“Olyan gyámoltalan… A mama kedvence, a széltől is óvják… Miért tudna barátkozni? Fogalma sincs, mit jelent az alkalmazkodás… Önző egy alak, de nem is csoda: hol tanulta volna az osztozást? Hiszen egyke!” – ilyen és ehhez hasonló megbélyegző, valójában azonban igazságtalan és igen bonyolult hátterű megállapításokkal kell szembesülniük azoknak, akik testvér nélkül nőnek fel. A legfrissebb kutatások arra figyelmeztetnek, hogy számtalan hamis sztereotípiát dédelgetünk az egykékkel kapcsolatban.

Nagyon sokáig tartotta magát a szakmában és a közvélekedésben is az a durván egyszerűsítő és számos tévedést szentesítő álláspont, hogy az egykék személyisége egykeségük miatt így vagy úgy, de mindenképp torzul, és hogy az egészséges jellem kialakulásához mindenképp szükség van testvérre.

Félreértés ne essék, egy vagy több testvér mással nem pótolható gazdagságot és sok szempontból valóban előnyt jelent valaki életében – e sorok négy kistesóval rendelkező szerzője ezt bármikor szívesen tanúsítja, ugyanakkor vallja, és rögvest alá is támasztja szakirodalommal, hogy semmivel sem “ér kevesebbet” az, akinek nem jutott tesó az élettől.

A testvérkapcsolatokat rendkívül széles spektrumból vizsgáló, Ölelni és ölre menni című könyvében L. Stipkovits Erika külön fejezetet szentelt az egykéknek, abból a nem titkolt célból, hogy e – gyakran igen nagy károkat okozó – tévhiteket eloszlassa. Mielőtt ezeket sorra vennénk, fontos megvizsgálnunk a legfontosabb szempontot az egykékkel kapcsolatban: meg kell nézni, hogy valaki miért egyke.

Muszáj-egykék, funkcionális egykék, látszategykék

Vannak társadalmak – Kína a legismertebb –, ahol (szokás)jogrend határozza meg, hogy egy családba csak egyetlen gyermek szülessen. Ők a muszáj-egykék, akik a kutatások szerint kevébé képesek a bizalomra, idegenkednek a kockázattól és nincs vállalkozókedvük. Azokban a társadalmakban, ahol szabad választás eredménye az, hogy valakinek nincs testvére, ilyen általános jellegzetességek nem figyelhetők meg.

Látszategykéknek nevezhetjük azokat az egyedüli gyerekeket, akik bár testvér nélkül nőnek fel, valamilyen formában mégis átélték már a testvértraumát, vagyis a testvér miatti trónfosztottság érzését. Látszategyke lehet az olyan gyermek, aki halott testvére emlékének árnyékában nőtt fel, funkcionális egykének pedig azt nevezzük, akit több mint hét esztendő választ el a testvérétől életkorban.

A születési sorrend személyiségformáló hatásait vizsgáló könyvében Kevin Leman szintén kitér az egykékre. Ő is felteszi a miért? kérdését, és gondolatmenetében arra jut, hogy az egykeség oka gyakran a szülői magatartást is befolyásolja. Azokban a családokban, ahová “egy gyermek jut”, hajlamosak “egy szem drága kincsként” és “az univerzum közepeként” tekinteni az egykére, míg ahol szándékosan vállaltak egy gyermeket a szülők, ott gyakrabban találkozunk szigorú, kemény fegyelmet és magas teljesítményt követelő nevelési elvekkel. Ezek megfeleltethetők az L. Stipkovits Erika által megalkotott szülőtípusok közül a borostyán-szülő és az idomár szülő karakterének. Ha tehát már tudjuk, miért egyke valaki, érdemes arra is vetnünk egy pillantást, hogy milyen családba csöppent, milyen szülői attitűd határozza meg a gyermekkorát.

Tudományosan alátámasztott egykejellemzők

Mielőtt belefognánk a mítoszrombolásba, röviden összegezzük, melyek azok a megállapítások, melyekkel jó eséllyel megragadható, leírható az egykék – általános – karatere. L. Stipkovits Erika és Leman szerint az egykék

– mindenképp sok szülői figyelemben részesülnek, a család anyagi és érzelmi erőforrásai rájuk irányulnak, ám hogy mindez milyen hatással lesz rájuk, a figyelem minőségétől függ

– sokszor nagyon önállóak, határozott elképzelésekkel bírnak, nehezen viselik, ha nem nekik van igazuk vagy figyelmen kívül hagyják őket, és könnyen lesznek féltékenyek

– idősebbek és fiatalabbak között jobban érzik magukat, mint a kortársaik társaságában

– gyakran előfordul, hogy bizonytalanná válnak a kortársaik között, mert mindent irányítani akarnak (ez azonban a megfelelő szülői hozzáállással elkerülhető)

– mivel nagyrészt felnőttek között töltik az idejüket, a korai időszakban (jó esetben később is) magas intelligenciájuk van, jó értelmi képességekkel rendelkeznek, koraérettek, sokszor “könyvmolyok” és legtöbbször tekintélytisztelők

– különösen érzékenyek szüleik kapcsolatára: mivel számukra a felmenők a referenciaszemélyek, az apa és az anya közti kapcsolat terhét gyakran magukra veszik, ami indokolatlanul nagy felelősséget ró rájuk
– gyakran olyan partnert választanak, aki kielégíti figyelemigényüket (és általában igaz az is, hogy két egyke házasságában az átlagosnál sűrűbben fordulnak elő veszekedések, konfliktusok)

– gyakran válnak hipermaximalistává.

Tévhit #1: A “nebáncsvirágok”, avagy az egykék magányosak, és nehezen alakítanak ki társas kapcsolatokat

Egészen 1987-ig még a pszichológusok is hátrányosnak tartották a személyiség kibontakozása szempontjából, ha valaki egyedüli gyerekként nőtt fel. Ekkor azonban nagy áttörtést hozott Polit és Falbo tanulmánya, mely kimutatta, hogy valójában nincs különbség egykék és testvérrel rendelkezők között kooperációs készség, szociabilitás, kontroll és kapcsolatkialakítás terén.

A vizsgálat legfontosabb megállapítása az volt, hogy mindez nem a testvérek számától, hanem sokkal inkább a szülők kapcsolatától, személyiségétől és nevelési attitűdjétől, a család érzelmi légkörétől, a korai kötődés milyenségétől, és természetesen a gyermek veleszületett temperamentumától függ.

Bátorító szülői attitűd mellett az egyke nagyszerűen be tud illeszkedni kortárscsoportokba, és akár meghatározó szerepre is szert tehet, hiszen az egyke az állandó felnőtt társaság miatt érettebb, megfontoltabb, ezáltal a konfliktuskezelésben is előrébb jár(hat) a társainál.

Tévhit #2: Az “úrficskák”, vagyis az egykék egoisták és nárcisztikusak

A korábban elmondottakat figyelembe véve már meg is állapíthattuk, hogy ez az állítás durván általánosít, és jelentőset ferdít az igazságon. Mint azt L. Stipkovits Erika többször is hangsúlyozza, ha valakinek vannak is az önközpontúságról tanúskodó jellemtorzulásai, annak biztosan nem az az oka, hogy nincs testvére, hanem más családi körülmények, dinamikák, érzelmi viszonyok, történések állnak a hátterében.

Igaz, hogy az egykék egyedül élvezik a környezetük előnyeit, ám egyedül viselik annak minden terhét is:

egy túlféltő szülőpáros állandó aggódása vagy egy idomár család szinte teljesíthetetlen elvárásai fojtóak lehetnek egy olyan gyerek számára, akinek nincs senkije, akivel megoszthatná az ezekkel kapcsolatos érzéseit, küzdelmeit. Ha egy egyke túlságosan félénk, önkritikus, az inkább borostyán típusú szülei számlájára írható, mintsem “gyári hibaként” tudható be.

Tévhit #3: A “kész kis felnőttek”, avagy az egykék okosabbak mindenkinél

Kétségtelen, hogy a felnőtt társaság a korai években látványosan serkentő hatással bír az egyedüli gyerek intelligenciájára: jellemzően jobb tanulmányi előremenetelre van kilátásuk a társaiknál, hiszen nincs kistestvérük, aki időszakosan visszafogná őt a fejlődésben azáltal, hogy “dedós”, “kisbabás” viselkedésre készteti. Az is igaz, hogy bebizonyították: a kisebb testvérrel való foglalkozás és a pici tanítása szintén fejleszti a nagyobb testvér képességeit, hiszen semmi sem tanít jobban, mint a tanítás: erre azonban egy egykének – főleg “testvérpótló” unokatestvérek, szomszédok stb. hiányában – nincs lehetősége.

Gyakran előfordul, hogy az egykék már hétéves korukban “kis felnőttek”, ambiciózusak, alaposak, megfontoltak és a tökéletességre törekednek, ám ezek a vonások akkor válnak előnyükre, ha a felnövekedés közege azt támogatja: egy maximalista egykéből például könnyen válhat olyan felnőtt, aki mindig többet markol, mint amennyit bír, és állandósul benne az örök elégedetlenség és a bűntudat.

Gyakorlati tippek egykéknek és szüleiknek

L. Stipkovits Erika könyvének kifejezetten bátorító szakasza az a fejezet, melyben a mindennapokat segítő “használati útmutatót” ad az egyedüli gyermekként felnövőknek és az egykét nevelőknek. Ezek közül a legfontosabbak:

– Ne érezzünk lelkiismeret-furdalást amiatt, mert egykék vagyunk, vagy mert egy gyermeket nevelünk!

– Ha bárkit is bírálunk valamely tulajdonsága miatt, soha ne hivatkozzunk az egykeségére!

– Egykeként fordítsunk figyelmet szüleink “típusának” megismerésére! Vizsgáljuk meg, hogy valóban leváltunk-e a szüleinkről.

– Egykét nevelőként ügyeljünk arra, hogy gyermekünk elég időt tölthessen kortárscsoportokban!

– Egykét nevelőként (is) fokozottan figyeljünk a párkapcsolatunkra, és arra, hogy gyermekünk ne “szivárogjon be” a kapcsolatba, ne kerüljön a vállára az életkorának nem megfelelő mértékű teher.

– Ha gyermekünk megkérdezi, miért nincs testvére, őszintén (de a korának megfelelő szavakkal) válaszoljunk neki.

Szakirodalom:

  1. Stipkovits Erika: Ölelni és ölre menni – Testvérekről, nem csak szülőknek, HVG Könyvek, Bp., 2016.

Kevin Leman: Születési sor(s)rend, Harmat, Bp., 2014.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Király Eszter

Király Eszter

Szerkesztő, újságíró és csupa fül. Reméli, hogy egyszer kulcstartó lehet a Jóisten zsebében. Szeret a belső hangból szót és dallamot, az elmondhatatlanból biztatót formálni. Szeret írni, énekelni, futni, bicajozni, szereti a hegyeket, a verseket és a madarakat.
Király Eszter

Pin It on Pinterest