„Hogy lehet valaki ennyire nárcisztikus?” – halljuk a mondatot, és már meg is jelenhet előttünk egy arrogáns, önimádó és kiállhatatlan alak képe, akit kapásból kilométerekre elkerülnénk. Pedig a nárcizmus jóval összetettebb jelenség annál, hogy egyetlen, meglehetősen sztereotip kép lefedje azt; gyakran olyanokra is rásütjük ezt a bélyeget, akiket nem is illetne, miközben olyan emberek lehetnek érintettek benne, akikről nem is gondoltuk volna.

A nárcizmus az utóbbi években nagy indulatokkal járó szitokszóvá vált, a személyiségzavarok közül pedig a legelítéltebb lett. Ez valamilyen szinten érthető is, hiszen egy nárcisztikus személyiségzavarral élő ember súlyos szenvedést okozhat környezetének – anélkül, hogy a saját káros viselkedését beismerné. Azonban éppen az indulatok és az előítéletek szűkíthetik be a látásmódunkat annyira, hogy hajlamosak lehetünk a nárcizmus és a fentebb vázolt kép közé egyenlőségjelet rakni.

„Ha túlzottan a sztereotípiára koncentrálsz, nem fogod észrevenni a lényeget, aminek nincs köze a hiúsághoz vagy az önzőséghez” – hívja fel a figyelmet Dr. Craig Malkin, A nárcizmus pszichológiája című könyv szerzője, utalva arra, hogy érdemes eltekintenünk a sablonoktól és az általánosítástól ahhoz, hogy valóban megérthessük a nárcizmust.

Én, én, én… és te?

A sztereotípiák eloszlatását és a megértésünket segítheti, ha meglátjuk és elfogadjuk azt, hogy a nárcizmus – hogy Bánki György felosztására utaljunk – ugyan meglehetősen csúf tud lenni, mégsem az ördögtől való. Bizonyos mértékben mindannyian vágyunk arra, hogy különlegesnek, érdekesnek, szerethetőnek, és valaki számára vagy valamiben a “legeslegnek” érezzük magunkat.

Mindannyiunkban vannak tehát nárcisztikus igények – a kérdés persze az, hogy mennyire hagyjuk érvényesülni, és milyen módon éljük ki őket. Olykor egy kis nárcizmus nem is árt, sőt: ha önmagunkat némileg “feltupírozva” látjuk, az erőt és bátorságot adhat olyan kockázatok vállalásához és döntések meghozatalához, amelyeket józanul mérlegelve nem biztos, hogy be mernénk vállalni.

Malkin szerint a harag bárkiből kihozhatja a benne rejlő nárcisztikust – példáként említi a hevesebb konfliktusok alatti viselkedésünket. Ilyenkor ugyanis a sérelmek és a düh hatására kizárólag önmagunk védelmére és saját szempontjainkra fókuszálunk, a másik igényeit, érzéseit pedig figyelmen kívül hagyjuk. Malkin rávilágít arra, hogy ez az énközpontúság és a másikhoz való kevésbé empatikus viszonyulás kifejezetten a nárcisztikus működésmódra jellemzőek.

Persze, ahogy a viharfelhők elvonulnak, felismerhetjük saját elvakultságunkat, túlzásunkat és esetleges tévedésünket, és bocsánatot is kérhetünk a másik féltől. Nos, a nárcisztikus személyiségzavarral élő erre a felismerésre és gesztusra képtelen lenne, ugyanis számára ez a teljes vereséget és megszégyenülést jelentené.

A nárcizmus, ha elrejtőzik

A nárcizmusnak lehetnek különböző szintjei, elfogadható és kevésbé tolerálható megnyilvánulásai, megmutatkozhat bizonyos helyzetekben, vagy bizonyos személyekkel szemben. Attól még, hogy valaki versengőnek, beképzeltnek vagy önzőnek tűnik, nem jelenti azt, hogy nárcisztikus személyiségzavarral él. Az egészséges – sőt, akár adaptív – nárcizmuson túl létezik a patológiás nárcizmus, amely esetében már kifejezetten személyiségzavarról beszélhetünk – vagyis amikor a problémás működés az élet minden területére kiterjed, rugalmatlanságot és hosszú távú stabilitást mutat, és jelentős szenvedést okoz a személynek és környezetének is.

A nárcisztikus személyiségzavar jóval összetettebb és sokrétűbb annál, mint hogy egy-két jelzővel le tudjuk írni – az a harsány, gátlástalan típus, akire egyből asszociálunk a „nárcisztikus” szó hallatán, a kórképnek csak az egyik megnyilvánulási formája.

A spektrumon rajtuk kívül léteznek ugyanis azok, akikről nem is feltételeznénk, hogy nárcisztikusok lennének, mivel éppen hogy szorongónak, introvertáltnak és félénknek tűnnek. Ők azok, akikre a szakirodalom sérülékeny, túlérzékeny, rejtett vagy vékonybőrű nárcisztikusokként hivatkozik, és akiket elsőre nehéz beilleszteni abba a képbe, amely a fejünkben él a nárcizmusról.

Én a világ ellen

A sérülékeny nárcisztikusok ugyanis rendre ellentmondanak a sztereotípiáknak – ők nem hajhásszák a figyelmet, nem tündökölnek a társaság középpontjában hosszú monológot tartva saját nagyszerűségükről, ügyet sem vetve arra, hogy a többieket mindez mennyire érdekel. Őket pont az mozgatja, hogy másokban milyen kép és ítélet alakulhat ki róluk, figyelmük a másik rezdüléseire és reakcióira irányul, melyből próbálják kiolvasni azt, hogyan is viszonyulnak hozzájuk.

Éppen ezért kevésbé kezdeményeznek, inkább a háttérből figyelnek és hallgatnak, minden megmozdulásukat szigorú ellenőrzés alá vetik, rendkívül könyörtelenek tudnak lenni saját magukkal.

Ha a támadás vagy kritika leghalványabb jeleit észlelik, megbántódnak, visszavonulót fújnak és bezárkóznak. Mivel minden társas interakcióban ott van az elutasítás lehetősége és veszélye, a túlérzékeny nárcisztikus azáltal próbálja fenntartani ingatag önbecsülését, hogy kerül minden olyan helyzetet és kapcsolódást, ahol véleménye szerint sérülhet.

Számukra az egész világ egy aknamező, amelyben önbecsülésük a tét – ami bármikor, bármilyen apró jelre robbanhat, és aminek következtében széteshetnek és megsemmisülhetnek.

A közös: a grandiozitás és a düh

Az eddigiek alapján feltételezhetnénk, hogy ezek a személyek pusztán alacsony önbizalommal rendelkeznek, erős szociális szorongással vagy éppen elkerülő személyiségzavarral küzdenek. Ám ami miatt ők mégis a nárcisztikus személyiségzavar kategóriájába tartoznak, az az, hogy ugyanúgy önmaguk és önbecsülésük körül forognak a gondolataik, valamint a sérülékeny felszín mögött bennük is ugyanazok a grandiózus vágyak működnek, mint „vastagbőrű” társaik esetében.

Ugyanúgy vágynak arra, hogy elhalmozzák őket dicsérettel és elismeréssel, rajongjanak értük, felnézzenek rájuk, csak mindezeket a fantáziákat jobban elrejtik, kevésbé kommunikálják a külvilág felé. Sosem tudnának betelni a megerősítéssel és pozitív visszajelzéssel, mint a szivacs, szívnák magukba – de ha minden órában kapnának visszajelzést arról, hogy értékesek és jók, akkor sem tudnák ezeket fogadni, elhinni és megnyugodni.

Úgy érzik ugyanis, hogy valami végzetes és eredendő hiba van bennük, valami olyan, amit szégyellniük és rejtegetniük kell – ezért legnagyobb vágyuk egyben legnagyobb félelmük is: ha közel kerülnek valakihez, akkor ott van a veszély, hogy lebuknak, lelepleződnek, és ezáltal összetörnek.

Ha  valamilyen módon szembesítik őket azzal, hogy nem hibátlanok, vagy ha nem kapnak megerősítést akkor és attól, ahogy ők azt várnák, akkor megalázva, lecsupaszítva érzik magukat, és erős indulatokkal reagálnak erre. Ez a nárcisztikus düh leginkább saját magukra irányul, és az öngyűlöletig sodorja őket, ahol egyre csak a saját értéktelenségük és sikertelenségük miatt érzett fájdalomba merülnek

Ha lent, akkor nagyon lent

A nárcisztikus spektrumon levők közül a sérülékeny típusúak azok, akik gyakrabban kérnek szakembertől segítséget önértékelési zavarra, párkapcsolati sikertelenségre, szorongásra, depresszióra vagy függőségre hivatkozva. A nyílt nárcisztikusok is átélnek ugyan depresszív epizódokat, azonban összességében boldogabbnak és elégedettebbnek értékelik magukat, mint a túlérzékenyek. Ennek egyik magyarázata az, hogy ők fejlettebb elhárító mechanizmusokkal rendelkeznek – úgy védekeznek a fájdalom és a szégyen ellen, hogy egy valóságtól elrugaszkodott világot alkotnak és tartanak fenn, melynek a közepén ők vannak, így kevésbé szembesülnek labilis szelfjükkel.

A sérülékeny nárcisztikusok viszont mondhatni folyamatosan „tűzközelben vannak”, hiszen az ezen részükkel való küzdelem tölti ki a mindennapjaikat, így a szenvedés esetükben jobban tapintható.

A grandiozitáson kívül a kórképnek ugyanolyan fontos eleme és élménye az úgynevezett nárcisztikus depresszió. Egy munkahely elvesztése, egy válás vagy bármilyen kudarc egy egészséges és stabil személyiséget is megviselhet, a nárcisztikus személyiségzavarral élők számára azonban a sikertelenség valódi fekete lyuk. A veszteséget és az elutasítást rendkívül intenzíven élik meg, mivel ezek az események és élmények a sérülékenységet és a gyengeséget sugallják számukra, azt közvetíthetik feléjük, hogy van, amivel még ők sem képesek megküzdeni és teljesíteni – azaz szembesülnek saját esendőségükkel és törékenységükkel, ami valódi támadás a gondosan felépített és védelmezett énképük ellen.

A csillogó felszín mögött

Összességében tehát hiába érzik magukat felsőbbrendűnek a nárcisztikus személyek, ez közel sem jelenti azt, hogy elégedettek is önmagukkal. Fontos az, hogy lássuk, hogy a hozzátartozókon kívül a nárcisztikusnak is megvan a maga szenvedése – a csillogó és színes felszín mögött ugyanis üresség, bizonytalanság és magány rejlik. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: az, hogy valaki nárcisztikussá váljon, nem az ő döntése és választása volt, hanem – valószínűleg – súlyos traumák és gyermekkori fájdalmas élmények hatására alakult ki nála a probléma.

Ez természetesen nem mentesíti a nárcisztikust semmilyen bántalmazó viselkedés alól, és nem is jelenti azt, hogy a tőle szenvedő másik fél mindenképp maradjon benne a kapcsolatban, és legyen toleráns a végtelenségig. Ennek a szövevényes kórképnek a mélyebb megértése viszont segíthet a nárcisztikustól szerzett sérelmek feldolgozásában, valamint abban is, hogy aki érintettnek érzi magát a spektrumon, szégyentől és stigmáktól mentesen tudjon segítséget kérni és kapni.

Forrás:

Glenn O. Gabbard: A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve

Psychology Today 1, 2

A DSM-5 diagnosztikai vizsgálat zsebkönyve



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Brunner Zsanett Anna

Brunner Zsanett Anna

Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.
Brunner Zsanett Anna

Pin It on Pinterest