„Egy gyerek utoljára talán hároméves kora körül igényel olyan elfogadó szeretetet, mint kamaszkorában” – Ezért nem könnyű most a kamaszok élete

„A kamaszkort szoktàk a második születés korának is nevezni. Akkor, az első születéskor egy elkülönült kis test szakadt ki az anya testéből, és jött a világra – most egy elkülönülő személyiség szakad ki a család érzelmi burkából, hogy a világgal és önmagával egyedül is szembenézzen” – írta korábbi, Kamaszkor körül című könyvében Dr. Vekerdy Tamás, tökéletesen összefoglalva ennek a sajátságosan szép, olykor nehézségekkel teli, de mindenképp meghatározó időszaknak az életünkben betöltött szerepét.

Kamasznak lenni, kamasz gyereket nevelni akkor sem könnyű, ha nem „nehezített pályán” megyünk, mint ahogy például most, a járványhelyzet miatt. A serdülőkor önmagában is egy krízis, annak minden fájdalmával és fejlődési lehetőségével együtt, és talán soha nem igényelt annyi különleges figyelmet, mint napjainkban, amikor a kamaszok útját külső, világméretű krízisek szegélyezik a belső változások mellett.

Változás és (nemlétező) stabilitás

A bizonytalan időszakokban sokunknak segít, ha olyan kapaszkodókra lelünk, amelyek a stabilitás, a biztonság érzését nyújtják számunkra. Ezek lehetnek az értékrendünk bizonyos elemei, a spiritualitás különféle formái, vagy akár a kapcsolataink is – olyan dolgok, amik felnőttként valószínűleg kiforrottan vannak jelen az életünkben. Kamaszként ez azonban közel sem ilyen egyszerű, hiszen ekkor még csupán keresgéljük mindezt, és kevés az olyan biztos pont, ahol megvethetnénk a lábunkat.

A kamaszkor a változás időszaka: nem csak a test, de a személyiség, a kapcsolatok is hatalmas átalakulásokon mennek keresztül azalatt a néhány év alatt, amíg gyermekből fiatal felnőtté válunk.

Az egyik legnagyobb hatású, és biztosan a leglátványosabb ilyen átalakulás serdülőkorban kétségkívül a testünk változása. A hosszabb végtagok, a változó testsúly sokszor önmagukban is elegendőek ahhoz, hogy egy kamasz bizonytalanul érezze magát a saját bőrében – és ehhez jön még a bőr állapota, amin szintén nyomot hagynak a hormonális változások. A kamaszkori bőrproblémákra sokszor csak legyintenek a felnőttek, mondván, „úgyis kinövi”, de gondoljunk csak bele (vagy emlékezzünk vissza): milyen érzés lehet, hogy a tükörbe tekintve olyasvalaki néz vissza ránk, aki alig hasonlít a korábbi önmagunkra, és aki néha legszívesebben elrejtőzne a világ elől?

Határozott határok

Sok kamasz életében ebben a rendkívül érzékeny, kétségekkel és érzelmi viharokkal teli időszakban érkezett meg a járvány-, és a karanténhelyzet, amit bár félig-meddig magunk mögött hagytunk, mégis szolgált néhány olyan felismeréssel, amit érdemes lehet megszívlelnünk.

Az egyik ilyen az lehet, hogy a kamaszok már másképp kapcsolódnak a szülőkhöz, testvérekhez – például nem feltétlenül vettek részt szívesen a közös családi eseményeken. Az, ami a felnőtt családtagoknak, vagy a kisebb gyerekeknek megnyugtató, biztos pont volt a napban (például egy családi vacsora, közös séta, vagy társasjátékparti), a kamaszok számára inkább olyasmi lehetett, ami elől szívesebben vonultak vissza a szobájuk magányába. Nem biztos, hogy igényeltek ebben az időszakban megnyugtató ölelést, puszit, beszélgetést – mindazt, ami talán szülőként nekünk is jóleső kapcsolódási forma lehetett volna. Ez azonban – még ha megélni nem is könnyű – egy kamasz részéről teljesen természetes reakció.

„A kamaszkornak – karanténtól függetlenül – az a feladata, hogy eltávolodjunk a szülőktől, eltűnjünk kicsit a szemük elől, és a kortárskapcsolatok felé nyissunk, azokból merítsünk új értékeket. Ezt a mostani összezártság nagyon megnehezítette, pedig egyébként sem könnyű „belőni”, mennyi teret, szabadságot adjunk nekik, hogy ne érezzék úgy, állandóan ellenőrizve vannak, de szülőként biztosak legyünk abban, hogy tudjuk, mi történik a gyerekünkkel”

– hívja fel a figyelmet gyermekpszichológus szakértőnk, Víg Sára vele készült interjúnkban az alábbi videóban.

Az ajtóig, és ne tovább

Hol van tehát a határ, amit érdemes szülőként is tiszteletben tartani, ha kamasz gyermeket nevelünk? A szakértőnk szerint a válasz gyakran egyszerű: az ajtónál.

„Ha egy szülő-gyerek kapcsolat sérülésmentesen alakult a kamaszkorig, az valószínűleg nem is igényli a szülő részéről, hogy „túl közel” jöjjön, beleolvasson üzenetekbe, naplókba…” – mondja Víg Sára. „Ekkor ugyanis ha a gyerek nehéz döntés előtt áll, a szülőhöz is fog fordulni. Én arra biztatnám a szülőket, ne nyomozzanak, kutakodjanak, hanem ha lehet, maradjanak meg egy biztos pontként, bizonyos távolságban, mondjuk a kamasz szobaajtaja előtt; álljanak meg, és várják meg, amíg kidugja az orrát.”

Ha gyógypuszira nem is mindig, de támogatásra, erre a bizonyos „biztos pontra” igenis nagy szüksége van az önállóság küszöbén álló kamaszoknak is, különösen a mostani időszakban, ami – ahogy sokak számára – nekik is veszteségekkel járhatott.

Pótolni a pótolhatatlant

„Örömmel láttam az arról szóló bejegyzéseket, milyen jó volt néhány családnak megélni a be- és összezártságot, milyen pozitív élményeket (is) hozott ez az időszak. De nem szabad elfelejtenünk, hogy pszichés szempontból egy veszteség-, egy gyászállapot, amit most megélünk, a társadalom minden rétegében és korosztályában” – szögezi le szakértőnk.

„Szülőként érdemes észrevenni ennek a helyzetnek a nehézségét, a nehéz érzéseit is. Úgy tudunk segíteni, hogy a rossz érzéseket is elfogadjuk, validáljuk, akár beszélgetésekben; vagy egyszerűen hagyjuk, hogy visszahúzódjon kicsit a gyerek, nem próbáljuk rögtön kibillenteni a rossz hangulatból.”

„A kamaszoknak nagyon megterhelő, hogy bizonyos pillanatok, mérföldkövek most nem akkor ünneplődtek meg, amikor kellett volna. Egymást is tudják persze segíteni ebben, kortárs-támogatással, de közösen is gondolkodhatunk azon, hogyan lehet ezeket pótolni” – fűzi hozzá Víg Sára.

Nekünk új volt ez az egész, nekik meg az első…

„Úgy tartják, hogy a gyerekek talán hároméves koruk körül igényeltek utoljára olyan feltétel nélküli, mindenestül elfogadó szeretet, mint most kamaszkorukban – de ahogy akkor se tudták ezt kimutatni (mert akkor élték első dackorszakukat) úgy most se tudják, ebben a második és esetleg még viharosabb dackorszakban.” Ez a gondolat szintén Vekerdy Tamástól származik, a már fentebb is idézett könyvből, és ismét egy nagyon fontos dologra figyelmeztet a kamaszokkal kapcsolatban. Ahogy a karanténhelyzet is rávilágított, nem mindig könnyű ugyanis mellettük lenni, illetve kitalálni, hogyan lehet jól mellettük lenni – nagy-nagy rugalmasságra, és rengeteg elfogadásra van szükség, különösen most.

„A kamaszok helyzete most extrán nehezített – hiszen ha komolyabban megnézzük, tulajdonképpen mindenfajta globális teher a társadalomban az ő vállukra fog nehezedni” – erősíti meg Víg Sára. „A kamaszok nagyon felelősségteljesen és komolyan tudnak foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, de egész szakmák, lényegében egy egész világ gondolkodik azon, hogyan hat ez majd az ő további életükre, felnőtté válásukra.

A mostanihoz hasonló veszélyeztető helyzetek sokkal nagyobb felelősséget várnak el tőlük, amire részben fel vannak készülve, illetve a szülők, pedagógusok által fel vannak készítve. A felnőtteknek azonban ezzel együtt is fontos feladata, hogy segítsék őket – információval, és lelki támogatással.”