Félúton az „elég jó” önmagunk felé

Hányszor van rá példa életünk során, hogy egy asztaltársaság beszélgetésében csodálatkeltő történetek hangzanak el fantasztikus teljesítményű emberekről?! Legtöbbször ilyenkor az intellektuális teljesítmény, és az elért sikerek átlagon felülisége a téma, vagyis a kiemelkedésben rejlő eredetiség. Ahogyan halljuk ezeket a történeteket, az valami kevésség-érzetet hagy bennünk. „Bárcsak” kezdetű mondatfoszlányok fogalmazódnak meg, hogy legalább a közelébe érhetnénk annak, amit felmutattak az elhangzó történetek főhősei, és közben kevésnek érezzük azt, akik vagyunk.

Mért baj, ha mindenben a tökéletességre törekszünk?

Mindig voltak, vannak és lesznek is olyan csodálatra méltó emberek, akik teljesítményére példaként tekintünk. Nincs ezzel semmi gond, inkább az ad némi aggodalomra okot, ha a kiugróan tökéletes eredmények elérésének eszménye pókhálószerűen, egyre nagyobb mértékben átszövi gondolkodásmódunkat önmagunkról. A fiatal felnőtt generációnál észrevehetően elterjedt ez a jelenség, amivel az a gond, hogy torzít. Ugyanis elfeledkezünk arról, hogy polihisztor zsenikből kevés van; a kimagasló eredmények általában egy adott, szűk szakmai területen születtek.

A tudósok többsége nem több – egymástól olykor lényegesen elütő – tevékenységben ért el formabontót, hanem egy kicsi szegmensben. A mai kor embere azonban egyre inkább magára veszi azt a láthatatlan elvárást, hogy egy időben több területen is bravúrosan kell szerepelnie.

Már nem elég jónak lenni számtanból, akkor már mért nem vagyunk egyenesen kiemelkedőek? És ha azok lennénk, akkor a sportban is remekelni kell. Ha pedig ezt is elértük, a következő célkitűzés a tökéletesen izmos külső elérése. Amikor pedig ez is megvan, akkor valami olyan hobbit kell választani, ami legalábbis kuriózum, de mindenképpen érdekesebbé tesz minket az átlagnál. Amit pedig elkezdtünk, nem lehet csak úgy önmagáért művelni: vagy jól csináljuk, vagy sehogy. De a sehogy nem opció, mert akkor lemaradunk.

Mi az elég?

Ahogy a közösségi oldalakon nem nagyon lehet látni sikereivel elégedetlen, boldogtalan embert, úgy részsikerekben hinni tudó, ösztönző önbeszámolókat sem. Helyette mesehősökre emlékeztető, nagyon szép és boldognak tűnő influencerek és celebek garmadája győzköd bennünket, hogy igenis, lehetne így élni, csak az átlagember valahogy nem érez rá a siker receptjére.

Mivel nincs elég diverzitás az elénk kerülő mintákban, és egyre inkább az online térben töltjük a szabadidőnket, így óhatatlanul tévútra juthatunk. Mivel online egy szép, kikozmetikázott, csodás valóság tárul elénk, hajlamosak lehetünk elhinni, hogy a mi földi életünkkel valami nincs rendjén, mert a látott lehetőségekhez képest valahogy kevesek vagyunk.

Hol lakik a boldoság?

Egyre többektől lehet azt hallani, hogy amikor elérik az egyik kitűzött boldogságmágnesnek hitt célt, akkor raknak képzeletben egy pipát a mentális jegyzettömbben, és rögtön utána rájönnek, hogy más ennél többet is elért, tehát nekik is lehetne. Ezért nem pihennek, hanem felírnak egy újabb tételt a „majd akkor boldog leszek, ha” listára. Majd, ha ennyi lesz a fizetésem, ha vezető beosztásba kerülök, ha X szobás házban élhetek, ha elvihetem a családot egy Karib-tengeri körútra, és mellette bikinialkatot formálok magamnak, időt szakítok a régen vágyott hobbimra, amit mellesleg nagyon jól is csinálok: na, akkor majd fellélegezhetek.

Viszont az a szomorú igazság, hogy nem fog elérkezni ez a „majd ha”, akkor se, ha minden tételt bepipáltunk.

Móricz Zsigmond Rokonok című regényéből jut eszembe az a jelenet, amikor hazaér munkahelyi kinevezése után a férj, de öröm helyett azon kezd tűnődni, hogy milyen kicsi a háza, alacsony az ajtófélfája, és hogy tudott ő itt korábban elégedetten élni.

A tökéletesség öncélú csapda, mert soha nem lehet elég, amit elértünk. Ha ma megvesszük az áhított kertes házat, holnap átpillantunk a szomszéd házára, ami viszont kétszintes, nagyobb kertje van, és rögtön arra gondolunk, hogy na az még mennyivel jobb lehetne.

Egyszer Márai Sándornak volt egy remek gondolatmenete a boldogság természetéről, amiről elhisszük, hogy tárgyhoz köthető, és amit „majd akkor, ha ez és az lesz” típusú mondatokkal próbálunk megragadni:

„Boldogság természetesen nincsen abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak három hatvanért egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!”

Elvárások helyett megerősítő feloldozás?

Teljesítményközpontú világban élünk, hiába érkezik egyre több empátiára ösztönző üzenet a különbözőségek elfogadásáról. Ezelőtt húsz évvel még természetes elvárás volt, hogy minden tantárgyból ötöst kell hazavinni, mára kezdjük felfogni, hogy elegendő abból, amiben tehetségesek vagyunk.

Azt, hogy mihez van érzékünk, a genetikánkkal kapjuk egy csomagban. Nincs ráhatásunk. Éppen ezért

nem lehetünk minden területen egyformán jók és maradandót alkotók. Ha viszont ehhez kötjük az értékességtudatunkat, abban előbb-utóbb fáradtak és frusztráltak leszünk, mert örökké az ideális önmagunkat keressük, és soha nem lesz elég, ahol épp tartunk.

A szemléletmódunkat viszont megválaszthatjuk! Dönthetünk úgy, hogy nem a teljesítményre tesszük fel minden lelki zsetonunkat, hiszen az veszélyes játszma lenne, ami hamar kizsigerel.

Egy hindu mondás szerint nincs abban semmi csodálatos, ha valaki jobb a másiknál, korábbi önmagunkat meghaladni az igazi siker. Feloldó hatású lehet, ha ennek nyomán finomhangolást végzünk magunkon. Ha olyan értékeket is keresünk az életünkben, amik nem a teljesítményhez köthetők. Ha képesek vagyunk magunkat útközben látni és a teljesítményünket és a saját személyes fejlődésünket is képesek vagyunk értékelni egyszerre.

Keressük meg ezeket az értékeket, és kezdjük el finomhangolni a magunkról alkotott képet a tökéletes és az elfogadhatatlan között, mert létezik az „elég jó” is, félúton.