Brunner Zsanett Anna: „Tényleg szívünk-lelkünk benne van az írásokban”

Szerző: | 2020. 10. 10. |

Olyanoknak segíteni, akik az egész életüket, sőt önmagukat kell, hogy újjáépítsék, embert próbáló feladat lehet – ez volt az első gondolatom, amikor megtudtam, hogy felépülő szenvedélybetegekkel dolgozik. Aztán ahogy egyre többet mesélt, egészen más kép kezdett kirajzolódni előttem: számos ajándéka lehet, ha azok mellett állsz, akik változni akarnak, fejlődni, előrelépni és megérteni, miért csúszott szét az életük. Magamban úgy fogalmaztam meg, hogy ő egy igazi „építőmester”, ugyanis a cikkei által is segít a változásra vágyóknak a saját belső erejüket megtalálni. A Pszichoforyou ötödik szülinapja alkalmából állandó szerzőnkkel és szerkesztőnkkel, Brunner Zsanett Annával beszélgettünk.

Brunner Zsanett Anna

Brunner Zsanett Anna. Fotó: Sámpár Anna

Hogyan találkoztál először a pszichológiával?

Konkrét meghatározó élményem nincs erről, valahogy mindig is tudtam, éreztem, hogy ez lesz az én területem. Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert már gyermekként határozottan tudtam azt, hogy mivel szeretnék majd foglalkozni: írással és pszichológiával. Először talán annyi fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék emberekkel foglalkozni, maga a „pszichológia” inkább már középiskolában jött.

Az írás is végigkísérte az életemet: kicsi koromtól kezdve írtam történeteket. Volt is erre egy külön füzetkém, amit a lakáson belül is magammal hurcoltam, elbújtam a szekrényben, és úgy írtam bele.

Középiskolában főként novellákat írtam, de igazából mindegy is volt, hogy mit: csak írjak. Gimnázium alatt egy novellámmal bekerültem a sárvári irodalmi táborba, amit nagy megtiszteltetésnek éreztem, hiszen több elismert költő és író kezdte onnan pályafutását. Először nem is pszichológia, hanem esztétika szakon tanultam, azalatt a kritikaírás műfajával ismerkedtem, de végül nem lett belőle örökre szóló barátság.

Mi volt az, ami végleg a pszichológia felé terelt?

Az egyik kedvenc kérdésem az, hogy miért is lettem pszichológus. Sokáig az volt a válaszom, hogy „nem tudom” – még ezt is jobbnak és hitelesebbnek éreztem azoknál a klasszikus válaszoknál, mint hogy „szeretnék segíteni”, vagy hogy „jó hallgatóság vagyok”.

Most úgy látom, hogy azért, mert volt olyan nehéz időszakom, ahol nekem is szükségem lett volna segítségre, de nem kaptam meg.

Sokat segített volna az, ha valaki csak leül velem szembe, és annyit kérdez, mi a baj, mi történik bennem. Tehát nagyon is jól, mélységében ismerem azt a helyzetet, amikor úgy érzed, egyedül maradtál a küzdelmeiddel – szeretném megmutatni, hogy ennek nem kell így lennie.

Kíváncsian várom, öt év múlva mi lesz erre a válaszom.

Hol dolgozol jelenleg?

A Félúton Alapítvány Félút Centrum nevű intézményében vagyok terápiás munkatárs és pszichológus. Alkoholbetegekkel és hozzátartozóikkal foglalkozom egy Minnesota-alapú terápiás program keretein belül, a bentlakóinknak csoportos foglalkozásokat tartok, valamint egyéni folyamatokat viszek.

Bár nem volt kimondott célom az, hogy szenvedélybetegekkel dolgozzak, de őszintén örülök, hogy erre a területre kerültem – alig néhány hét után úgy éreztem, hogy beszippantott ez a világ, és a helyemen vagyok. Ezen kívül egy magánrendelőben is dolgozom, ahol változatosabb problémákkal fogadom a klienseket: jellemzően önismereti igénnyel, párkapcsolati vagy egyéb életvezetési nehézségekkel fordulnak hozzám.

Milyennek írnád le a szenvedélybetegekkel való munkát?

Nagyon szeretem! Ezt sokan meglepődve hallják.

Van erre egy jó kis történetem: édesanyám mondta, hogy egyik ismerőse kérdezgetett rólam, hogy hol vagyok, mit csinálok. Mikor elmondta, hogy pszichológusként alkoholistákkal dolgozom, jött rá a válasz: „szegény…” Bánt az, hogy mekkora előítéletek és félreértések övezik az alkoholbetegeket, szakmán belül is tapasztalom sajnos.

Ha egyre jobban elterjedne az, hogy az alkoholizmus nem akaratgyengeség és jellemhiba, hanem egy nagyon súlyos és alattomos betegség, amit nem ők választottak maguknak, az nagy változásokat hozna az ellátásban. Például sokkal több alkoholbeteg jutna el odáig, hogy segítséget kérjen.

Szenvedélybetegekkel egyáltalán nem reménytelen dolgozni, inkább izgalmas és tanulságos. Hozzánk nagyrészt olyanok jelentkeznek, akikben megvan már a kellő motiváció a józanodáshoz, nem „bedugja” őket a család. Mondjuk azt, hogy még így is ötből egy az, akinek sikerül – de már azért az egyért megéri. Hihetetlen végignézni azt, ahogy valaki a teljes pusztításból újra felépíti önmagát és az életét, ebben komoly munkájuk van. Ebben igyekszem a segítségükre lenni: kísérem őket és irányt mutatok számukra, vagy épp felhívom a figyelmüket valamire, amit ők maguk nem biztos, hogy látnak. Hiszek abban, hogy egy józan alkoholbetegtől rengeteget lehet tanulni – akár szakemberként is.

Nem éled meg nehezen, ha egy kliensed esetleg visszaesik, és mégsem tud a felépülés folyamata elindulni?

Eleinte nem volt könnyű kezelni, azt gondoltam ilyenkor, hogy biztos én nem csinálok jól valamit. Ezt szerencsére hamar legyűrtem, ami nagyban segített abban, hogy megtanuljam a határaimat, ami pályakezdőként különösen hasznos. Van, ami az én részem és feladatom, és van, ami csakis a kliens felelőssége.

Én nem akarhatom jobban a felépülését, ezt neki kell akarni – én csak kísérem az útja elején, de ő fog rajta végigmenni. A kliens változása és fejlődése nem az én „sikerem”, hanem elsősorban az ő befektetett energiáján, erőfeszítésein múlik.

Ha nem tenné bele magát a folyamatba, elmondhatnám a legütősebb mondataimat, feltehetném a legcsavarosabb kérdéseket, akkor se lenne semmi.

A visszaesések a betegséggel járnak, amik fontos tapasztalatok, sokat lehet belőlük tanulni, ha hajlandóak vagyunk rá. Így visszaesés esetén próbálunk inkább arra koncentrálni, hogy milyen következtetést, tanulságot lehet ebből levonni, ami segítheti őt a továbbiakban. Ahogy bármilyen terápiás folyamat, úgy a felépülés sem egy egyértelműen egyenes út, inkább kanyarokkal, megtorpanásokkal, akár hátralépésekkel teli.

Ezek a tapasztalatok amúgy sokat segítettek abban, hogy a „sikerrel” való viszonyomat is átértékeljem. Régebben nagy jelentőséget tulajdonítottam neki, foglalkoztatott, hogy lehetnék sikeres a szakmán belül és a magánéletben is.

Rá kellett jönnöm, hogy a sikerélmények nekem egyáltalán nem hozzák meg hosszú távon a vágyott elégedettséget. Szeretném inkább örömömet lelni abban, amit csinálok, ez számomra sokkal fontosabb lett mint az, hogy sikereim legyenek.

Na és mi számít egyáltalán sikernek? Egy szenvedélybeteg esetében már azt is sikerként lehet elkönyvelni, hogy megtanul segítséget kérni, és ha visszaesik, ezt alkalmazza is, nem hagyja azt, hogy még mélyebbre süllyedjen.

Hogyan kapcsolódik a mindennapi munkád a Pszichoforyou számára készült írásaidhoz?

Sok témát a kliensekkel való beszélgetésekből, aktuális helyzetekből és a tapasztalatokból merítek, de ugyanúgy saját magamból is – olyan témákkal is foglalkozom a cikkeimben, amelyek személyesen érintenek, vagy foglalkoztatnak. Nehéz néha elkülöníteni ezt a kettőt, de pont ezt a személyességet szeretem a Pszichoforyou-ban.

A szívvel-lélekkel nem csak egy szlogen, tényleg benne van az írásokban a szívünk. Amikor írok, én is beleteszem a saját érzéseimet, emlékeimet és élményeimet, számomra is nagy felismeréseket hoz az éppen aktuális témák megdolgozása.

Kedves számomra például az önsajnálatról szóló cikkem, mert az nagy tükör volt számomra. Mikor belekezdtem, még csak nem is sejtettem, majd a második bekezdésnél álltam meg és pislogtam, hogy hoppá, ezzel bizony nekem is dolgom van… De pont ezért van, hogy meg is viselnek bizonyos témák, mert az írás ideje alatt abban az élményvilágban vagyok: ilyen például amikor az öngyűlöletről, vagy az alkoholbeteg családokban élő gyerekekről írtam.

Kimondottan szerettél volna pszichológiai cikkeket írni?

Igen, amikor jelentkeztem, úgy éreztem, hogy nagyon elveszett az írás, ezáltal a balansz az életemből, valamit tenni kell. A Pszichoforyou írásait mindig is figyelemmel követtem, megfogott a cikkek személyessége, mélysége, hitelessége a szakmai tartalom mellett. Ezért némi vacillálás után fogtam magam, és írtam Esztinek (Szabó Eszter Judit, a Pszichoforyou alapító-főszerkesztője – a szerk.), elküldtem az addig megjelent írásaimat egy kis bemutatkozóval. Próba-szerencse alapon indultam neki, gondoltam legfeljebb kapok egy elutasítást, de mindenképp szeretném megpróbálni. Végül válaszolt is, amit egy személyes találkozó követett, ahol már Kata (Herendi Kata, a Pszichoforyou vezető szerkesztője – a szerk.) is ott volt.

Mondták utólag, hogy nem jellemző, hogy így kerül be valaki a szerzők közé, de nagyon tetszett nekik az, ahogy a levelemből átjött az írás és a pszichológia szeretete. Nagy mázlim volt, hálás vagyok, hogy bizalmat szavaztak, és egy ilyen csapat részévé válhattam. Ezzel a megoldással pedig sikerült ötvözni azt a két dolgot, amit a legszívesebben csinálok. Mindenesetre még nem mondtam le arról, hogy a későbbiekben visszatérek a novellákhoz. Akár egy lélektani kisregényt is el tudnék képzelni, de jelenleg még élmény- és tapasztalatgyűjtő üzemmódban vagyok.

Mit szeretnél üzenni a cikkeiddel az olvasóknak? Van olyan gondolat, ami szinte minden munkádban megfogalmazódik?

A legfontosabb, amit szeretnék az olvasóknak átadni az az, hogy nincsenek egyedül, és még ha nem is érzik úgy, igenis van, aki megérti és átérzi a problémáikat. Sok cikkemben írok olyan érzésekről, élményekről, melyek kapcsán könnyen hihetjük: egyedül vagyunk ezekkel.

Ha egy-egy írásban ráismerünk a saját nehézségeinkre, akkor talán nem látjuk már olyan szégyellnivalónak a helyzetünket, nem magunkat hibáztatjuk érte, hanem egy másik szemszögből tekinthetünk rájuk, mint egy mások számára is létező problémára, amire van megoldás – így könnyebben is kérhetünk segítséget.

Remélem, hogy a sorokból tudnak bátorságot meríteni az olvasók ahhoz is, hogy belevágjanak a saját önismereti útjukba. Önmagunk ismerete az egyik legnagyobb kincsünk és kalandunk lehet, még ha félelmetes is: megéri elindulni.

A bemutatkozó szövegedben szerepel egy Kosztolányi Dezsőtől vett idézet: „gyöngyöt dobálni, semminek örülni”. Számodra mit jelent mindez?

Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy túl komolyan vegyem magam, beszűküljek a problémákra és a nehézségekre. Így pedig könnyen elfeledkezhetek a lényegről: mennyi szépség és öröm rejlik a világban. Szépek az érzések és a hangulatok, a lélek játéka, ahogy folyamatos változásban vagyunk, a mindennapokban zajló kis drámák, és hogy mennyire emberiek vagyunk. A vírushelyzet tanulsága is az volt a számomra, hogy mekkora felfordulást tudok csinálni magamnak, mennyire felfújom a fontosságomat, miközben egy kis porszem vagyok, amire nem lesújtó, inkább felszabadító volt rájönnöm.

Kosztolányi Dezső az egyik kedvenc költőm, akinek a versei azért is állnak hozzám közel, mert képes volt megőrizni önmagában a gyermeket, aki mindig rá tud csodálkozni a világra, őszintén tud örülni, hinni és bízni. Szeretném én is őrizni magamban ezt a friss, játékos és könnyed hozzáállást, talán ez most az egyik legnagyobb kihívás számomra.

Születésnapi interjúsorozatunk célja, hogy megmutassuk, kik azok az EMBEREK, akiken keresztül átszűrődik az a sok-sok tartalom, ami a Pszichoforyou cikkeiben eljut hozzátok. Ha rendszeresen olvastok minket, akkor bizonyára észrevettétek, hogy csak nagyon kivételes alkalmakkor kukkantunk ki a cikkek mögül: hisszük, hogy a tartalom, amit közvetítünk, fontosabb, mint annak a személye, aki írja, és akkor igazán értékes, ha nem rólunk, hanem az olvasóról szól.
Ugyanakkor szeretnénk, ha látnátok, hogy milyen elkötelezett, csupaszív emberek alkotják ezt a csapatot, hogy ez a szerkesztőség nem csak újságírók és pszichológusok „gyülekezete”, hanem az oldal alkotóinak, szerzőinek szívéből és lelkéből áll össze. Szeretnénk, hogy ha már ezen a számunkra olyan fontos születésnapon személyesen nem találkozhatunk, ezeken a sorokon keresztül egy kicsit mégis veletek legyünk. Ahogy szoktuk: szívvel-lélekkel.


SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Tóth Zsófia
Elsősorban rádiós szerkesztő, hírolvasó, bemondó, műsorvezető. Legszívesebben pszichológiai témákkal foglalkozik. Szeret beszélgetni, kérdezni pedig különösen.

Pin It on Pinterest

Share This