„A nő, aki a szívéből facsart vérrel festette a valóságot” – Frida Kahlo 5 legfontosabb üzenete

Szerző: | 2018. 11. 04. | Social&Smart | Olvasási idő: 16 perc

„Nem vagyok beteg. Csak összetörtem… de addig, amíg festhetek, boldog vagyok, hogy élhetek” – nyilatkozta 1953 áprilisában a Time magazinnak Frida Kahlo, akinek ebben a mondatában ott sűrűsödik a sorsa, a szenvedéstörténete, a hitvallása, életigenlése, szenvedélye – és a fájdalom, ami egy tragikus buszbalesetben elszenvedett sérülései miatt folyamatosan része volt az életének.

„Az ütközés nem sokkal felszállás után történt. Előtte másik buszra szálltunk, de elvesztettem egy kis napernyőt, és leszálltunk, hogy megkeressük. Így kerültünk arra a buszra, amely azután szétzúzott… A villamos lassan haladt, de a sofőrünk ideges fiatalember volt, és be akart vágni elé. Amikor a villamos befordult a sarkon, nekipréselte a buszt a házfalnak.”

Így vallott Frida Kahlo a balesetről, amely aztán az egész életére és a művészetére is hatással volt. Azon a napon, 1925. szeptember 17-én az akkor 19 éves lány sorsa végérvényesen megpecsételődött: az ütközés következtében a gerince három ponton eltört, a medencéjét pedig gyakorlatilag felnyársalta egy korlát.

„Csoda, hogy túlélte”

– mondták az orvosok a kórházban, ahol az éppen kamaszodó, ereje teljében lévő, orvosnak készülő Frida hosszú hónapokig feküdt magatehetetlenül, szörnyű kínok között. Később, már otthonában, az életében fontos szerepet játszó Casa Azulban folytatódott a kezelése, ahol a családja, főleg az őt rajongva szerető édesapja gondoskodott róla és tartotta benne a lelket, az orvosok ugyanis nem sok esélyt láttak rá, hogy a fiatal lány valaha lábra áll. Nem lett igazuk.

Frida Kahlo állapota azonban nem az egymást követő műtéteknek köszönhetően javult rohamosan – az élettörténetet feldolgozó filmeket és könyveket ismerve joggal feltételezhetjük, hogy az igazi gyógyulást az a pillanat hozta el, amikor ecsetet vett a kezébe. A szülei által készítetett, speciális festőállvány és az ágy tetejére szerelt tükör lehetővé tette, hogy Frida Kahlo ágyban fekvő betegként elkészítse első önarcképét.

„Amikor ecsetjével a vászonra vitte a színek orgiáját, szeméből kiszáradt a könny, lelkében vigasztaló nyugalom támadt. Mangóillatú tónusok, eperszínű ajkak, barackvirág-színű arcok és csokoládébarna hajak tűntek elő. Életében először történt, hogy valami kiragadta ebből a világból, megadta neki a szexualitás és az evés örömét, a női méltóságot. Szabadnak érezte magát. Befejezte a festményt, önarckép volt. A súly, amely addig ágyhoz szegezte, lassanként eloszlott és egészsége meglepő módon jobbra fordult. Az alkotással együtt elmúlt a szerelmi bánata és a baleset okozta szenvedés is. Amikor felébredt, már tudta, az a sorsa, hogy életben marad.”

Így idézi meg ezt a pillanatot Francisco G. Haghenbeck Frida füveskönyve – Rejtélyek, vágyak, receptek című regényében, amelyet a festő élettörténete nyomán írt.

Bár a könyv valós életrajzi adatok alapján készült fikció, a fenti sorok érzékletesen írják le azt, amit Frida Kahlo saját vallomásai is alátámasztanak, vagyis hogy

amikor Frida festett, akkor szabad volt. Olyankor – ahogy a 2018-as budapesti kiállítás ismertetőjében is olvasható volt – „kiadta, kifestette, kirajzolta magából az őt gyötrő kínokat” (…) „akkor nem létezett fájdalom, szenvedés, csak festett, mert a festésért élt, és az volt, ami életben tartotta. (…) A festés segített neki abban, hogy testi-lelki fájdalmán túllendüljön és feldolgozza az őt ért traumákat”.

Örökös fájdalomban élő asszony

Mert a baleset nem az első, és nem is az utolsó trauma volt az életében – hétéves korában átesett a gyermekparalízisen, amelynek következtében jobb lába maradandóan sérült – 43 éves, amikor ez a sérült lába elüszkösödik, ezért amputálni kell a lábujjait. De addigra ez az „örökös fájdalomban élő asszony, a melankólia védőszentje, a gyötrelmek festője” túl van a tragikus buszbaleseten, három vetélésen (sérült medencecsontja miatt, bármennyire is vágyott rá, képtelen volt kihordani egy magzatot) és Diego Riverával kötött házasságán is. A nála 20 évvel idősebb, Mexikóban és a világ más pontjain is rajongott és foglalkoztatott festővel 22 éves korában házasodott össze, ami a szenvedélyes szerelem érzése mellett még több lelki gyötrelmet hozott az életébe.

„Frida Kahlo úgy tartotta, hogy élete során két nagy baleset érte: amikor 19 éves korában karambolozott a busz, amellyel utazott, és amikor megismerkedett Diego Riverával. Állítása szerint a kettő közül a második volt súlyosabb”.

A Mexikó legismertebb és korának legsikeresebb festőjével szenvedélyes kapcsolatba bonyolódó Frida sosem tudott kikeveredni a művész bűvköréből – akivel (bármilyen furcsán is hat) egyébként kölcsönösen csodálták és szerették egymást. Ahogy azt Frida Kahlo több festménye (Diego és én címmel 1944-ben és 1949-ben is festett egy-egy képet) is megörökíti – szellemileg, testileg és lelkileg is összetartoztak.

„Csak néhány apró késszúrás”

A nagytermészetű, egyébként már egyszer elvált férfi azonban képtelen volt uralkodni temperamentumán, folyamatosan megcsalta Fridát, aki emiatt sokat szenvedett, a legjobban akkor, amikor Diego Frida testvérével, Cristinával lépett félre. Az emiatt érzett mély fájdalmat az 1935-ben készült, Csak néhány apró késszúrás című kép ábrázolja.

Az igazsághoz tartozik, hogy élete, és Diegóval való kapcsolata során Frida is sokszor keveredett szerelmi viszonyba más férfiakkal és nőkkel, de a kettejük közötti kötelék sosem szakadt el. Ezt bizonyítja, hogy a válásuk után egy évvel, annyi kölcsönösen okozott fájdalom és szenvedés után sem bírtak egymás nélkül élni, így másodszor is összeházasodtak, és Frida haláláig együtt is maradtak.

„Csípős és gyöngéd, kemény, mint az acél, törékeny és könnyed, akár a lepke szárnya, imádnivaló, mint egy gyönyörű mosoly, mély és kegyetlen, akár az élet keserűsége” – vallotta róla 1941-ben Diego.

Hát igen, Frida Kahlo személyisége és élettörténete önmagában is magával ragadó, de talán ennél is izgalmasabb ennek a művészetté konstruált szenvedéstörténetnek a lenyomata. Az extravagáns, korát meghaladó, kegyetlenül őszinte művész képeivel – amelyek elválaszthatatlan egységet alkotnak az életével – sok, máig ható és talán minden eddiginél aktuálisabb üzenetet hagyott hátra.

Frida Kahlo: Henry Ford kórház, 1932 ©Erik Meza/Javier Otaola – ©Archivo Museo Dolores Olmedo © Banco de Mexico, Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F. by SIAE 2018

Erőt ad, inspirál és üzen

„Remélem vidám lesz a távozásom – és remélem, többé nem kell visszatérnem” – írta halála előtt naplójában. Nos, biztos vagyok benne, hogy nem fog visszatérni, mert Frida Kahlo nem is ment el, itt van köztünk, és a képein keresztül kendőzetlenül mutatja az ő fájdalmakkal teli női sorsának az útját, amelyen senki sem szeretne végigmenni, de az által, hogy azt láthatóvá tette, erőt ad azoknak, akiknek hozzá hasonlóan a szenvedés jutott osztályrészül. Frida Kahlo művészete erőt ad, inspirál és üzen.

De mégis mit? Mi Frida Kahlo képeinek ma is ható üzenete? Milyen tanulságokkal szolgál az ő nem mindennapi története? Miben rejlik az az erő, amibe több mint 110 évvel a születése után milliók tudnak belekapaszkodni? Mire bátorít minket Frida Kahlo?

1. Merj különbözni!

„Régen azt hittem, én vagyok a legfurcsább ember a földön, de aztán arra gondoltam, hogy csak létezik valaki más is, aki hasonlóan különcnek és tökéletlennek érzi magát, mint én. Elképzelem őt, és az merül fel benne, hogy valahol ő is most éppen rám gondol” – írja Frida.

A különleges ruhákon, ékszereken és hajkölteményeken túl Frida Kahlo egyénisége és ezzel együtt az ereje is abban rejlett, hogy mert különbözni – külcsín és gondolkodás tekintetében egyaránt. Amellett, hogy elutasította a konvenciókat, „korát megelőzve ábrázolt olyan témákat és feszegetett olyan tabukat, amelyeket korábban más nőművészek nem: a szülés kendőzetlen ábrázolását, vagy a vetélés, a meg nem született gyermek elvesztésének fájdalmát.”

Politizált, állást foglalt, szeretett, egy olyan korban, amelyben nőként ez meglehetősen szokatlan és kirívó dolognak számított – sőt, odáig merészkedett, hogy „levágatta a haját”.

2. Merj gyenge lenni!

Frida Kahlót sokan nem is a képeinek a művészeti értéke miatt tartják nagyra. Az ő esetében sokkal inkább az a kegyetlen őszinteség és bátorság a megkapó, ahogy megmutatta a fájdalmát.

„A festészetem a fájdalom üzenetét hordozza magában. (…) Az életem a festészet által vált teljessé. Három gyermeket veszítettem el, és sok mást is (…) aminek a festészet lépett a helyébe.”

Ahogy a fenti idézet is mutatja, őszinte volt magához és másokhoz, miközben rendkívül érzékeny volt. Ez a két dolog, és ez a kombináció nagyon kevés emberben van meg, mindkét tulajdonság elég nagy hiánycikk manapság. Frida Kahlo megmutatta, hogy a kettő nem zárja ki egymást: elképesztően erős nő volt, aki még attól sem riadt vissza, hogy gyenge legyen.     

3. Merj önmagad lenni!

#nosmink #noretus. Ha Frida Kahlo használt volna Instagramot, akkor vélhetően ezeket a címkéket biggyesztette volna az önarcképei fölé. „A megalkuvást, az önámítást mellőzve, Frida olyannak ábrázolta magát, amilyen valójában volt. Ugyanaz a Frida tekintett vissza a tükörből, mint a vászonról” – olvasható a Nincs mit elrejteni – Frida Kahlo, kendőzetlenül című tanulmányban. A szerző, Patricia Cordero szerint

„a selfiek korában, amikor a legérdektelenebb helyzet is ürügyként szolgálhat, hogy újra meg újra fényképet készítsünk magunkról, amikor percenként boldogan pózoló emberek ezrei jelennek meg a közösségi média oldalain, titkolva, hogy korántsem olyan boldogok, mint amilyennek látszanak, különösen aktuális Frida Kahloról beszélni.”

A Frida Kahlo és Diego Rivera hagyatékát őrző Dolores Olmedo Museum munkatársa a 21. század emberének egyik legégetőbb problémájával szembesít minket. Talán soha nem éltünk még ennyire meghasonlott és őszintétlen világban, soha nem volt még ilyen nagy a kontraszt a valódi és a kifelé mutatott arcunk között.

Valóban jó kérdés, hogy ehhez a problémához hogyan aránylanak Frida Kahlo önarcképei, amelyek kendőzetlen őszinteséggel mutatják a testében és lelkében át- és megélt valóságot – legyen szó összenőtt szemöldökről, pihebajuszról, a gerincét tartó vasfűzőről, vagy egy vetélés miatt érzett, mardosó fájdalomról…

„A művészetén keresztül Frida Kahlo kiegyezik a saját valóságával: ami iszonytató, ami fájdalmas, önmagunk megismerésének igazságához vezethet. Ez a művészet egész egyszerűen szép azért, mert felfedi a valódi énünket, és mert rávilágít a legbensőbb tulajdonságainkra”

– írja Carlos Fuentes, The Diary of Frida KahloAn intimate self-portrait című könyvében.

4. Merj egyedül lenni és magaddal szembenézni!

Frida Kahlo balesete utáni első képe egy önarckép volt, amelyet az ágyára rögzített tükör és a szüleitől kapott, speciális festőállvány segítségével készített. A téma adott volt: a hosszú hónapokra ágyba kényszerült, akkor 19 éves lány 3 ponton is törött gerince akkor sem, és aztán az élete során még sokáig nem tette lehetővé, hogy magán kívül mással szembesüljön: rengeteg időt kellett ágyban töltenie (életében több mint harmincszor műtötték, 44 éves volt, amikor végleg kerekesszékbe kényszerült).

„Azért festek önarcképeket, mert sokat vagyok egyedül, és mert saját magamat ismerem a legjobban.”

– mondta Frida Kahlo, aki nemcsak őszintén megmutatta, de ismerte is önmagát. A festészetén keresztül szembesülhetünk vele, hogy az egyik a másik nélkül tulajdonképpen nem is lehetséges.

Frida Kahlo a balesete után, és azt követően még sokszor dönthetett volna másként… de ő úgy döntött, szembenéz önmagával, a fájdalmaival és a szenvedéseivel. Nem elfordult, hanem mélyen belenézett azokkal a nagy fekete szemeivel a sorsa szemébe, és ha már azt nem tudta kézbe venni, fogta az ecsetet és tükröt festett a valóságnak.

Sokféleképpen dönthetünk egy szenvedéssel teli élethelyzetben. Frida Kahlo bebizonyította, hogy a kiszabott terheket viselhetjük méltósággal és büszkén – feltéve, hogy van bátorságunk szembenézni önmagunkkal – akkor is, ha éppen „összetörtünk”. Ezek ugyanis azok az embert próbáló helyzetek, amelyekben megmutatkozik a legbelső önvalónk. Ha nem félünk „odanézni”, akkor ismerhetjük meg magunkat igazán és – ha kontrollálni nem is tudjuk a sorsunkat – az erőt, amit az által kaptunk, hogy próbára tett minket, ez esetben jól tudjuk majd használni.

5. „Merj élni – Meghalni bárki tud”

Azt, hogy a Frida Kahlo a végső pillanatig képes volt szeretni az életet, bizonyítja, hogy a halála előtt festett, utolsó gyümölcscsendéletén vörös festékbe mártott ecsettel azt írta: „Viva la vida” – ami annyit tesz, éljen az élet.  „Frida szerette az életet, és ezt számos formában kifejezte” – olvasható a már idézett tanulmányban, amit nemcsak a legelhagyatottabb és legszomorúbb órákban kinyilatkoztatott hitvallása, hanem az egész élete bizonyít.

„Merj élni – Meghalni bárki tud!” – írta egyszer naplójába Frida, aki megmutatta, hogy – legyen bármilyen nehéz az a bizonyos kereszt – egy fájdalommal teli életet is lehet szenvedélyesen, tartalmasan, ugyanakkor önsajnálat és alakoskodás nélkül élni.

Megmutatta azt is, hogy az élet legnehezebb pillanataiban, a legfájdalmasabb krízisek nyomában, a legnagyobb traumák legmélyebb bugyraiban is kezünkbe vehetjük a saját ecsetünket, és kiszínezhetjük a valóságunkat anélkül, hogy az önámítás lenne – és ha csak pillanatokra is, de megtalálhatjuk a boldogságot és a békét az idő alatt, amit (kölcsön) kaptunk. De ehhez az kell, hogy hozzá hasonlóan, merjünk élni.

Epilógus

„Minek nekem láb, ha szárnyam van és repülhetek?”- írta 1944-től vezetett naplójába Frida Kahlo, amelyben egy korábbi alkalommal a színeket, azok „jelentését” is értékelte. Sorban haladt, a zölddel például a jóságos meleg fényt azonosította, a tengerkékkel pedig a távolságot. A „piros” szó mellé pedig ezt írta: „Vér? Nos, ki tudja?” Ennek tükrében érdemes olvasni a már többször is idézett, Frida füveskönyve című regény alábbi mondatát:

„Minden csepp vér, amit a szívünkből facsarnak, csak arra jó, hogy ne feledjük, ez a valóság.”

Az életét és a képeit elnézve a magam részéről biztos vagyok benne, hogy amikor Frida Kahlo festett, akkor a szívéből facsart vérbe mártogatta az ecsetet, és azzal festette a valóságot – és nem csak akkor, amikor piros színt használt.

 

Forrás:

Frida Kahlo. Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból – Katalógus (Magyar Nemzeti Múzeum)

F. G. Haghenbeck: Frida füveskönyve – Merj élni – meghalni bárki tud! 

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This