AdvertisementAdvertisement

„Jaj, te olyan érzékeny vagy!” – A túlérzékenység pszichológiája

Szerző: | 2020. 07. 30. |

Manapság fénykorát éljük az érzések és tulajdonságok címkézésének. Muszáj mindenre fogalmakat és jelzőket találnunk – hogy aztán kialakuljon egy idegenkedéssel vegyes viszonyunk a megjelölt dologhoz. Ilyen sorsra jutott az érzékenység is, melyre gyakran pejoratív színezettel tekint a közvélemény. Misztikusságát csak fokozta, amikor a pszichológiai kifejezések palettája a „szuperérzékenység” fogalmával bővült. Bár kíváncsian vizsgáljuk ezeket a vonásokat, mégis gyakran hozzuk összefüggésbe őket a gyengeséggel, a kiszolgáltatottsággal vagy akár a labilitással. Mintha az érzékenység valami furcsa dolog lenne, amit jobb tompítani. Pedig ez egy adottság, mely a szövetségesünk is lehet, ha képesek vagyunk helyesen azonosítani üzenetét.

Az érzékenység ajándéka és ára

Bátran kijelenthetem, igazi érzékeny művészlélek vagyok. Festésben, zenében, írásban egyaránt megjelenítem és átdolgozom, amikor felkavar valami. Máshogy nézem a történéseket; néha erősebb nyomot hagy bennem egy hangsúly, egy szín, egy apró mozzanat, mint maga az összkép. Gyakran előfordul, hogy mélyen megérintenek a külvilág történései, egy tartalmas film mondanivalója pedig akár hosszú órákig, sőt akár napokig, hetekig elkísér. Zavarnak a zajok, jólesik elvonulni előlük, megteremtve magamnak egy biztonságos béke szigetét. Ezek mellett nagyon mélyen együtt tudok érezni bármilyen élőlénnyel. Már fele ennyi tulajdonság alapján is nyugodtan rám lehetne sütni a „szuperérzékeny” megnevezést, ami mára legalább annyira népszerű divatdiagnózissá kezd válni, mint nem is olyan régen a nárcizmus.

De nem ez számít, hanem amit az érzékenységemből kaphatok és továbbadhatok. Sokszor nagyszerű adottságnak látom; pszichológusként rengeteget segít ráhangolódni az emberek belső történéseire, átéléseire, igényeire, segít megérteni reakcióikat. Gyakran vissza is jelzik a hozzám fordulók, hogy mennyire jól esik, hogy tényleg „látom” és értem őket. Ugyanakkor sokszor nehéz is együtt élni ezzel a tulajdonsággal, hiszen a hangulatomat hihetetlenül könnyen sodródóvá teszi, a külvilág eseményeinek függvényében. A nehéz helyzetek jobban megviselnek, mint a kevésbé finom „adóvevőkkel” rendelkező embertársaimat. Többet rágódom a történéseken, és nehezebben vonatkoztatok el a felkavarodó érzésektől. Arról nem is beszélve, hogy ez mennyire sérülékennyé tesz néha a külvilággal szemben.

Hányszor, de hányszor megkaptam ezt a mondatot: „Te olyan érzékeny vagy!” De valahogy sosem azzal a kicsengéssel, ami ennek a tulajdonságnak az értékes vonzatát sugallta volna. A „katonadolog”, vagy a népszerű „szedd már össze magad” típusú, legyintéssel kísért kommentárokon át, a teljes értetlenségig mindenféle reakció kísérheti azt a jelenséget, ha valaki másféle szemüveggel nézi és éli meg a külvilágot.

A tolerancia és a megértés hiányában pedig gyakran az elutasítás tűnik a legbiztonságosabb reakciónak. Így viszont azok, akik elütnek az átlagtól, örökös céltáblái lesznek az értetlenségnek.

Többféle perspektíva

Az érzékenységről érdemes változatos szempontokból gondolkodni. Értelmező szótári jelentése alapján: kényesség a változásra, sérülékenység, kisebb külső hatásokra fokozott belső fájdalom megélése. Tankönyvileg tehát összességében negatív kicsengésű jelzőkkel írható le, melyek nem mutatnak jól az életképesség képzeletbeli palettáján. Úgy hangzik, mint a kizáró okok leírása, melyek a katonai alkalmassági vizsgálaton a kiesők csoportját jellemzik.

Miről is szólna ez valójában? Egy adottságról, amit nem választhatunk. Olyan jellemzőinkből fakad, melyek velünk születnek: a temperamentumunkból és genetikai állományunkból. Vannak erősebb és finomabb temperamentumú emberek, s ez utóbbiak csoportjából valóban ritkábban kerülnek ki harcos titánokra emlékeztető karakterek. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy az életben ritkán abszolút valaki vagy valami;

a végletesen harcias és finom kaliberű személyiségek között is borzasztó széles skálán mozognak a lágyabb és erősebb árnyalatok. Ezért hiba volna az érzékenységre mint az egész jellemet leíró kategóriára tekintenünk.

Lehet, hogy személyiségünk működésének egy részére jellemző, de más területeken egyáltalán nem biztos, hogy megmutatkozik. Például egy a művészetek iránt fogékony, finomlelkű ember lehet ügyes és határozott, amikor a hivatali ügyeit kell elrendeznie. S ez igaz pepitában is.

Bruner és Postman „represszió-szenzitizáció elmélete” annak mentén ragadja meg az érzékenységet, ahogy a külvilág szorongáskeltő ingereire reagálunk. Elrejtőzhetünk előlük azáltal, hogy kitérünk útjukból vagy elnyomjuk őket, de dönthetünk úgy is, hogy alaposan körbejárjuk minden aspektusukat. Utóbbi stratégiát a fogalomalkotó tudósok nem tartották túl hatékonynak; szerintük ez csak arra lesz jó, hogy tovább fokozzuk feszültségeinket. Kitérni a feszültségek elől lehet jó stratégia, de csak átmenetileg, bizonyos mértékben. Aki beengedi a nehéz érzéseket és átéli őket, az valóban kockáztathatja a lelki nyugalmi állapotát, de ettől vajon gyengébbé válik?

Biztos, hogy az az erő jele, ha kitérünk a problémák elől?

Tehát érdemes visszatérni ahhoz a gondolathoz, miszerint a végletek közötti  finomhangolás lehet a járható út. A szélsőségek az erőfitogtatásban sem igazán életképesek.

Érzékenység mint pszichológiai céltábla

A lélektan egyszerű tényként kezeli ezt az adottságot, mint olyan jellemzőt, ami meghatározza alkalmazkodásunkat és beilleszkedésünket a nagyvilágban. Finomítja azzal is az összképet, hogy megnézi, mennyiben van összefüggésben a korábbi negatív tapasztalatokkal. Bármennyire erős jellemvonásokkal születik is valaki, ha sok fájdalmas élmény, elutasító, esetleg bántalmazó környezet veszi körül; mégis megtörhet.

Azt szoktam mondogatni, hogy az ember lelkében mintha gumikötelek lennének, amiknek az a dolga, hogy megtartsák a külvilágból jövő negatív és pozitív ingereket. De ha valakit sokat bántottak korábban, és/vagy sok nehézség is érte; ergo a gumiköteleket túl sokat rángatták, akkor elfárad az anyaguk, és idővel már nem tudnak olyan biztonságosan tartani. Ennek jelzése lehet az a sérülékenység, amit a köznyelv az érzékenységgel összekever.

Gyakran, mint a fizikai sérüléseknél, ott vagyunk érzékenyek, ahol korábban bántottak minket. Kevés annál fájóbb dolog van, mint amikor valakit ezért negatív piedesztálra emel a környezete.

Párkapcsolati játszmaként

Érdemes arról is szót ejteni, amikor az érzékenységet negatív színben tüntetik fel egymással szemben a maguk igazáért harcoló felek. „Nincs is semmi baj azzal, amilyen vagyok, csak te vagy túl érzékeny!” Ismerős gondolat?  Nem mindegy, hogy azért gubózik be valaki, mert ott bántottuk, ahol korábban másoktól is szerzett sérüléseket, vagy párkapcsolati játszmaként a szeretet megvonása jegyében „megsértődik”, ignorál, vagyis passzív-agresszíven manipulálni próbál.

Vagy mit kezdünk azzal, ha már tudjuk, kinek mi a nehéz pont az életében, és mégis odaszúrunk egy vita hevében, ahol a másiknak fáj, kihasználva az érzékenységét? Azt felismerjük, hogy ilyenkor az erős reakció a másik érzékeny pontjáról szól, ami nem egyenlő a hisztivel?

Nárcisztikus túlérzékenység

A sokat emlegetett nárcizmus fogalmát sem hagyhatjuk ki teljesen, ha már az érzékenységről beszélünk. A nárcisztikusokra oly jellemző sértődékenység külön kategóriát képez, és nem sok köze van a valódi érzékenységhez. E zavar úgynevezett vékonybőrű vagy „túlérzékeny” nevet viselő altípusa folyamatosan monitorozza környezetét, vélt vagy valós kritikák jelei után kutatva. Kerüli a szereplést, mint a megszégyenülésre bármilyen lehetőséget adó tevékenységet, s bár a felszínen próbál megfelelni, belül sértett és önérzetes, ha úgy véli, nem kapta meg az elvárt figyelmet. Párkapcsolatban jól elegyedik az előbb említett játszmákkal.

Alapja a felelősség teljes hárítása, hiszen az ilyen személyiségek nem bírják el a törékeny identitásukat fenyegető kritikának még csak a lehetőségét sem. Dühönghetnek, dramatizálhatnak, sértetten visszahúzódhatnak, de semmiképpen sem állnak bele ezekbe a helyzetekbe. Vagy ha mégis, azt nem teljes meggyőződéssel, érett belátással teszik. Ez a nem valódi érzékenység jele, hanem egy nagyon kuszán működő személyiség játszmája.

Elvihető mozaikok

Hogy mi mindent kaphatunk az érzékenységtől? Hogy csak egy példát mondjak; művészeti kultúránk valószínűleg nem létezne, ha ez az érzés hiányozna az emberiségből. De ezen felül rengeteg olyan része van, mely színesebbé, tartalmasabbá, kreatívabbá teheti az életünket.

Ha beengedjük belső világunkba, az egyszerre kinyílik; élőbbé, mozgalmasabbá, pezsgőbbé válik általa. Bár intenzívebbé teszi a rossz érzéseinket; például erősebben hat ránk egy rossz hír, de a jót is sokkal nagyobb töltettel, felszabadultabban élhetjük meg a segítségével. Megszűnik a világ fekete-fehér egyhangúsága, és megtelik fénnyel, vibrálással. Még ha nincs is művészi vénánk, hogy azáltal fejezzük ki magunkat, mégis az lesz a benyomásunk, hogy sokkal nagyobb átéléssel vagyunk jelen e tulajdonság révén. És nem az az élet lényege, hogy tárgyak helyett a megéléseinket, élményeiket vigyük magunkkal?



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This