Határtartás mérgező szülőkkel – Hogyan szerezzük vissza az irányítást az életünk felett?

Ha gyermekkorunkban mérgező szülők mellett nőttünk fel, annak nyomai és káros hatásai még felnőttként is megmutatkozhatnak a velük való kapcsolatban és kommunikációban. Előfordulhat, hogy egy velük zajló konfliktus során megbénulunk, összehúzzuk magunkat, próbálunk láthatatlanná válni, és ha kérdeznek minket, nem bírunk megszólalni. Képtelenek lehetünk nemet mondani, vagy ha mégis megtesszük, hatalmas mértékű szorongás lesz úrrá rajtunk. Vajon mit tehetünk azért, hogy jobbá tegyük az életünket, visszaszerezzük az irányítást és változtassunk? Hogyan tudjuk meghúzni velük szemben azokat a bizonyos határokat, amik sosem voltak jelen az életünkben? A téma feldolgozásában Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna pszichológus segített nekem, aki többek között az Érzelemszabályozás a gyakorlatban című könyv szerzője.

Egy szülő sem lehet tökéletes, és nem is kell annak lenni. Belefér, ha egyszer-egyszer elveszítjük a türelmünket, rákiabálunk a gyerekre, néha túlkontrolláljuk őt vagy érzelmileg nem tudunk mindig a rendelkezésére állni. Mindez nem vezet érzelmi töréshez, ha emellett túlnyomórészt szeretet, megértés, támogatás veszi körül.

A probléma akkor kezdődik, amikor ezek a negatív szülői hatások tartósan fennállnak egy gyerek életében, melyek következtében érzelmi károsodást szenved. Az ilyen környezetben felnőtt gyerekek többségénél az önértékelésük, önbecsülésük sérül, úgy érezhetik, őket nem lehet szeretni, értéktelenek. Emiatt gyakran nem rendelkeznek a határtartás képességével.

Kik is azok a mérgező szülők?

Zsuzsa így foglalta össze: „Akik általában tudattalanul, de nem képesek arra, vagy nem teszik lehetővé, hogy egy gyerekben kialakuljon a természetes autonómia, ezáltal az önvédelem, az önmagáért való kiállás és a saját szükségletek, vágyak érvényesítésének képessége. Mérgező szülők mellett a gyerek azt tanulja meg magáról, hogy ő nem elég jó, nem elég értékes ahhoz, hogy elérje azt, amit szeretne.”

Susan Forward Mérgező szülők című könyvében hét szülőtípust különböztet meg (a könyvről bővebben ebben a cikkünkben írtunk).

• Az istenszerű szülők mindenféle gyermeki lázadást nagyon nehezen élnek meg és személyes támadásnak veszik. Ahelyett, hogy segítenék gyermekük identitásfejlődését, tudattalanul aláássák, negatív módszereikkel elfojtják a függetlenedési vágyukat, károsítva ezzel önértékelésüket. Emellett ezekben a családokban nem elfogadható, ha a gyermek negatív érzelmeket fejez ki. Forward szerint „általános felfogás, hogy a szüleinknek joguk van irányítani bennünket, pusztán mert életet adtak nekünk.”
• Az alkalmatlan szülők mellett a gyereknek tulajdonképpen mini-felnőtté kell válnia, akinek az a dolga, hogy gondját viselje másoknak, legyen az a testvére vagy akár a saját szülője. Ezek a gyerekek nem élhetik meg a felhőtlen gyermekkort, és a szülők a viselkedéssel azt közvetítik feléjük, hogy „a te érzéseid nem fontosak, csak én számítok.”
• Az irányító szülők mellett a gyereknek szinte esélye sincs felnőni, mert bitorolják, uralják, manipulálják az életét.

Ezek a szülők árulásként élik meg azt, ha a gyerek megpróbál önállósodni. Gyakran hallható tőlük a „csak a javadat akarjuk”, az „érted tesszük” magyarázatok, de ezzel csak saját félelmüket próbálják elnyomni és palástolni, amely mögött tulajdonképpen a gyerekük elvesztésétől való rettegés áll.

Az ilyen szülők sokszor élnek a fenyegetés, zsarolás, megfélemlítés eszközével. Ennek egyik következménye lehet, hogy a gyerek még felnőttként sem tud különbséget tenni a saját és szülei igénye között.

• A szavakkal verő szülők nem törődnek azzal, milyen romboló hatást fejtenek ki gyermekük énképében az állandó kritizálásukkal, gonosz becsmérléseikkel, viccesnek tűnő beszólásaikkal. Ide tartoznak a rivalizáló szülők is, akik valamiért fenyegetve érzik magukat a gyerekükkel szemben, vetélytársat látnak benne. A szerző kiemeli, hogy „a gyerekek a szüleikkel szemben a leginkább kiszolgáltatottak. Az olyan szavak, mint a hülye vagy, semmirekellő vagy beépülnek a tudatalattijukba, és ezeknek a negatív véleményeknek az internalizálása képezi a sérült önértékelés alapjait.”
• Az alkoholisták családja a külvilág felé a tökéletes család látszatát igyekszik fenntartani, amibe a szülők a gyereket is bevonják: nem vállalhatja fel a valódi érzelmeit, a látszat fenntartása pedig rengeteg energiáját emészti fel. Állandó félelem övezi a mindennapjait, nehogy elárulja a családját. Az ilyen családokban a szerepek felcserélődnek, az alkoholista maga is „gyerekké” válik, így a valódi gyermek kiszorul ebből a szerepből, és idő előtt felnőttként kell viselkednie.
• A testi erőszaktevők sokszor maguk is olyan családban nőttek fel, ahol az erőszak volt a minta. Az ilyen szülő nem tanulta meg kontrollálni az indulatait, és feszültséglevezetésként erőszakhoz folyamodnak. A gyerekkor állandó szorongásban, félelemben, rettegésben és fájdalomban telik, melynek hatására a gyermek bizalma, biztonságérzete megtörik, és felnőttkorra merev védekező mechanizmusok, bizalmatlanság alakul ki.
• A szexuális erőszaktevők a gyerek és a szülő közötti legalapvetőbb bizalmat zúzzák porrá. „A fiatal áldozatok teljesen kiszolgáltatottak az agresszornak, nincs hova, nincs kihez menekülniük. A védelmet nyújtó személyből üldöző lesz, a valóság pedig mocskos titok börtönévé válik” – írja Forward. A gyerekek legtöbbször nem árulják el senkinek, mi történt velük, mert úgy gondolják, az ő szavuk mit sem ér a felnőttével szemben: ki hinne nekik? Emellett sokszor meg is félemlítik őket a bántalmazók, különféle negatív következményeket előrevetítve. Erős szégyenérzet alakulhat ki az áldozatoknál, megjelenhet az elfojtott harag, szorongás, mely különféle szenvedélybetegségek kialakulásához vezethet.

Kötődés és határok

Az, hogy mennyire tudunk másokkal egészséges és tartalmas kapcsolatot fenntartani, nagyban függ attól, milyen kötődés alakult ki bennünk már az első életévünkben. Zsuzsa úgy magyarázta, hogy az „első egy éven belül alakul ki az úgynevezett belső munkamodell, ami arról szól, hogyan is kötődünk a másikhoz, a többi emberhez.”

A biztonságos kötődés többek között „lehetővé teszi később az önszabályozást és az egyenrangú kapcsolatokat.” Azok a gyerekek, akikre jellemző a biztonságos kötődés, nagyobb önbizalommal és önállósággal rendelkeznek, és sikeresebben fognak boldogulni az életben. Könnyebben teremtenek más emberekkel kapcsolatokat, nyitottabbak a világ dolgaira.

Aki viszont bizonytalan kötődésben nőtt föl, ő ezt tovább fogja vinni az összes többi kapcsolatára. Emellett nem tanulja meg, hogyan védje meg magát, hiszen „nincs egy olyan erős belső stabilitása, biztonságérzete, ami lehetővé tenné azt, hogy kiálljon magáért, hogy ne hagyja, hogy bántsák.”

Határaink meghúzása

„A határtartás egyrészt arról szól, hogy mindkét fél tudja-e képviselni saját igényeit, szükségleteit, nem gyalogol-e bele a másik érdekeibe; képes-e arra, hogy ne engedje túl a másikat azon a határon, ami neki már nem komfortos” – mondja Dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna.

Az eddig nem létező határaink kialakítása nem megy egyik napról a másikra – ez egy folyamat, amely több hónapot, akár évet is igénybe vehet. Első lépésként érzelmileg függetlenednünk kell a szüleinktől, azaz meg kell tanulnunk önállóan gondolkodni, viselkedni és érezni.

Fontos, hogy megtaláljuk az egyensúlyt az önmagunkról való gondoskodás és a mások érzelmeivel való törődés között. Azt is tudatosítanunk kell, hogy néha igenis szabad „önzőnek” lennünk, amikor a saját igényeinkre figyelünk. Lindsay C. Gibson Szülősebek című könyve hasznos útmutató lehet abban, hogyan húzzuk meg határainkat és szerezzük vissza az irányítást az életünk felett.

Ahogy fentebb már említettem,

szabad a saját igényeinkkel is törődnünk, tehát ne fogadjuk el, hogy ők a legfontosabbak. Kisgyermekként nem volt más választásunk, viszont felnőttként próbáljuk tudatosítani, hogy egyenrangúak vagyunk szüleinkkel, nem kell egész életünkben az ő szolgálatukban állnunk.

Tényleg neked kell megoldani?

A mérgező szülők egy típusára jellemző, hogy a saját problémáikat a legnagyobbnak látják, és ennek megoldásához haladéktalan intézkedést várnak tőlünk, a gyermektől. Ilyen családban felnőve valószínűleg folyamatos készenlétben éltünk és élünk, azt figyelve, a szülőnek mikor és miben van éppen segítségre szüksége. Felnőttként próbáljuk meg felmérni a helyzet sürgősségét, és észrevenni, hogy valóban komoly problémáról van-e szó, vagy csak így próbálja felhívni magára a figyelmet.

Ehhez elengedhetetlen, hogy ellenálljunk a sürgetésüknek, tegyünk egy lépést hátra, és értékeljük, átgondoljuk az adott helyzetet. Ezzel kapcsolatban az alábbi kérdések feltevését javasolja a könyv:

„Mi a valóság? Mennyire súlyos a válság? Valóban vészhelyzet áll fent? Kinek a számára? Tényleg a mi dolgunk, hogy segítsünk? Vagy maguk is meg tudnák oldani a problémát, ha lecsillapodnának?”

Nem szükséges magyarázkodnod

Fontos arra felkészülni, hogy amint elkezdünk változtatni, az a szülőkben ellenállást, sértődést válthat ki, akár árulásként élhetik meg határhúzó lépéseinket. Ilyenkor élhetnek akár érzelmi zsarolással vagy bűntudatkeltéssel is.

Ebben a helyzetben fontos tudatosítani magunkban, hogy amit a szüleink igaznak vélnek, az még nem feltétlenül az.

A mérgező szülők gyerekeire jellemző a magyarázkodás, a reflexszerű válaszadás, a hosszú körmondatok megfogalmazása és az állandó védekezés. Így a határhúzás szükségszerű lépése, hogy az automatikus válaszok helyett átgondoltan reagáljunk a szülők kérdéseire, vádaskodásaira, érzelmi zsarolásaira.

A következő mondatok segíthetnek ebben:

„Beszéljünk róla akkor, amikor megnyugodtál.”

„Sajnálom, hogy bánt, felzaklat a helyzet.”

„Még átgondolom.”

„Nem hibáztatlak, amiért haragszol. De ez most nem fog menni.”

A gyerekkori beidegződéseket nem könnyű felülírni, ezért célszerű előre felkészülni a szülőkkel való következő találkozóra: mire vagyunk hajlandóak és mire nem, hogyan reagálnánk egy-egy kritikára. Susan Forward ezt a könyvében állásfoglalásnak hívja, amikor nem védekezünk, hanem tényt, véleményt közlünk velük, esetleg felvázoljuk a mi nézőpontunkat, kifejezzük érzéseinket, és egyértelműen kifejtjük, mit vagyunk hajlandóak megtenni a kedvükért, és mit nem.

Konfrontáció mint a függetlenedés útja

A konfrontáció Forward szerint azt jelenti, hogy szembesítjük szüleinket a fájó múlttal és a nehéz jelennel. Ez a határhúzás talán egyik legnehezebb lépése. Célja, hogy legyőzzük a félelmünket, bátran eléjük álljunk, elmondjuk nekik az igazságot és meghatározzuk azt a fajta kapcsolatot, amit ki szeretnénk velük alakítani.

Ne várjuk azt, hogy a szüleink jól fogják lereagálni a helyzetet, hiszen az a legritkább, amikor beismerik a hibáikat és bocsánatot kérnek.

Helyette inkább negatív reakcióra készüljünk, mint például tagadásra, a felelősségük hárításra, támadásra és haragra. Azonban ezzel a lépéssel szembenézhetünk legnagyobb félelmünkkel, és egy teljesen más helyzetet teremthetünk magunk és szüleink között.

A konfrontáció több módon is történhet. Ha tartunk a személyestől, kezdhetjük levéllel, amely terápiás jelleggel is bír amellett, hogy biztonságos (hiszen megkíméljük magunkat a szülő esetleges agresszív válaszreakciójától).

Az alábbi kezdést javasolja a szerző:

„Olyan dolgokat fogok nektek mondani, amelyekről sosem beszéltem azelőtt” – és a következő témákat érdemes benne érinteni: ezt csináltátok velem; ezek voltak az érzéseim, amikor megtörtént; ilyen hatással volt az életemre; most ezt várom tőletek.

A személyes konfrontáció esetében érdemes olyan helyszínt választani, ahol biztonságban érezzük magunkat és lehetőleg nem kötődik semmilyen emlékünk hozzá. Be is gyakorolhatjuk a szöveget, amit szeretnénk a szüleinknek elmondani, ám a cselekvés pillanatában valószínűleg nem szó szerint fogjuk idézni azt, a nagyfokú izgalom és szorongás miatt. Ennek könnyítése lehet, hogy az előre megírt levelet vagy szöveget olvassuk fel nekik.

A függetlenedés útja hullámzó lehet, és nem megy mindig egyszerűen – felnőttkorban sem. Az biztos, hogy mi mindenképp győztesként kerülünk ki a helyzetből, hiszen volt bátorságunk elmondani a problémáinkat, sérelmeinket. Az, hogy erre a szüleinktől milyen reakciót kapunk, már nem tőlünk függ. Előfordulhat, hogy utána szóba sem állnak majd velünk, kitagadással fenyegetnek, némaságba burkolódznak, de lehetséges az is, hogy pozitív irányba változik a kapcsolatunk, esetleg még őszintén bocsánatot is kérnek.

A könyvekben is azt javasolják, hogy ne a szüleinket próbáljuk megváltoztatni, hanem mi változzunk, változtassunk, ami indukálhatja a pozitív változást a szüleinkben is. A tolakodó, irányító viselkedésükkel szemben, ésszerű határok meghúzásával kialakíthatunk egy számunkra komfortosabb teret, miközben az ő nézetüket, hiedelmeiket nem vonjuk kétségbe, nem próbáljuk megváltoztatni. Előbb-utóbb kénytelenek lesznek elfogadni és alkalmazkodni az új szabályokhoz.

Felhasznált irodalom:

Forward, S. (2000). Mérgező szülők. Budapest, Háttér Kiadó.

Gibson, L. C. (2021). Szülősebek. Budapest, Kulcslyuk Kiadó.