Johannes Haushofer, a Princeton kutató pszichológusa néhány évvel ezelőtt feltöltött egy kizárólag a karrierje során adódó kudarcélményekből álló önéletrajzot az internetre. Frederik Anseel, a magatartástudomány belga professzora a hallgatói számára eszelt ki egy különös gyakorlatot: létrehozta a tanszékükön “a bukások falát”, amire kizárólag kudarcba fulladt projektek, eredménytelen kutatások, visszautasított ösztöndíj-jelentkezések kerülhettek fel.

Azért különösen izgalmas ez a két példa, mert egy nagyon ritka jelenséget mutatnak be: olyan embereket, akik a kudarcok felvállalására ösztönöznek. Mert egyébként, ahogy mondani szokás nem szívesen tűzi az ember a kalapja mellé, ha valami nem sikerül – pláne, ha olyasmiről van szó, amit igazán szeretett volna. Pedig kitűznivalója mindenkinek akadna, kinek több, kinek kevesebb…. Azonban a “kevesebb” oldalon sem kizárólag a siker fiai (és lányai) képviseltetik magukat; szép számmal akadnak itt olyanok, akik nem azért gyűjtöttek össze kevés kudarcélményt életük során, mert minden arannyá vált a kezük között, hanem azért, mert valószínűleg meg sem próbálták. Ők a kudarckerülők.

Végképp elkerülni

Sziasztok, Kata vagyok, és kudarckerülő. (Oké, ígérem, ezt nem sütöm el több cikkben.) Szeretek kizárólag olyan dolgokkal foglalkozni, amikben biztosan tudom, hogy jó vagyok, és ha valamiről első látásra úgy érzem, nem fog menni, inkább meg sem próbálom.

Ez önmagában nem is hangzik olyan vészesen, nem igaz? Pedig az.

A kudarckerülés ugyanis lényegében állandó biztonsági játékot jelent, egy mindig a legkisebb ellenállás irányába történő haladást. Nem vagy benne igazán te; a képességeid sosem méretnek meg úgy igazából, és jó eséllyel sosem tudod meg, mi lett volna, ha nem adod fel – nemhogy a kezdet kezdetén, hanem egyáltalán, csak úgy, anélkül, hogy megpróbáltad volna.

De kezdem az elején.

Siker vs. Kudarc

Az, hogy hogyan viszonyulunk a kihívásokhoz és a teljesítményt kívánó helyzetekhez, a személyiségünk egy viszonylag állandó jellemzője. Ha ennek alapján elképzelünk egy dimenziót, az egyik végén az úgynevezett sikerorientált embereket láthatjuk: ők azok, akik bíznak magukban, a képességeikben, és (reális kereteken belül) a kihívásoktól sem riadnak vissza. Örülnek a sikereknek, de képesek helyén kezelni a kudarcokat is, és ép önértékeléssel továbblépni, ha valami nem sikerült.

A dimenzió másik végén azokat találjuk, akiket kudarckerülőknek nevezünk: ők azok, akik már nem képesek olyan könnyen elsétálni egy-egy “bukta” után.

Sőt, mivel azokat jellemzően mindig a saját képességeik hiányának tulajdonítják, inkább fel is vértezik magukat ellenük: vagy eleve kizárólag olyasmibe fognak bele, ahol borítékolható a siker, vagy olyan fába vágják a fejszéjüket, amibe mindenkinek beletörne a bicskája (bocsánat a képzavarért). Az utóbbi esetben ugyanis nem lehet az ő “bénaságuk” a kudarc oka, így az önértékelésük is ép bőrrel megússza a dolgot. A dolognak csak egy hátulütője van: ha nincs kudarc, akkor bizony siker sem lesz.

Akkor inkább nem is írok semmit

Azok a könnyű feladatok ugyanis, amiknek még egy kudarckerülő is bátran neki mer futni, nem jelentenek igazi sikerélményt – vagy ha mégis, gyorsan megmagyarázzuk magunknak, hogy ez csak a vakszerencse volt. Az esetek többségében azonban homály fedi, mi történhetett volna, hiszen mi már a kudarc feladatra vetülő sötét árnyától is rég messzire menekültünk.

Tapasztalatból (is) mondom, amit mondok: ha megnéznétek egy régi iskolai ellenőrzőmet, azt látnátok, hogy a legtöbb jegyem vagy ötös – vagy egyes. (Igazából az egyesek többsége helyes kis oszlopban sorjázna a “matematika” elnevezésű fejléc alatt, de most nem ez a lényeg.) Diákkoromban ugyanis sportot űztem abból, hogy ha nem tudtam tökéletesen megírni egy dolgozatot, inkább beadtam a lapot úgy, ahogy volt, üresen.

Csakhogy amíg azzal a tudattal, hogy erős próbálkozás árán lehettem volna mondjuk egy szolid hármas matekos, még csak-csak együtt tudok élni (mit szépítsük: teljesen jól együtt tudok élni), azzal már sokkal nehezebben, hogy mi lehetett volna azokból a tanfolyamokból, sportágakból, hobbikból, amikbe belekezdeni is féltem.

A kapcsolatokból, amibe nem tettem bele sem önmagam, sem az energiámat – mert így, ha szakítás lett a vége, legalább nem miattam volt. Mi lett volna a szakmai gyakorlatokból, munkákból, amikre nem is jelentkeztem, mert “én erre úgyis alkalmatlan vagyok”. Ez a kudarckerülés igazán nehéz része.

Ilyen vagyok

Ahogy írtam is fentebb: akár sikerorientáltak, akár kudarckerülők vagyunk, ez a személyiségünk egy viszonylag állandó jellemzője. Mi a teendő tehát, ha magunkra ismerünk a kudarckerülés leírásában? Elfogadni, hogy ilyenek vagyunk, és kész? Vállat vonni az összes, kísértő “mi lett volna, ha…” kezdetű gondolatra, és továbblépni?

Én úgy gondolom, hogy nem. Van ugyanis valami, amiben (pszichológusként és magánemberként is) sziklaszilárdan hiszek: ha egyszer úgy igazán szembenézünk magunkban valamivel, akkor az onnantól fogva úgy működik, mint a sci-fi filmekben a jövő, ami megváltozik csak azért, mert mi belenéztünk.

Ha egyszer megláttam, és felismertem azt a mintát, amitől az életem talán nem is jobb vagy rosszabb, de mindenképpen szegényebb, akkor nem lehet többé úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Akkor ahhoz közelebb kell menni, abba bele kell állni, kőkeményen tudatosítani, és nem sunnyogni – mert, és ezt gyakorló kudarckerülőként higgyétek el nekem: azzal, ha nem tesszük, máris sokkal többet vesztettünk, mint bármilyen kudarccal, ami ezek után érhet minket.

Soha nem tudod meg, csak ha belevágsz

Még gyerekkoromban olvastam ezt a régi japán mondást: “Az emberélet röpke dráma, csak egyszer játsszák. Nincs több előadása.” Ez a két mondat azt hiszem, az én “röpke drámám” legvégéig az agyamba égett, és újra és újra figyelmeztet, hogy – ahogy Limpár Imre mondja nagyon szépen – a végessége felől merjem szemlélni az életet, és ne attól féljek, “mi lesz, ha…”, hanem attól, hogy sosem tudom meg, mi lett volna, ha…

Az, hogy elkezdtem szembenézni a kudarckerülésemmel, és néha szárnyakat kapva, néha döcögősen dolgozni is rajta, eddig kizárólag sikereket hozott az életembe.

Bizony, akkor is, amikor nem sikerült, akkor is, amikor fejjel szaladtam a falnak, amikor összetörtem, és amikor kiderült, hogy valamiben tényleg béna vagyok. Mindegyik siker volt.

És – és ezt tényleg csak veletek osztom meg: ennek a “dolgozásnak” köszönhetem a három legszebb dolgot az életemben.

Egy, kettő, három

Az első alkalom, amikor minden kudarckerülést feledve belevágtam abba, amit igazán akartam, amit egész addigi életemben szerettem volna az volt, amikor beadtam a felvételi kérelmemet a pszichológia szakra. Az én időmben (bár azt hiszem, ez ma sincs másként) gyakorlatilag lehetetlennek tűnt, hogy valaki a sokszoros túljelentkezés mellett bejuthat a szakra – én pedig, bármilyen régi álmom is volt a jelentkezés, éppen igen aktívan éltem kamaszkori kudarckerülő éveimet: lusta voltam, nemtörődöm, és eszem ágában sem volt tanulni. A gimi utolsó előtti évében kísértett meg először igazán az a bizonyos “sosem tudom meg”-érzés; nem untatlak benneteket a részletekkel, de ennek köszönhetem azt, hogy ma van egy csodálatos hivatásom, aminek minden percét imádom.

A második legszebb dolog ennek az első sikernek a beteljesülésével következhetett be, és éppen három évvel ezelőtt történt, amikor belebotlottam egy felhívásba: szerzőket keres a Pszichoforyou. Írni (különösen pszichológiáról írni) olyan titkos álom volt számomra, amiről még önmagam előtt is csak suttogva mertem szólni; így hát, jó kudarckerülő módjára, el is küldtem a kért próbacikket – a határidő lejárta után. (Itt tartozom egy vallomással az én tündér főszerkesztőmnek: Nem, nem véletlenül csúsztam le róla. Kudarckerülés volt, hogy hátha így megúszhatom, hogy szembesüljek azzal, azért nem sikerül, mert nem írok jól. Soha nem tudok elég hálás lenni azért, hogy így is esélyt adtál.)

A többi, ahogy mondani szokás, már történelem – azóta is írom-írom fáradhatatlanul a cikkeket Nektek, drága Olvasók. És a kudarckerülés? Még megvan. Valahányszor személyesebb, vagy éppen nehezebb témába (vagy éppen olyanba, ami mindkettő, mint ez a mostani írás) vágok bele, megjelenik, és megkérdezi: Mi lesz, ha…? De már tudom a választ: ha csak egy ember is van odakint valahol, akinek bármilyen módon segít, amit elmondok, akkor az már nem lehet kudarc.

Ó, és a harmadik dolog? Az a szerelem; de ez talán megér egy külön cikket is. Úgy érzem, nagy siker lenne. 🙂



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest