Amikor már szabad hibázni – gyógyulás a kényszerbetegségből – Dr. Csigó Katalinnal beszélgettünk

A definíció szerint akkor beszélhetünk kényszerességről, amikor valakinek naponta legalább egy órát vesz igénybe az, hogy a késztetései hatására bizonyos rituálékat végigvigyen, legyen szó akár cselekvésről, akár gondolatokról. Az indokolatlanul gyakori kézmosás, a rend és tisztaság túlzott igénye, a különböző dolgok ellenőrzése, vagy éppen a mások számára értelmezhetetlen szabályok mindenek felett történő betartása mind a kényszerbetegség tünetei lehetnek. A gyógyuláshoz vezető útról, a terápiás munka folyamatáról, és a kialakulás okairól is beszélgettünk Dr. Csigó Katalin klinikai szakpszichológussal, pszichoterapeutával, az Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet OCD szakambulanciájának vezető pszichológusával, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Pszichológiai Intézetének vezetőjével.

Hogyan kezd el dolgozni a szakember egy kényszeres tüneteket mutató pácienssel?

A kényszer pszichoterápiája összetett. Olyan, mintha rétegekben haladnánk a pácienssel való közös munka során. Elsőként magukkal a tünetekkel kell dolgozni azért, hogy a kényszeres gondolatokat és cselekvéseket újra tudjuk formálni.

Például, ha egy beteg képtelen elindulni otthonról, mert másfél órán át ellenőrzi otthon az ablakokat, hogy jól be vannak-e zárva, és emiatt elveszíti a munkaképességét, az olyan súlyú nehézséget jelent, hogy muszáj valamilyen technikai jellegű támpontrendszert kidolgozni, hogy ne legyenek ennyire intenzívek a tünetek.

Ha ezek kissé enyhülnek, akkor tudunk következő lépésként egy másik rétegben haladva az előzményekkel is foglalkozni, vagyis azzal, hogy milyen gyerekkori gyökerei lehetnek a betegség kialakulásának. Egy ilyen helyzetben ugyanis olyan mértékű szenvedést okoz a kényszeresség, hogy muszáj a tünetek kezelésével kezdeni a munkát.

Pszichoanalitikus vagyok, emiatt kimondottan feltáró technikákkal szoktam dolgozni, az események ok-okozati összefüggéseit igyekszem összerakni a páciensekkel, így azt gondolom, teljesen hitelesnek tekinthető, ha ezt a megoldást javaslom a terápiában. Ezzel együtt nyilván rendkívül fontos, hogy az érintett idővel rálásson arra is, milyen családi légkör előzhette meg azt, hogy ez a tünetcsoport kialakult, hiszen ennek mindig vannak gyerekkori előzményei.

Hogyan képzeljük el azt a folyamatot, amikor a tünetekkel kezd dolgozni a szakember? A gyakorlatban mi az első lépés?

Ha az előző példánál maradunk, akkor cél az, hogy lerövidítsük azt az időt, amit a kényszercselekvésre fordít az illető személy. Először a viselkedési szinttel foglalkozunk, akár adott mozdulatok begyakorlásával, ami bizonyos mértékben átírja a rögzült cselekvési mintákat. Ha ebben sikerült valamilyen eredményt elérni, akkor lehet áttérni a pszichodinamikus terápiák eszköztárának alkalmazására, ami abban segít, hogy az érintett megértse, mik a legmélyebb mozgatórugói, honnan erednek a félelmei, melyek azok a késztetések, amelyek összeütközése mentén kialakul a kényszeres indíttatás, ami adott esetben az ablakok másfél órán át tartó ellenőrzéséhez vezet.

Fontos azt látni, hogy nem az ablak ellenőrzése a lényeg, az csak valaminek a megnyilvánulási formája. Abba az irányba érdemes haladni, hogy a biztonságérzet, a félelem, a kontroll igénye hogyan kapcsolódik össze az érintettben.

Hol van a valódi biztonság, és hol éli meg azt, hogy ez teljes mértékben hiányzik. Lépésekben érdemes haladni a pszichoterápia során a kényszerbetegség kezelésénél, úgy, hogy a rétegekkel külön-külön foglalkozunk, miközben azt sem veszítjük szem elől, hogy ezek összefüggenek egymással.

Aki kényszeresen ellenőrzi, hogy biztosan bezárta-e az ablakokat, annál a biztonságérzet területén lehet az elakadás?

Nem szükségszerű, hogy így legyen. Előfordulhat, hogy emögött az a valós félelem áll, hogy be fognak törni, és azért én leszek a hibás, holott nem hibázhatok – gyakori rejtett gondolata vagy félelme a pácienseknek, hogy a hibázás megengedhetetlen. De lehet a kényszercselekvés mögött más ok is. A „mindent jól kell csinálni” belső üzenete szintén sokszor jelen van a tünetek hátterében, ez mutatkozik meg az ablakok ellenőrzésénél is. Biztos, hogy jól bezártam? Egészen biztos, hogy nem csináltam rosszul? Teljesen biztos vagyok benne, hogy ütközésig el van fordítva a kilincs? Nem lehet, hogy félrezártam, csak nem veszem észre? Ezekhez hasonló kínzó kérdések hada fogalmazódik meg rendszerint az érintettekben.

A rituálék mögött pedig bizonyos hiedelmek, félelmek, vágyak húzódnak meg, amelyek az adott páciens eddigi tapasztalatai, élményei, megélései során alakulnak ki. Emiatt gyakran teljesen egyéni, hogy kinél milyen okok vezetnek ennek a tünetcsoportnak a kialakulásához.

Ami közös lehet, az a szabályozás zavara: bizonyos dolgokat elkezd indokolatlanul túlszabályozni az érintett – jelen esetben állandóan ellenőrzi, hogy jól bezárta-e az ablakokat -, miközben más területen egyáltalán nem képes a szabályozásra.

Vagyis valami felborul belül, az érintett személy bizonyos működési területein diszharmónia alakul ki.

A gyógyuláshoz vezető útnak tehát az is része, hogy a harmónia visszaálljon, és kialakuljon a belső egyensúly a szabályozás területén?

Dr. Csigó Katalin

Teljes mértékben így van. Amikor azt mondjuk, hogy az adott tünetekkel kezdjük a terápiás folyamatot, az azt jelenti, hogy újratanuljuk, miként kell becsukni azt az ablakot, mi ennek a normál módja, szabálya, azonban emellett más területeket érintve azt is fel tudjuk tárni, hogy valójában miről szól az, hogy valaki éppen az ablakok ellenőrzésénél van leragadva. Ugyanis ez meglehetősen összetett problémakör.

Hogyan működik a kényszer? Milyen működési mechanizmust érdemes látnunk mögötte?

Jó példa lehet ennek megértéséhez az, amikor egyetemi vizsgára készülve úgy érzik a hallgatók, hogy teljesíthetetlenül sok az elsajátítandó információ. Azonban amikor el kellene kezdeniük tanulni, vagy legalábbis beosztani, hogy mire mennyi idő kell, akkor nem fognak hozzá a tényleges munkához, csak a jegyzeteiket rendezgetik, vagy aláhúzogatnak címeket, esetleg bizonyos részeket a könyvben. Ez látszólag hasznos, mert azzal foglalkoznak, amivel kell, de tényleges eredményt nem hoz, ugyanis valójában ez nem tanulás. A háttérben azt érdemes látni, hogy olyan nagy ilyenkor a félelem a vizsgától, és attól, hogy nem fog sikerülni, hogy a bensőnk védekezésképpen eltolja magától a tényleges félelmet keltő dolgot. Miközben a jegyzeteket rendezgetjük, meglehet az a jó érzésünk, hogy teszünk valamit, miközben nem szükséges szembesülni azzal, hogy milyen sok tanulnivaló lenne, és ezáltal azt a félelmet vagy aggodalmat sem érezzük, hogy mi lesz, ha nem fog menni.

A kényszeres tünetek is valahogy így működnek. Csinálunk valamit, ami látszólag segít, de nem ott, ahol erre szükség lenne, így valójában elkerülünk egy mélyebb nehézséggel való szembenézést.

Persze rendszerint a hallgatók valahogy át tudják tolni magukat ezen a feszültséget keltő helyzeten, és mégiscsak elkezdenek ténylegesen a tananyaggal foglalkozni, de a kényszerrel élő erre nem képes. Szakemberként nekem az a dolgom, hogy abban segítsem – a kellő eszköztár kialakításával együtt -, hogy rá tudjon látni arra a területre, amit a kényszerességével próbál elkerülni, és aztán meg tudjon küzdeni az ott lévő nehézségekkel is. Persze láthatjuk, hogy mini rituálék gyakran megjelenhetnek bármelyikünk életében, ez teljesen normális. A kényszer ott kezdődik, amikor nem tudok ezeken a dolgokon saját elhatározásból változtatni, holott nagyon szeretnék.

Milyen érdekes, hogy a bensőnk miképp reagálhat arra, ha valamivel éppen nem tudunk megküzdeni, mert túl nagy szorongást okoz: elkerülő utakkal próbál a szenvedésen könnyíteni.

Azt hiszem, hogy minden ember alapvető igénye, hogy úgy érezze, képes arra, hogy kézben tartsa a dolgokat. Azonban vannak olyan helyzetek, amikor ezt nem tudjuk megtenni. Az ilyen esetekben hozza azt a mikroélményt, mondjuk, a tételek sorba rendezgetése, hogy mégiscsak teszek valamit, ami segít némiképp kontroll alatt tartani az eseményeket. Azt az érzést élem meg általa, hogy valamit csináltam.

Ez az érzés az, ami hiányzik a kényszerben: hogy jól csináltam valamit. A tünetek pedig azt a hamis illúziót adják a páciensnek, hogy tett valamit, azáltal, hogy hússzor, harmincszor vagy épp hatvanszor ellenőrzi, hogy be van-e zárva az ablak.

Azért hamis az illúzió, mert nem ott teszi, ahol kellene, nem azt a problémát kezeli, ami a tényleges szenvedést okozza, így a hiányérzet megmarad.

Az meghatározható, hogy mennyi idő után mutathat valamennyi javulást a terápia hatására egy kényszerbeteg?

A terápia nagy erőfeszítést és elköteleződést igényel nemcsak a páciens, hanem a terapeuta részéről is. Mindkettőjüknek komoly energiákat kell beletenni ebbe a folyamatba: a terapeuta nyilván a szaktudását és a figyelmét adja, a páciens pedig a szándékát és a motivációját, illetve azt, hogy elkezd gyakorolni a szakember útmutatásai alapján. Ha valaki hetente jár, akkor néhány hét, nagyjából két hónap alatt érzékelhető már valamennyi javulás. De csak akkor, ha a kapott feladatokat elvégzi a páciens, és nem hagy fel a gyakorlással, vagyis azzal, hogy a kialakult, rögzült rituálékat elkezdje átírni. Ehhez természetesen a szakemberrel való folyamatos és őszinte konzultáció is hozzátartozik.

Az érzékelhető eredmények rendszerint ösztönzőleg hatnak a páciensre is, tehát minél inkább látható a változás, annál motiváltabb lesz a folytatásban. A terapeuta felkészültsége ezért is fontos: ha tud olyan módszert adni az érintett kezébe, amivel hamar sikert ér el, még ha csak egy apró lépésben is, akkor nagyobb eséllyel fog a terápiában is benne maradni.

Kicsit olyan ez, mint amikor valamilyen sportágban elkezdünk egy tréninget: az elején tudjuk, hogy ahhoz, hogy elérjük a célunkat, bizonyos fokú szenvedést is át kell élnünk, azonban amint elkezdenek jönni akár a jobb időeredmények, úgy leszünk egyre inkább motiváltak az edzések folytatásában.

A terápiában azért is nagyon hasznos, ha sikert érünk el az elején a tünetek enyhítésénél, mert utána következik egy hosszabb szakasz, amikor azt próbáljuk feltárni, hogy a tünetek mögött mi van. Már érintettük, hogy a késztetések hátterében rendszerint félelmek, kétségek, bizonytalanságok állnak, ezek megismerése már több időt vesz igénybe.

Teljes gyógyulásról akkor beszélhetünk, ha ezek a háttérinformációk is az érintett rendelkezésére állnak? És sikerült felismerni, átdolgozni a mögöttes tényezőket, és átlátni azt, hogy mi az érintett valódi motivációja akár a kényszergondolatra, akár a kényszeres cselekvésekre?

Talán ez lehet az, igen. Persze nagy kérdés, hogy van-e olyan, hogy teljes gyógyulás.

Ugyanis azt gondolom, nem kell tökéletesen tünetmentesnek lenni, engedjük meg azt is magunknak, hogy olykor úgy érezzük, nem vagyunk jól – ez az élet velejárója, mindenkinek vannak nehezebb periódusai. Egy teljesen egészséges embernek is joga van időnként szorongani, vagy egy kihívást jelentő élethelyzetben hangulatilag megbillenni. Nem vagyunk tökéletesek.

Azt nyilván el kell érni, hogy az érintett funkcióképes legyen, az életét örömteli módon megélhesse, tudjon dolgozni, a kapcsolataiban pozitív érzésekkel vegyen részt, és ne blokkolja a szorongás kényszeres tünetek formájában. A szorongás más módon is megnyilvánulhat természetesen, sok olyan mentális betegség van, amelynek ez áll a hátterében. Érdemes azt látni, hogy a karakterünk nem fog kicserélődni a terápia által sem, aki szorongó típus, az ezt később is meg fogja őrizni. Viszont az, ahogy a szorongásával bánik, az megváltoztatható. Vagyis olykor be tudnak kapcsolni bizonyos késztetések, de a gyógyult kényszerbeteg tudja, hogy ezekre hogyan reagáljon. Ebbe beletartozik az is, hogy mi az az út, ahogyan el tudja kerülni, hogy ismét beinduljanak a tünetei. Erre tanulunk stratégiákat.

Az érintett gyógyult állapotban már megérti és felismeri azt is, hogy milyen helyzetek okoznak benne bizonytalanságot, melyek azok az érzékeny pontjai, amelyeket könnyen eltalál egy-egy külső vagy éppen belső impulzus. Mindannyiunknak vannak ilyen érzékeny pontjai, ez teljesen normális. A terápiás folyamatban azt lehet megtanulni, hogy ezekre minként reagálhatunk a leginkább építő módon. Tulajdonképpen ez valahol pusztán önismeret: felismerem, hogy mi az érzékeny pontom, bizonyos hatásokra milyen reakciók indulnak be bennem, és hogyan tudom azokat hatékonyan kezelni.