A saját lábunkon megtett út ajándéka – A pszichés autonómia fejlődése

Van, aki az életről úgy gondolkodik, mint egy utazásról, ami szép és jó – csak ez lehet, hogy kissé leegyszerűsítő. Persze, egy utazás közben is sok izgalom, kihívás, stressz, váratlan helyzet és rengeteg élmény várhat ránk, mégis van egy olyan felhangja, mintha csak annyi lenne a dolgunk, hogy megváltsuk a jegyünket oda, ahová menni szeretnénk, hátradőljünk és élvezzük a tájat.

Magam, mint hobbitúrázó, inkább úgy gondolok erre, mint egy gyalogtúrára, ami gyakran fárasztó és viszontagságos, mert rengeteg előkészületet igényel, és dacolni kell benne a néha cseppet sem ideális körülményekkel, a testünk fizikai korlátaival. A legtöbb hegyre nem is visz fel lift – az út szépségeit, a nyíló virágokat, a színeket, illatokat, a madarak énekét csak akkor csodálhatjuk, a réten érő szamócát csak akkor ízlelhetjük, ha mi magunk megyünk oda érte. Nem beszélve a felfedezések öröméről, amit sosem kapunk készen. Emellett szuper dolog az is, ha van kivel túrázni, egymást támogatni, megosztani az élményeket, vagy csak csendben sétálni egymás mellett ugyanazon az úton.

Néha persze jó dolog önfeledten utazni is. Azt azonban csak a saját lábunkon megtett kilométerekkel tapasztalhatjuk meg, milyen is megállni a magunk lábán.

Röviden az autonómiáról

Az autonómia pszichés értelemben vett önállóságot jelent, ami felnőttkorban nagyjából úgy fordítható le, hogy én rendelkezem az életemmel, önmagammal, a szükségleteimért én vagyok a felelős, és kompetensen tudok törődni önmagammal.

Érdekes megvizsgálni magát az önállóság szót, ami nyelvtanilag az ön és az állás összetételéből eredeztethető. Vagyis: én vagyok az, aki megáll a maga lábán. Ez nem véletlen, hiszen az önállóság, a pszichés értelemben vett autonómia fejlődése valóban a lábra állással kezdődik: nagyjából egyéves kortól, ami egybeesik azzal, hogy egy csecsemő járni tanul.

A pszichológiai tanácsadási folyamatokban gyakran ez az a terület, ami elsődlegesen fókuszba kerül: a kliens pszichés önállóságának, az úgynevezett felnőtt énrésznek az erősítése. Milyen tényezők állnak ennek a pszichés funkciónak a kialakulása mögött, és hogyan erősíthetjük az autonóm felnőttet önmagunkban? Ezeknek járunk utána alábbi írásunkban.

„Én akarom csinálni!” – a bontakozó autonómia megnyilvánulásai kisgyermekkorban

Kisgyermekkorban az autonómia fejlődésének kezdete azt jelzi, hogy a gyermek képes elkülöníteni saját magát (kezdve a testével, testhatáraival) az elsődleges gondozó személytől, aki leggyakrabban az anya. Ezzel párhuzamosan jelenik meg az önálló akarat kifejezése, amit először általában nagy és hangos „nem akarom!”, vagy „most akarom!” formában adja környezete tudtára a gyerek. A másfél-két-hároméves korra tehető dackorszak tehát egy normál (és elengedhetetlen) fejlődési fázis megnyilvánulása: az önállóvá válásé.

Erik Erikson pszichoszociális fejlődési modelljében nyolc egymást követő fejlődési szakaszt, más néven életciklust különített el. Közös ezekben a fázisokban, hogy mindegyik az adott életkor testi, pszichés és társas fejlődéséhez kötődő feladatot tartalmaz, amiért bizony meg kell dolgozni és küzdeni. Ezek a próbatételek a való életben az úgynevezett normatív krízisek, amik Erikson fejlődési szakaszainak is lényeges pontjai.

Kezdetben sok múlik a közvetlen környezetünkön, leggyakrabban a családon, amiben felnövekedünk. Az első életév az eriksoni szakaszolásban az alapvető bizalom kialakulásának időszaka.

Amennyiben a csecsemő elég jó szülői gondoskodást kap, azzal az élménnyel gazdagodik élete első időszakában, hogy „figyelmet és elfogadást kapnak a testi-lelki szükségleteim, amiknek a betöltéséről gondoskodik a nálam ügyesebb felnőtt, amíg én arra önállóan nem vagyok még képes.”

Tehát „bízhatok a gondoskodásban, megkaphatom a környezetemtől, amire szükségem van: kapok enni, ha éhes vagyok, tisztába tesznek, ha pisiltem, betakarnak, ha fázom, elringatnak, ha nyűgös vagyok, vigasztalnak, ha fáj valamim.” Ez az önbizalom megélésének a magja, amit a következő életszakaszban a saját képességek gyakorlása alapoz tovább.

Ezt követi a második-harmadik életévben az autonómia fejlődéséről szóló ciklus a gyermek első önállósodási törekvéseivel. Ha nem is tudja még megfelelően kivitelezni a mozdulatokat, egyre inkább jellemző, hogy a gyerek önállóan szeretne evőeszközzel enni vagy öltözködni, ugyanide kötődik az ételek és ruhák közötti válogatás is. Lehet, hogy leönti magát, amikor pohárból próbál inni, felülre venné a nadrágot, vagy bundás csizmát venne fel nyáron, azt is fordítva, a lényeg az, hogy ha még rosszul is csinálja, de ő akarja csinálni. Az akarat szervesen hozzátartozik az önkontroll kialakulásához is, ez először a szobatisztaságban nyilvánul meg. Ahhoz viszont, hogy a kontroll belsővé váljon, biztonságos és egyértelmű határok szükségesek, melyek felállítása ekkor még a szülők feladata.

Kezdetben volt a szimbiózis

Margaret Mahler, magyar származású pszichoanalitikus szeparáció-individuáció elméletében írja le az önállóvá válás korai fokozatait. Megfigyelései alapján ez a folyamat nagyjából a csecsemő 5 hónapos korában kezdődik, és a gyermek körülbelül 3 éves koráig tart. Az élet kezdetén az anya (az elsődleges gondozó) és a baba határai összemosódottak, ezt nevezi Mahler szimbiózisnak. Ekkor a csecsemő még nem képes érzékelni a saját testét, annak funkcióit, mindez a képességeinek folyamatos gazdagodásával és gyakorlásával veszi kezdetét: ismerkedik a kezeivel, lábaival, majd használni kezdni azokat.

A mahleri modellben a szeparáció elválást, a baba-anya (elsődleges gondozó) szimbiotikus kapcsolatából való kiválást jelenti. Pszichológiai szempontból ez az önállósodás kezdete.

Az individuáció fogalma szintén erre a folyamatra utal, ezen belül is az önálló és egyedi személyiség – amire általában úgy hivatkozunk, mint egyéniség – kialakulására.

Nagyjából a folyamat végére alakul ki az úgynevezett tárgyállandóság, ami azt jelenti, hogy a gyermeknek belső képei alakulnak ki az őt körülvevő személyekről és dolgokról. Az egyik alapvető megnyilvánulása ennek az, hogy elhiszi, és tudatában van annak, hogy az anya (az elsődleges gondozója) akkor is létezik, amikor ő nem látja. Ehhez viszont azt is meg kell tapasztalnia a gyereknek, hogy milyen fizikailag is eltávolodni a szülőtől, ami már a mászással elkezdődik. A totyogó baba figyelme már a környezete felfedezésére is irányul, de vissza-vissza tekint a szülőre. A leválás és visszatérés dinamikus és sokszor feszülten rapszodikus váltakozásai jellemzik ezt a korszakot. Ezt szülőként leginkább csak elviselni lehet, továbbra is válaszkészen jelen lenni a háttérben, és ott lenni, amikor a gyereknek szüksége lenne ránk.

Nem megy félre azzal, ha úgy tűnik, félremegy – az útkeresés időszakai és válságai

Ha már állás és járás: említettük, hogy a pszichés autonómia fejlődése a járással – ezzel együtt az eleséssel kezdődik.

A tanulási folyamat része az elbukás, netán a sérülés is – ami nem szükségszerű traumát jelent, hanem azokat a küzdelmeket, fejlődéssel járó kudarcokat és visszaeséseket, amit senki nem spórolhat meg nekünk. A szülő nem védheti meg a járni tanuló gyermekét az összes eséstől, de ott lehet mellette, megvigasztalhatja, amikor megütötte magát és sír.

Ha továbbmegyünk a nagyobb útra kelésekhez: életünk második leválási szakasza a serdülőkor, amely Erikson másik kiemelt fejlődési szakasza. Ebben az időszakban a felnövő kamasz feladata a saját identitás megtalálása és felépítése. Ez is egy krízisen keresztül zajlik, ami tulajdonképpen az egész serdülőkort jellemzi: a hirtelen berobbanó testi (ezen belül is hormonális) és érzelmi változásokkal egy évekig tartó átmeneti állapotot képez a gyermek- és felnőttkor között. Ekkor a serdülő felnőtt szerepeket próbálgat: az első párkapcsolatok, az első önálló döntések időszaka ez, sokaknál már szakma vagy munka választása, kipróbálása is megtörténik.

A kipróbálás azonban még nem jelent elköteleződést, sőt, nem is kell. A korszak lényege pont az, hogy a fiatal szerencsét próbáljon, ha nem is fizikailag, de érzelmileg eltávolodjon a szülői háztól, a családi kapcsolatoktól a kortársak felé, hogy a legváratlanabb helyzetekben térjen vissza. Ahogy a totyogó babánál, majd járni képes kisgyereknél, a szülőnek a kamasz gyerek esetén is résen kell lennie, hogy ne legyen túlkorlátozó, de jelezzen bizonyos határokat. Egy kétévest, aki átrohanna az úttesten, mert valami érdekeset látott, még határozottan meg kell állítani, mert még nem képes felmérni a veszélyt.

Hasonlókra „képesek” a serdülők is, azzal a különbséggel, hogy ők meg is teszik: belemennek a veszélyes, vagy akár csak a szülők számára teljesen érthetetlen helyzetekbe. Legyen szó hetente változó hajszínről, öltözködési vagy zenei stílusról, elképzelésekről a pályaválasztást illetően, az alkohol és más tudatmódosító szerek kipróbálásáról, szexuális kapcsolatokról stb.  Az ő esetükben a szülő annyit tehet, hogy – egyre inkább partnerként kezelve a gyerekét – figyelmezteti őt a veszélyre, arra, hogy a tetteinek következménye van, vagy ha egyáltalán nem tetszik neki a gyerek viselkedése. Emellett tudathatja a kamasszal, hogy sok mindenben már nem dönthet helyette, és ha hibázik is, szeretni fogja, viszont bizonyos következmények felelősségét már neki kell viselnie.

A belső iránytű kalibrálása

Ahogy az eriksoni szakaszoknál is láthattuk: az autonómia megalapozásához bizalom kell. Ahhoz, hogy ráhagyatkozhassunk a belső iránytűnkre, amivel felnőttként boldogulhatunk a világban, először kalibrálnunk kell azt. Ehhez szükségünk van először is egy stabil háttérre. A kezdeti eltévedésből így lesz aztán felfedezés.

A világról és az emberi kapcsolatokról alkotott belső térképünket nagyban meghatározzák az első életéveink élményei (ezt a mintázatot fedi le a kötődés fogalma). Ez a térkép azonban nem feltétlenül kőbe vésett, hiszen saját iránytűnket az érzelmeink is irányítják: hogy érzem magam egy helyzetben, közelíteni vagy távolodni szeretnék? Ezekre a kérdésekre is csak akkor kaphatunk választ, ha mi magunk, a saját lábunkon megyünk oda.

Herbert Renz-Polster gyermekorvos és Gerald Hütler agykutató Vissza a gyökerekhez című könyvükben kifejtik, hogy jelentősen hozzájárulhat nem csak az önállósághoz, de a gyerekek értelmi fejlődéséhez is az, ha közvetlenül tapasztalják meg saját környezetüket. Beleértve ebbe a természetben szerzett élményeiket, de akár csak azt, hogy egy gyerek (persze, ha az kivitelezhető) gyalog vagy biciklivel megy az iskolába. A saját maga által megtett úton az élmények közvetlensége, tapinthatóvá válása, a természeti környezettel, növényekkel, állatokkal, az időjárási körülményekkel, széllel, esővel, eső utáni sárral, de akár csak az idővel való közvetlen tapasztalatszerzés mind hozzájárul a gyerek kognitív fejlődéséhez, önszervezési képességéhez, összességében a pszichés önállóságához. Az autóval megtett út, és az, hogy a szülő figyelmeztet, hogy 10 perce van a gyereknek összepakolni és felöltözni, különben elkésnek, elveszik ennek a tapasztalati tanulásnak a lehetőségét.

Ha már van egy viszonylag stabil belső iránytűnk, bátrabban használjuk a térképet is. Ez azonban még nem garantálja azt, hogy sosem fogunk eltévedni. Az eltévedésnek nagy ajándékai is lehetnek, hiszen a saját magunk által bejárt út által épül a tapasztalati mezőnk. És van, hogy bizony mi magunknak kell készítenünk vagy újrarajzolnunk a térképet.

Kibírni azt is, ha még nem tudjuk, merre tovább

A pszichés értelemben vett útkeresésről manapság már árnyaltabban gondolkodunk, mint ahogy az Erikson modelljében megjelenik. Az újabb elméletek szerint a serdülőkort a fiatalok húszas éveiben egy további átmeneti időszak, az úgynevezett készülődő felnőttkor követi, aminek központi témája az értelemkeresés („Mi értelme az életemnek? Hogyan is élhetnék értelmes életet?”). Ezután következik csak az elköteleződés, például egy karrierút, életforma vagy párkapcsolat mellett. Beszélnek sokan kitolódott serdülőkorról, kapunyitási pánikról vagy tétova, tévelygő fiatalokról, akik nem tudják, mihez kezdjenek az életükkel.

Ebben az időszakban valójában belül komoly munka zajlik, annak a stresszével megspékelve, hogy „még nem tudom, mi lesz és mi legyen”. Szerencsés esetben meg tudunk küzdeni ezzel, hiszen magának a felnőttkornak a próbatétele a bizonytalanság elviselése. Lehet ehhez segítségünkre egy belső társ vagy vezető, akihez fordulhatunk, ha egyedül nem boldogulunk. A türelmes kísérő az, aki elviseli és segít elviselni a bizonytalanságot. Ha van a kisgyerek mellett egy ilyen felnőtt, felnőve nagyobb eséllyel lesz ő maga egy ilyen kísérője önmagának. Emellett pedig még mindig lehet és érdemes is segítséget kérni ehhez a folyamathoz akár baráttól, sorstárstól vagy szakembertől.

Felelősséget vállalni a tévútjainkért is

Minden tapasztalat alapú sajátélményben közös: ha nem megyünk oda, sosem tudjuk meg, mi vár(na) ott ránk. Mindig könnyebb másra mutogatni, hogy „minek ment oda?!” – ezzel is saját magunkat védjük a felelősség terhétől. Felnőttként azonban akár tetszik, akár nem, mi magunk vagyunk felelősek a döntéseink következményeiért. Aminek kapcsán teljesen rendben van, ha időnként elbizonytalanodunk, eltévedünk, elakadunk. Ez nem jelent automatikusan kudarcot, lehet, hogy csak azt jelzi, hogy egy mérföldkőhöz érkeztünk. Ilyenkor, ha meg is torpanunk, az is azt jelenti, hogy idáig már valahogy eljutottunk. És nem is biztos, hogy az számít, hogy kitaposott ösvényen vagy járatlan úton haladtunk eddig, sokkal inkább az, hogy megállunk a magunk lábán.

Felhasznált irodalom:

Michael Cole, Sheila R. Cole: Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, 2006.

Herbert Renz-Polster, Gerald Hüther: Vissza a gyökerekhez – Így fejlődnek „ezek a mai gyerekek”. Ursus Libris, 2017.