„Ha megértjük, hogy a felmenőinkben mi történt, másképp tekinthetünk a saját fájdalmunkra is” – Tóth Borbálával, a genodráma módszerének megalkotójával beszélgettünk

A felettünk lévő generációk életének és kapcsolódásainak a mi jelenünkben is megtapasztalható hatásairól egyre többet hallunk. Könyvek, előadások, interjúk sora foglalkozik a transzgenerációs témával. Ennek a megközelítésnek hazai úttörője Tóth Borbála klinikai szakpszichológus, családterapeuta, pszichodráma-vezető, nevéhez fűződik a genodráma módszerének kidolgozása és alkalmazása. 2006-ban írta meg a Családfánk – sorsunk rejtett mintázata, majd 2017-ben – ennek átdolgozott kiadásaként – a Sorsunk rejtett mintázata című könyveket. Szerzője a Transzgenerációs történetek című kiadványnak is. A családi mintázatok dramatikus átmunkálásnak lehetőségét rejtő genodráma módszeréről beszélgettünk vele.

Milyen jellegű nehézségek esetén érdemes genodráma csoportba jelentkezni?

A genodrámát azoknak szoktam ajánlani, akik szeretnének fejlődni a saját önismeretükben, szeretnének magukról többet megtudni. Tapasztalataim szerint általában nem sejthető előre, hogy mi lesz az az élmény vagy összefüggésrendszer, ami a módszer alkalmazása során felbukkan, és az érintett felmenői felől a jelenre ható fontos információt képvisel. Természetesen olyan is előfordul, hogy a genodrámát ajánlom az egyéni terápiába járó kliensemnek, de alapvetően nem az a cél, hogy valamilyen gyanúnk beigazolódását keressük, inkább az, hogy a családi kapcsolatrendszerben megtapasztalt elakadásokat megértsük, és a háttérben lévő lehetséges okokat megtaláljuk. Ehhez lehet egy eszköz a genodráma, mint egy lehetséges önismereti módszer.

Mi történik a genodráma csoportban, ami más, mintha egyéni terápiában dolgoznánk? A felmenőinkről szerzett információink ebben a közegben másképp mutatkoznak meg?

A csoportban megjelenítünk bizonyos problémákat, amelyek a családban előfordulhatnak, ehhez a családterápiából ismert rendszerszemléletű megközelítést és a pszichodráma eszköztárát alkalmazzuk. Ebben a folyamatban nagyon komoly szerepe van a személyes átélésnek.

Ez az átélés lesz az, amiben a kliens érzelmileg mélyen megérintődik: zsigeri szinten érezhet meg egy olyan mintát vagy helyzetet, amit esetleg már a felmenői is megéltek, azonban az ő megélésüknek eddig csak bizonyos lenyomata jelentkezett az érintett személynél, maga a valódi érzelmi háttér nem volt megtapasztalható.

Itt azonban átélhetővé válik egy olyan élmény, amely által az elődeink érzelmi hatásainak bennünk élő lenyomata egy más rendszerbe kerül, ezáltal jobban érthetővé válik számunkra, hogy az őseinkben mi történhetett. Így arra a fájdalomra, nehézségre is másképp tekinthetünk, ami bennünk zajlik.

Az érzelmi hatás tehát az, ami által gyorsabban, hatékonyabban lejátszódnak bizonyos folyamatok, amelyek talán más terápiás eszközökkel is elérhetők lehetnek, csak eltérő dinamikával?

Nem szívesen rangsorolom a terápiás módszereket, hiszen mindegyik hasznos, és egyáltalán nem biztos, hogy az egyik jobb a másiknál. Azonban a genodráma kapcsán valóban az érzelmi töltés ereje az, ami képes tovább lendíteni a személyt. Biztosan sokan tapasztalták, hogy hiába határozzuk el racionálisan, hogy ezentúl változtatunk például a rossz szokásainkon, vagy másképp állunk valakihez, és elfogadóbbak leszünk vele, önmagában a döntés sokszor nem elegendő a hosszú távú, érdemi változáshoz. Azonban egészen más a helyzet, ha egy érzelmi hatás késztet változásra.

Meggyőződésem, hogy akinek a genodráma során a lelke mélyen megérintődik, átérez valamilyen mélyen gyökerező fájdalmat, nehézséget, és erre reagál, az képes lesz másképp értékelni azokat a negatív érzelmeit, amelyek például a felmenőihez fűzték.

Az eddig átdolgozatlan kínos érzések így új megvilágításba kerülhetnek, és az érintett személy egészen másképp áll ezután a hozzátartozóihoz. A folyamat során pedig kialakulhat egy elfogadó, belátó, megbocsátó szeretetkapcsolat.

Hogyan képzeljük el a genodráma csoport munkáját? Mi az első lépés?

Először igyekszem közös hullámhosszra hangolni a tagokat, ehhez különböző technikákat szoktam alkalmazni. Vannak játékok is, illetve dolgozunk szimbólumokkal. Meg szoktam kérdezni, hogy milyen téma hozta ebbe a csoportba az illetőt, mi miatt érezte úgy, hogy egy transzgenerációs szemléletű folyamat érdekes lehet a számára. Erre a kérdésre egy-egy fogalommal kérem, hogy válaszoljanak.

Gyakori válasz a kíváncsiság, a traumák, vagy például az áldozatiság. Ezekből a fogalmakból aztán dramatikusan egy szobrot építünk, mindenki azzá a fogalommá válhat, amelynek mentén szeretné a saját nehézségét feldolgozni.

Ez a csoportszobor az első alkalmak egyikén szokott elkészülni, általában nagyon erős hatása van, mélyen megérintődnek a résztvevők. Annak is komoly jelentősége van, hogy ezáltal egy csoportszimbólum is kirajzolódik, hiszen ez megmutatja azokat a nehézségeket, amelyekkel dolgozni fogunk.

Ezután körülbelül a harmadik alkalommal kerül sor az úgynevezett genogram megrajzolására, ez a gyakorlatban a családfát jelenti. Legalább három generációra igyekszünk visszamenni, és egy bizonyos – szakirodalmi ismereteken alapuló – jelölés segítségével azt is láthatjuk ezen a rajzon, hogy milyen típusú kapcsolódás volt jellemző az őseink között. Így ahány résztvevő van, annyi féle családfa készül.

Milyen jelentősége van a jelöléseknek a genogramon? Mi az az információ, amit a szakember szeretne kinyerni innen?

A genogramra úgy tekinthetünk, mint egy transzgenerációs rendszertérképre. A jelölés abban segít, hogy be tudjuk rajzolni a személyek közötti úgynevezett kapcsolati mintázatokat: meg tudjuk mutatni, hogy egy kapcsolat szoros, laza, vagy éppen egyszerre szoros és ambivalens. Így szemmel láthatóan megjelennek a problematikus pontok, ahol gyakran úgynevezett trianguláció, vagyis háromszög-szerű kapcsolati rendszer rajzolódik ki.

Mit mutat valójában a trianguláció? Miért érdemes éppen ezt keresni?

Egy rendszerszemléletben gondolkodó amerikai családterapeuta, Murray Bowen írta le ezt a jelenséget.

Trianguláció esetén általában két személy koalícióra, egyfajta szövetségre lép egy harmadik személlyel szemben. Ez gyakran akkor következik be, ha két családtag érzelmi rendszere instabil, és stressz nyomása alatt ez a kapcsolat háromszemélyes rendszerré formálódik.

A trianguláció lehet konstruktív, stabilizáló tényező, vagy ellenkezőleg: destruktív, destabilizáló. Gyakran már a rajzon is lehet érezni valamilyen feszültséget az ilyen jellegű kapcsolódások ábrázolásakor. Szintén gyakori, hogy ha valaki a jelenben egy ilyen típusú helyzetet él meg, akkor ez a fajta mintázat a felmenőknél is megjelenik – akár többször is.

Egymás genogramját láthatják a csoporttagok?

Ez is része a közös munkának: mint egy kiállításon, megnézhetjük egymás rajzait, sőt, akár asszociálhatunk is ezekre. Rendszerint nagyon pontos, reális meglátásokat mutatnak ezek a visszajelzések a csoporttagok részéről, ami érdekes tapasztalat lehet számunkra is.

Tud erre példát mondani esetleg?

A saját példám jut eszembe hirtelen. Még nem voltam pszichológus, amikor részt vettem egy genogram felvételen, amelyet Túry Ferenc neves pszichiáter, családterapeuta szervezett. Ő hívta meg a lengyel származású Irena Namyslowskát, aki szintén családterapeuta. Az itt tapasztaltak egyébként olyannyira meghatározó élményt jelentettek számomra, hogy ez volt az, ami arra indított, hogy ezzel a rendszerrel mélyebben kezdjek foglalkozni. A genogramomra több visszajelzést is kaptam a csoportból, amelyek szinte mind nagyon megérintettek, de volt egy, ami különösen erős hatással volt rám. Valaki azt mondta a rajzomat látva, hogy „innen csak faláttöréssel lehet kijutni”.

Ezt nemcsak akkor éreztem igaznak – fogalmazhatok úgy is, hogy azóta is a falakon való áttöréssel küzdök. Persze akkor nem gondoltam tovább ezt a mondatot, és arra sem gondoltam még, hogy én valaha ezzel fogok foglalkozni hivatásként – egyfajta úttörő munkát végezve. Viszont az élmény begyújtott egy szikrát, ami aztán működésbe lépett hosszabb távon is. Talán másoknál is hasonlóan működik ez: aki fogékony rá, és van hozzá affinitása, az egészen különleges élményeket tapasztalhat meg ebben a folyamatban.

Tóth Borbála, klinikai szakpszichológus, a genodráma módszerének megalkotója

Maga a genogram felodolgozása mindenkinél egyénileg történik?

Igen, minden résztvevőnek van egy napja, amikor az ő családfájával foglalkozunk, előre megbeszéljük, hogy kire mikor kerül sor. Tizenkét részt vevő szokott lenni, így tizenkét alkalom alatt tudunk eljutni a teljes feldolgozásig. Azért is fontos a tervezettség, mert lehetnek olyanok, akiknek akár az ország másik felébe kell eljutni, ha az idős rokonokat szeretnék kikérdezni, ez pedig lényeges lehet ahhoz, hogy minél több információt tudjanak gyűjteni a családjukról.

Olyan ez, mintha egy családi levéltárat nyitnánk meg?

Igen, ehhez nagyon hasonló. Így mindenkinek lehetősége nyílik rá, hogy elmesélje a családi narratívákat. Az jut eszembe erről, ahogy régen összegyűltek az emberek a fonóban a kukoricahántásra vagy a tollfosztásra, és közben mindig történeteket meséltek a családjukról, a rokonaikról, vagy csak az életükről. A személyes történeteknek mindig nagy hatásuk van.

Ezután van egy olyan rész is, amikor a pszichodráma módszeréhez hasonlóan bizonyos részleteket el is játszanak a résztvevők?

Igen, maga a genodráma játék ekkor következik. Egy rávezető kérdéssel szoktam indítani, az az első lépés. Adná magát, hogy az elevenedjen meg a játékban is, ami a papíron látszik, de valójában nem mindig ez történik, hiszen számos tényező befolyásolhatja, hogy adott pillanatban éppen mi fogja megadni az alapvető irányt. De az a tapasztalatom, hogy egyáltalán nem véletlenszerű, hogy mi kerül a fókuszba. Rendszerint pontosan az akkor legfontosabb mozaikdarab lesz az, ami abba az irányba vezet bennünket, ahol a fontos elakadás mélyére tudunk látni. Emellett mindig történik egy visszacsatolás is az eredeti felvetésre, arra a nehézségre, ami abban a rendszerben a rajzot látva megmutatkozott. Megtörténhet például akár annak a megélése, hogy amilyen kapcsolódási nehézséggel a személy jelenleg küzd, az nem egyedüli a családban, hiszen a felmenők között volt már nyoma ennek a mintázatnak. Az ezzel való élményszerű, érzésekben megmutatkozó találkozás katartikus erejű lehet.

A szerepcsere is nagyon erős hatást tud kiváltani, ahol belehelyezkedhetünk egy olyan családtag szerepébe, akiről azt gondoljuk, hogy vele nem lehet együtt élni. Az ő szerepében olyasmit élhet át a történet hőse, amitől teljesen érthetővé válhat számára a problematikus családtag viselkedése, s így elindulhat egy mély belátás vagy megbocsátás. Ez komoly áttörést tud hozni, ami által meg tud változni az illetőhöz való teljes viszonyulás.

A genodráma történéseinek bizonyos részeit ugyanakkor nehéz racionálisan leírni, mert képződik egy olyan erőtér, ahol a belső, mély összefüggések utat tudnak törni maguknak, és szinte kibukik az az érzelmi háttér, amit csupán a szavainkkal talán nem is lehet megfogalmazni. Kell ehhez a csoportban kialakuló egymásra figyelés, az az élményszerű folyamat, ahogy egymás családtörténeteit megismerjük, és az a lelki állapot is, ami nem pusztán az egyéné, hanem az egész közösségé.

Jól értem, hogy a módszer célja, hogy a kapcsolódásaink minősége jobb legyen?

Mindenképpen. Nem azon dolgozunk, hogy az ellenállást fokozzuk, hanem abban szeretnénk segíteni, hogy a résztvevők el tudják fogadni az elfogadhatatlant. Bár erősnek tűnhet ez a kifejezés, mégis úgy gondolom, érdemes használni, hiszen a másik embernek mindig megvannak a saját indítékai arra, ahogyan viselkedik.

Mi az a szakmai háttér, aminek alapján a módszert kidolgozta?

Nagyon lényeges eleme a családterápiában használt, úgynevezett rendszerszemléletű gondolkodásmód, ami azt jelenti, hogy ha a rendszerben egy kis változás történik, akkor az egész beleremeg. A visszajelzések között is volt olyan egyébként, aki erre helyezte a hangsúlyt, úgy fogalmazott, hogy ez olyan, mint a pókháló: ha egyetlen szálat meghúzunk, az az egész hálót megmozdítja.

Emellett például Böszörményi Nagy Iván családterapeuta megközelítési módjait is beépítettem, ő az elsők között foglalkozott a transzgenerációs hatásokkal.

A származási családunkhoz való hűség és lojalitás területén fogalmazott meg nagyon lényeges szempontokat, például az ő nevéhez fűződik a destruktív lojalitás fogalma, ami azt jelenti: úgy is lehetek hűséges a származási családomhoz, ha az ott kapott romboló magatartásformákat adom tovább, hiszen ha én magam ezt éltem meg, ezzel kapcsolódtam, akkor azzal hűséges vagyok, ha továbbra is ezt képviselem.

Amennyiben a játék vezetője erre utaló jeleket lát a genodrámában, akkor erre mindenképpen reagálni kell, hiszen ha valaki erre rálát, és megérti, hogy a saját működésének van egy ilyen gyökere, akkor képes lehet változtatni, és új, másfajta működési módot kialakítani, miközben nem lesz hűtlen a családjához.

A pszichodráma elemeit is alkalmazom a genodrámában természetesen, illetve a Szondi Lipót által leírt családi tudattalan is a módszer egyik alkotó eleme. Szívesen említem Jakob Levi Moreno bécsi pszichiáter „tele” elméletét, ami a pszichodrámában jól ismert, arra a jelenségre utal, amikor a „szerepre” kiválasztott személy számára ugyanazok az érzések rímelnek, mint a családfa feldolgozásban érintett személy esetében. Így egyszerre élik meg egy helyzet közelségét, és a rájuk közvetlenül gyakorolt hatását. Nem hagyhatjuk ki Freud pszichoanalitikus elméletét, vagy Jungnak a kollektív tudattalanról szóló felfedezését sem, hiszen ezek mind fontos pillérei a módszernek.

Ezek a módszerek vagy megközelítési módok más-más hangsúllyal jelennek meg?

Bár mindegyik részét képezi a módszernek, egyszerre vannak jelen, inkább egyfajta ötvözetként érdemes elképzelni: hol ezzel, hol azzal a résszel dolgozunk aktívabban. A genodráma csoport rendezőjének nagyon sok mindenre kell figyelnie, miközben számos hatás van jelen egyszerre ebben a rendszerben.

Volt már olyan tapasztalata, hogy valaki a genodráma csoportban való részvétel után egyéni terápiában szerette volna folytatni, mert olyasmi bukkant elő, amivel úgy érezte, hogy hosszabb távon is van feladata?

Igen, előfordult egy-egy ilyen eset, de mivel ezt alapvetően egészséges embereknek szánjuk az önismeretben való fejlődés elősegítésére, így a jellemzőbb az, hogy a csoportmunka befejeztével lezárul ez a folyamat az egyén életében. De ez egyáltalán nem negatívum, hiszen ha ezzel tudunk segíteni, hogy oldódjanak a kapcsolódási nehézségek, akkor elértük a célunkat. Nem olyan régen, a legutóbbi csoportommal való közös munka után, egy későbbi záró beszélgetésen is azt tapasztaltam, hogy teljesen kinyíltak a résztvevők: volt, aki kedvező változásokat tudott kezdeményezni az életének bizonyos területén, akadt, aki elköltözött vagy munkahelyet váltott, és voltak szép számmal olyanok is, akik a családi kapcsolatrendszerükben tapasztaltak ennek hatására pozitív változást. Jó érzés volt látni rajtuk egy újfajta nyitottságot, amihez – reményeim szerint – a genodráma is hozzájárult.