején, amikor fenyegetően tornyosul előttünk az ismeretlen.

És még valami.

A Baraka szufi szó, áldást jelent.

Ha valamire, akkor arra most nagyon nagy szükségünk van.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Király Eszter
Újságíró, szerkesztő. A Pszichoforyou állandó szerzője, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa.

Pin It on Pinterest

Share This