Ezért beszélgess a nagyszüleiddel karácsonykor – vagy úgy általában mindig

Szerző: | 2017. 12. 25. | Család&Gyerek | Olvasási idő: 7 perc

„Ha unod a rokonokat…” – ütötte meg a fülemet pár éve ez a tévéből elkapott félmondat. A reklámszövegek ugyan általában nem jutnak el az agyamban a mélyebb feldolgozás szintjére (legalábbis szeretem ezt gondolni), ez az egy mégis megragadt, talán mert olyan éles kontrasztban áll egy kezdeményezéssel, amivel korábban találkoztam.

Az ünnepek, különösen a karácsony, a legtöbbünk számára az évnek az az időszaka, amikor az időnk nagy részét szűkebb-tágabb családunk körében töltjük.

És igen – ennek nem minden családtagunk esetében örülünk egyformán, hiszen nem kötődünk mindenkihez ugyanannyira; van, akivel szívesebben vagyunk együtt, és van, akivel nem.

Az utóbbi lehetőségnek számos oka lehet, és talán köztük van az is, amire a reklám céloz: az ezredszer hallott történetek, családi sztorik. Erre azonban lehet, hogy érdemes lenne másképp gondolnunk.

Történetekből történelem

A kezdeményezés, amit említettem, még tavaly november végén, az amerikai Hálaadás idején jött velem szembe a Facebook-on. A StoryCorps oldala egy olyan applikációt ajánlott az olvasók figyelmébe, aminek a segítségével az ünnepek alatt, amikor együtt a család, interjúkat készíthetünk a nagyszüleinkkel, idősebb családtagjainkkal, és feltölthetjük azokat egy adatbázisba. A cél kettős: az emberi kapcsolatok erősítésén kívül olyan szemszögből ismerhetjük meg a történelmet, ahogyan csak ritkán: azoknak a szemszögéből, akik átélték.

Ugyan a Hálaadást itthon nem ünnepeljük, rögtön eszembe jutott, hogy ez bizony egy kincset (de legalábbis egy cikket) érő téma, hiszen hamarosan nálunk is beköszönt az ünnepi időszak.

Ha interjút nem is készítünk, a mélyebb beszélgetésekre mindenképpen ideálisak ezek a napok – és bizony számos okunk van arra, hogy ne „unjuk a rokonokat”.

Ismeretlen ismerősök

„Kivel táncolt utoljára?” – hangzik a válaszra váró kérdés L. Stipkovits Erika Szeretettel sebezve című könyvében, abban a tesztben, aminek a segítségével azt mérhetjük fel, mennyire ismerjük felnőttként a szüleinket. „Hány igaz barátja van?” – szól az újabb kérdés. „Hová utazna a legszívesebben?” – Vajon hányra tudnánk helyesen válaszolni? És vajon mennyivel lenne alacsonyabb a pontszámunk, ha a nagyszüleinkről lenne szó?

Az idős kor évszázadokon át hagyományosan a tudás, a bölcsesség jelképe volt. Az utóbbi évtizedekben azonban ez megváltozott: olyan kultúrában élünk, amely a fiatalságot tartja a legfőbb értéknek. Ez, és a technológia egyre nagyobb térhódítása (amivel időskorban már nehéz lépést tartani, illetve a fiatalabbak figyelméért versengeni) egyre inkább háttérbe szorítja az idősebb generáció tagjait. Ezzel párhuzamosan a nagyszülők családban betöltött szerepe is megváltozott: ma már egyre nehezebben hidalhatóak át az életkori, földrajzi, időbeosztásbeli különbségek, míg korábban ők voltak azok, akik a történetek révén átadták a családi hagyományokat és „legendákat”.

Ezek a történetek biztonságot nyújtanak, a később született családtagok önértékelésének, rezilienciájának alapjait képezik – ahogy Kádár Annamária fogalmaz: azt érzést adják, hogy nem egyedül állunk a világban, hanem van mögöttünk egy történet.

A harmadik nagymama

Az egyik dolog, amit a legjobban szeretek a Pszichoforyou-ban, az, hogy bármelyikünk bármilyen cikket ír, csak olyan témákat választunk, amikhez „közünk van”, amiről úgy érezzük, muszáj beszélni, fontos az, amit el tudunk mondani. A nagyszülőkkel való beszélgetés témája pedig számomra egy személyes ok miatt is különösen fontos: a harmadik nagymamám miatt.

A harmadik nagymamám anyukám édesanyja volt, akit már nem ismerhettem. Fiatalon, hosszú betegség után halt meg, amikor édesanyám hároméves volt. És szinte ez minden, amit tudunk róla.
Ma, az információs társadalom korában ez elképzelhetetlennek tűnik, de tényleg így van: a pontos életkora, a foglalkozása, hogy hova járt iskolába, mind rejtély számunkra, és nincs már életben olyan családtagunk, aki személyesen ismerte őt, és mesélhetne róla. Három fényképet őrzünk róla, és a bizonytalan írásmódú vezetékneve mellett a keresztnevét: Ilona.

Persze nem a személyi adatai azok, amikről olyan gyakran kívánjuk, bárcsak megőrizte volna valaki, vagy bárcsak megkérdezhettük volna, amíg még volt rá lehetőség. Sokkal inkább az emlékek, a róla szóló történetek hiányoznak, amelyekből összesen kettőt ismerünk: hogy erősen rövidlátó volt, és hogy a férje (a nagyapám) szinte minden délután arra ért haza a munkából, hogy ő a túlfőtt vacsora mellett, a rendetlen konyhában ült a káosz közepén, és elmélyülten olvasott. Két olyan dolog ez, ami miatt, bár sosem találkozhattam a nagymamámmal, különös szeretettel gondolok rá – mert mindkettőben önmagamra ismertem.

Élet-történetek

Szomorú erre emlékeztetni, különösen karácsonykor, amikor szinte minden családban fájdalmas űr valaki hiánya az ünnepi asztal mellett, de a nagyszüleink nem lesznek mindig köztünk. Amik velünk maradnak, azok az emlékek, a történetek, amelyeket mi magunk is továbbadhatunk majd – ha van türelmünk végighallgatni, figyelni, kérdezni. A mindennapok rohanásában sokszor elszokunk a valódi, mély beszélgetésektől, ami érthető, hiszen a fáradt, stresszel teli hétköznapokban ritkán jut rájuk idő és energia. Az ünnepek azonban ideális alkalmat kínálnak arra, hogy kicsit közelebb kerüljünk a szeretteinkhez; arra, hogy ne „unjuk a rokonokat”, hiszen a történetek, amiket elmesélnek, nem csak az övék – hanem a mieink is.

Fotó: itt és itt

 

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This