Félelem, szorongás, pánik – Interjú dr. Belső Nórával legújabb könyve kapcsán

Senki sem szeret félni, mégis az életünkkel együtt jár, hogy időnként megtapasztaljuk ezt az érzést. A pánikbetegséggel küzdők azonban sokkal gyakrabban és jóval intenzívebb formában élik meg ezt az állapotot, ami komoly szenvedést okoz számukra. Dr. Belső Nóra pszichiáter, egészségügyi menedzser specialista, író legújabb, Félelem, szorongás, pánik című könyvében éppen ezt a területet járja körbe. A címben is szereplő három fogalom közti különbségről, a félelem anatómiájáról és a gyógyulási lehetőségekről is beszélgettünk a szakemberrel.

Hogyan alakul ki bennünk a félelem?

Valójában megtanulunk félni, erre a különböző környezeti hatások már születésünktől fogva rákényszerítenek. Egy életen át tanuljuk a félelmet, és azt is, hogyan küzdhetjük le. Kisgyerekként retteghetünk attól, hogy a sötétben vagy az ágyunk alatt ott lapulhat valami, amit nem látunk – aztán idővel megtanuljuk, hogy nincs ott semmi, és képesek vagyunk megküzdeni a korábbi félelmünkkel.

Önmagában az, hogy félünk valamitől, egyáltalán nem baj, teljesen természetes jelenség. A félelem megjelenése evolúciós gyökerekkel is bír, a környezethez való alkalmazkodásban segít bennünket: megóv a veszélyes helyzetektől, tárgyaktól, akár állatoktól.

A felnövekedésünk során számos olyan dologgal ismerkedünk meg, amelyekről idővel megtanuljuk, hogy veszélyesek, sőt, lesznek személyes tapasztalataink arról, hogy bizonyos dolgok – például ha megharap a kutya, megégetjük a kezünket vagy elesünk – fájdalommal járnak. Így kialakul, hogy melyek azok a helyzetek, ahol figyelmesebbeknek kell lennünk ahhoz, hogy el tudjuk kerülni a kellemetlen élményeket. Akkor fogunk félni valamitől, ha megtapasztaljuk, hogy az adott történés negatív hatással van ránk.

Emellett a nevelés során is elsajátítjuk a szüleink által azt, hogy mitől érdemes tartani, valamint arra vonatkozóan is kapunk rendszerint valamilyen támpontot, hogy milyen típusú emberektől féljünk. Ezen a téren nagy felelősség hárul a szülőkre, hiszen gyermekkorunkban ők az elsődleges referenciaszemélyek, akiknek a véleménye, tanácsai, utasításai meghatározóak számunkra.

Alkati dolog az, hogy valaki mennyire lesz félős?

A szorongásos zavarok hátterében többféle tényező áll: genetikai, környezeti és pszichológiai. A genetikai hajlamosság talaján a különféle környezeti stresszhatások és traumák hatására megváltozik bizonyos agyi struktúrák működése, így kialakul a szorongás valamilyen formája.

Az agyunkban az amygdala területén történik a félelem szűrése. Ennek a struktúrája egyénenként változó, vagyis jelentős eltérések lehetnek abban, hogy kinél mi számít veszélyesnek. Plasztikusan úgy tudnám leírni, mint egy szitát, aminek a szövési sűrűsége nagyon különböző lehet. Van, akinél kimondottan sűrű ez a szita, másnál pedig nagyobb lyukak vannak benne, ami több mindent átenged – ez utóbbi struktúra annál lesz jellemző, aki kevesebb dologtól fél. Patológiás félelem jellemzően azoknál alakulhat ki, akiknél ez a szövés már születésüktől fogva extrém sűrűségű. Ugyanakkor bizonyos testi-lelki traumák is megváltoztathatják az amygdala működését, ennek folyományaként is kialakulhatnak kóros állapotok, amelyek túlzott mértékű félelemmel társulnak.

Mi történik ilyenkor biológiai szinten?

Az agyunkban bekapcsol az úgynevezett alarm reakció, azaz a készenléti állapot: azt éljük meg, mintha veszély leselkedne ránk, holott ez valójában nem áll fenn. Az agyunk ilyenkor hibás impulzusokat közvetít a szervezetünk felé. A szorongásos betegségek kialakulásában és fenntartásában két agyi területnek van nagy szerepe, az egyik a már említett amygdala, a másik pedig a limbikus rendszer, ami kapcsolatban áll az észlelésünket és gondolkodásunkat irányító frontális lebennyel. Képalkotó eljárások segítségével láthatjuk is, hogy a szorongásos zavarok esetén ezek az agyi területek fokozott aktivitást mutatnak.

Mi a különbség a félelem és a szorongás között?

Szorongást akkor élünk át, amikor nem tudjuk pontosan megfogalmazni azt, hogy mitől félünk.

A szorongás definíció szerint egy állandósult félelem, tárgy nélkül.

Amikor félünk, akkor jól tudjuk körvonalazni, hogy mi is az, amitől tartunk. Ha mondjuk egyetemistaként tudom, hogy a jövő héten élettanból vizsgáznom kell, és kifejezetten a vizsga miatt vannak bennem bizonytalan érzések, akkor egyértelmű, hogy félek, és ezt maga a vizsga okozza. Azonban ha már a vizsgaidőszak előtt furcsa érzések jelennek meg bennem, az inkább a szorongás. Ebben az esetben sokkal összetettebb aggodalmaim vannak, amik nem feltétlenül csak a vizsga eredményességére irányulnak: nem tudok teljesíteni, megszégyenülök, csalódást fogok okozni vagy netán le fogok blokkolni. Ezeket egyenként ritkán tudjuk megnevezni, hiszen éppen az áll a szorongás hátterében, hogy nem válik megfoghatóvá, hogy mi is okozza a belső bizonytalan állapotot.

Önmagában a szorongás nem minden esetben utal patológiára, inkább jelzőrendszerként érdemes rá tekinteni. Bárki átélhet egy-egy időszakot, amikor olyan hatások érik, amelyekre a szervezet egyfajta folyamatos készenléti állapottal válaszol. A szorongás ugyanakkor nem csak manifeszt formában jelenhet meg – mint például a generalizált szorongás vagy a pánik esetében -, hanem testi tünetek formájában is. Orvosként azt tapasztalom, hogy napjainkban egyre több a fiatalkorú szorongásos páciens. A szorongással küzdő betegek nagyjából felénél már 18 éves kor alatt megjelenik valamilyen testi tünet – ez lehet alvászavar, vagy akár a pánik valamilyen formája.

Mire utalhat az, ha rendszeresen szorongunk, és nem csupán átmeneti időszakokban éljük meg ezt az érzést?

Arra, hogy valami nincs rendben, nem vagyunk a helyünkön, nem úgy folyik az életünk, ahogy azzal meg tudnánk békélni, vagyis valami nem úgy működik, ahogyan szerintünk kellene. Sokszor önmagunknak is nehéz megfogalmazni, hogy mi az, amivel gond van, pontosan mi okozza a problémát.

A szorongás megjelenésére érdemes intő jelként tekinteni, ami felhívja a figyelmünket arra, hogy az életünk bizonyos területeit alaposabban szemügyre kellene vennünk.

Kialakulhatnak emellett kimondottan szorongásos betegségek is. Ezek fennállásakor semmilyen külső körülmény nem ad rá okot, hogy a szorongás jelen legyen az életünkben, mégis folyamatosan érezzük. A szorongásos zavarok skálája meglehetősen széles, közöttük tartjuk számon a pánikzavart is. Ugyanakkor fontos elkülöníteni a pánikolást a pánikrohamtól és a pánikbetegségtől. Az, hogy valaki bepánikol valamitől, még nem betegség.

Kezdjük akkor ezzel: mi a pánikolás?

Pánikolás alatt azt értem, amikor valaki egy pillanatnyi, de nagyon erős élményt él át, nagyfokú ijedtséggel, aminek van valamilyen kiváltó oka. Ha ezek sűrűn ismétlődnek, hosszabban tartanak és olyan esetekben is előfordulnak, amikor látszólag nem történik olyan esemény, ami ilyen reakciót idézhetne elő bennünk, akkor már érdemes arra gyanakodni, hogy valamilyen komolyabb problémáról lehet szó.

Van jellemző megjelenési formája a pánikrohamnak?

Látszólag minden előzmény nélkül nagyon szorongató érzés alakul ki az érintetteknél, ami teljesen úrrá lesz rajtuk. Közben extrém mértékű félelmet élnek át, bekapcsolnak a fokozott vegetatív tünetek is: szívdobogás, izzadás, mellkasi fájdalom, remegés, légszomj, émelygés. Sokszor ártalmatlannak tűnő helyzetben jelentkeznek, például tömegközlekedési eszközökön.

Ha valakinek egyszer már volt pánikrohama, mennyire törvényszerű, hogy át fog élni újabbakat is, és kialakul a betegség?

Önmagában egy pánikroham nem jelenti azt, hogy valaki pánikbeteg. A populáció nagyjából húsz-huszonöt százaléka tapasztal élete során egyszer vagy kétszer pánikrohamot – mentális betegség nélkül. Ilyenkor ez általában egy külső hatásra adott reakció. Ha a rohamok rendszeressé válnak, az már a pánikzavar kialakulását mutatja.

Mi történik pontosan érzelmi szinten egy pánikroham esetén?

Nagyfokú irracionális félelmi állapot alakul ki, amit gyakran a társuló fizikai és vegetatív tünetek okoznak. Ilyenkor a szervezet hiper-funkcióba kapcsol: elkezdjük kapkodni a levegőt, a már említetteken kívül szédülhetünk, zsibbadhat a karunk, ami miatt azt gondolhatjuk, hogy szívinfarktusunk van, ez pedig erős halálfélelemhez vezethet. A kontroll elvesztésének az élménye is nagyon megterhelő ilyenkor. Ez utóbbi két tényező különösen elviselhetetlenné teszi a roham alatti állapotot.

Sajnos sokszor attól is csak rosszabbul lesznek az érintettek, hogy az újabb tünetek megjelenésével egyre nagyobb félelmet élnek át, egyik tünet egyre jobban generálja a másikat, így egy bepörgött állapot jön létre, ami egyáltalán nem segíti a normális működéshez való visszatérést, sőt, csak még inkább fokozza a kétségbeesést.

Gyakori, hogy helyszínekhez kötjük a pánikrohamot, és úgy próbáljuk elkerülni, hogy nem megyünk oda, ahol már ért bennünket egyszer.

A pánikzavarral együtt jár az úgynevezett előrevetített szorongás, amikor elkezdünk félni attól, hogy mikor jön a következő roham – ilyenkor szokott jellemző reakció lenni az, hogy az illető elkezdi elkerülni ezeket a helyeket. A terápia során szoktunk is foglalkozni ezzel: mivel az agyunk úgy működik, hogy megjegyzi ezeket a helyzeteket, nemcsak rátanulni lehet arra, hogy hová ne menjünk, hanem azt is meg tudjuk tanítani neki, hogyan tud megküzdeni azzal, ha újra eljutunk ezekre a helyszínekre.

Dr. Belső Nóra pszichiáter, egészségügyi menedzser specialista, író

Vagyis nem maga a helyzet vagy a helyszín okozza a pánikrohamot, hanem az agyunk azt tanulta, hogy akkor és ott alakul ki?

Így van, éppen ez az alapja annak, hogy ezt visszafelé is meg lehet tanulni. Erre vannak megfelelő technikák, illetve súlyosabb esetben gyógyszeres kezelést is alkalmazunk eleinte, azzal ugyanis sokkal hamarabb lehet eredményt elérni. A pánikroham állapota ugyanis fokozott szerotonin aktivitással is együtt jár, ha a szerotonin szintet stabilizáljuk, az csökkenti a rohamok gyakoriságát és intenzitását, sőt, meg is tudja szüntetni azokat. Amikor a gyógyszeres segítséggel tünetmentessé válik a páciens, akkor már könnyebb elsajátítani azokat a technikákat is, amelyek a végleges javuláshoz vezetnek.

Sokan idegenkednek a gyógyszerektől, a pszichoterápia talán szelídebb módszernek tűnhet.

Természetesen kényszergyógyszerezést sosem alkalmazunk, csak akkor kap a páciens ilyen jellegű támogatást, ha elfogadja. Ebből a szempontból nem mindegy, hogy milyen gyakorisággal jelentkeznek a tünetek. Akinél napi szinten előfordul, ellehetetlenítve azt, hogy dolgozzon és elfogadható legyen az életminősége, annál általában szoktuk tanácsolni a gyógyszeres kezelést is. El szoktam mondani a pácienseknek, hogy milyen biológiai folyamatok zajlanak az agyban, hogy legyen ismeretük arról, mi történik bennük. Ha ezt megértik, az sokszor a gyógyszer elfogadásában is segít.

Fontos látni, hogy a javulás rendszerint hamarabb bekövetkezik, ha ilyen jellegű terápiával is segítjük a folyamatot. Ez persze nem jelenti azt, hogy a pszichoterápia önmagában ne lenne hatékony, de más dinamikája van annak, ha valaki csak a kognitív oldalról közelít. Nem minden esetben fér bele, hogy a páciens kivárja ennek az eredményeit. Nem csupán a mai gyors élettempó miatt, vagy mert sokba kerül, hanem azért sem, mert nem egyformán reagálnak az emberek a pszichoterápiás kezelésre. Bizonyára nem könnyű ezzel szembesülni, de van, akinek egyszerűen nem hatékony.

Természetesen sokaknál kiválóan működik, és nem is tart sokáig, másnál némi idő kell, míg ráérez, hogyan tud önmagán dolgozni, és akad olyan is, aki nem találja meg azt az utat, ami befelé vezet. A gyógyszeres segítség azonban náluk is hatékony szokott lenni. A pszichoterápia komoly mentális munkát igényel, ami nem olyan, mint a hétköznapi munkavégzés: itt másféle figyelemre van szükség, ami nem mindenki számára válik komfortossá.

Lehet, hogy bizonyos szempontból keményebb munka a páciensnek a pszichoterápia, mint a gyógyszeres kezelés?

Tulajdonképpen így is lehet fogalmazni. A szakirodalmi ajánlások napjainkban arról szólnak, hogy a gyógyszeres kezelés mellett megkezdett pszichoterápia a leghatékonyabb. Először biztosítjuk, hogy stabil lelkiállapotba kerüljön a beteg, utána már sokkal alkalmasabb lesz rá, hogy megkezdje a belső munkát. Ilyenkor ugyanis már nem a tüneteire koncentrál, nem a szenvedés van előtérben, hanem az, hogy megtanuljon olyan megküzdési mechanizmusokat, amelyek által hosszú távon képes lesz azokban a helyzetekben is helytállni, amik korábban pánikot idéztek elő.

Számos pozitív változást hozhat például a relaxációs gyakorlatok alkalmazása. A relaxációval olyan, mintha újratanulnánk a nyugalmi állapotot – ez pedig egy szorongással küzdő ember számára nagyon lényeges, hiszen éppen abban nyújt fejlődési lehetőséget, ami a legnagyobb nehézséget okozza neki.

A pánikbeteg családja, környezete számára milyen tanácsokat tudna adni? Mi az, amivel csak rontunk a pánikbeteg állapotán, és miképp lehetünk támogatók?

A legrosszabb, ha azt mondjuk, hogy „ez csak hiszti, szedd már össze magad”. Ilyesmit semmiképp ne mondjunk! A támogató, megértő hozzáállás az, ami ilyenkor a beteg számára segítséget jelent. Közben pedig legyünk rajta, hogy mielőbb szakszerű segítséget kapjon az érintett, mert magától nem szokott elmúlni ez az állapot. Gyakori, hogy a család túl is félti a pánikbeteget: mindenhova kísérik, sosem hagyják egyedül. Ez nagyfokú gondoskodásra utalhat, ugyanakkor a megoldást kevésbé segíti, mert kialakulhat egy olyan mértékű önállótlanság, ami az egész család életét megnehezíti.

Valódi eredményt a megfelelő szakember felkeresése hozhat. A terápiás munka ugyanis az önismeretre is kiterjed, ami által az is láthatóvá válik, hogy mi az a tevékenység, ami nem felel meg a beteg képességeinek, a személyiségének vagy az értékrendjének, azonban mégis nap mint nap végzi, ezzel folyamatos stresszre kényszerítve a szervezetét. Ha rálátása lesz az ehhez hasonló működési módjaira, az abban is segíthet, hogy más területeken is tudjon olyan döntéseket hozni, ami a pánikzavar javulása szempontjából is pozitív hatással bírhat.