Herendi Kata: „Szerintem semmi sem olyan izgalmas a világon, mint megérteni az embert”

Szerző: | 2020. 10. 29. |

Tudjátok, vannak emberek, akikről azt szoktuk mondani, hogy olyan sokoldalúak, hogy az már gömb. Nos, valami nagyon hasonló a helyzet Herendi Katával, a Pszichoforyou mindenre kíváncsi vezető szerkesztőjével. Kata nálunk „A” pszichológus, aki négy évvel ezelőtt úgy döntött, hogy az emberek megértése iránti csillapíthatatlan szenvedélyét a pszichoedukációban éli ki, vagyis azért dolgozik, hogy a pszichológia tudománya minél több ember számára érthető és hozzáférhető legyen. Kata nemcsak szíve és lelke ennek a csapatnak, hanem a hitelességünk záloga, az az ember, aki nélkül a magazin, és ezeknek a soroknak az írója sem lenne teljes – ahogy a Pszichoforyou alkotóit és szerzőit bemutató sorozatunk sem. Ismerjétek meg Katát és az ő hitvallását!

Egyszer azt mondtad nekem, hogy fogsz írni egy könyvet, aminek az lesz a címe, hogy „Hiszek a pszichológiában”. Azt hiszem ennél jobb alkalmam nem nagyon lesz már ebben az életben arra, hogy megkérdezzem tőled: Kata, te miért hiszel a pszichológiában?

Szerintem az egyik leggyakoribb mondat, amit valaki megkap, amikor pszichológiáról kezd beszélni, az az, hogy „Á, köszi, de én nem hiszek a pszichológiában!”. Ettől a mondattól nekem instant elkezd hullani a hajam. Nem akarok senkit megbántani ezzel, de muszáj elmondani, mert fontos: a pszichológia egy tudomány. Nyilván vannak nehezen megfogható és mérhető részei, de ezekkel együtt is abszolút tudományként funkcionál – ergo nem hinni kell benne, hanem hinni neki.  Elsősorban azért, mert – ahogy a tudományok általában – a pszichológia is folyamatosan ellenőrzi magát, és nem fél felülvizsgálni a már meghaladott, vagy éppen téves eredményeket.

Erről az jut eszembe, amikor egy számomra fontos ember egyszer azt mondta nekem, hogy „ahol nincs helye a kétkedésnek, onnan menekülni kell, mert semmi sem olyan veszélyes, mint egy olyan hely, ahol nem lehet kérdezni és kételkedni…”

Igen, pontosan. A pszichológia bele mer állni ezekbe a kérdésekbe, ugyanakkor rendkívül szerteágazó és komplex válaszokat tud adni a problémáinkra. Nagyon hiszek abban, hogy kevés olyan dolog van a világon, ami ennyire jó és fontos dolgokkal tudja gazdagítani az emberek életét. A pszichológia lehet annak a záloga, hogy az életedet végül úgy tudd elkönyvelni: jól élted. Lehet, hogy ez egy kicsit nagyzolóan hangzik, de ha egy-egy életutat látva belegondolunk abba, hogy milyen tévutakra vihet az önismeret hiánya – akkor érzékelhető igazán ennek a tudománynak az ereje.

Ezért választottad ezt a hivatást?

Már nagyon korán eldöntöttem, hogy pszichológus akarok lenni – még nem voltam nyolcéves, amikor ezt először kimondtam. Tisztán emlékszem, akkor olvastam először arról, hogyan felel a gondolkodásunkért, az érzéseinkért a két agyféltekénk és az idegrendszerünk működése. Ez teljesen lenyűgözött. Azóta sem találtam semmi mást, ami ennyire érdekelt volna. Mindig is nagyon szerettem megérteni dolgokat – és ez az emberekre is igaz.

Szerintem semmi sem olyan izgalmas a világon, mint megérteni az embert. Végtelen sokat tudok azon gondolkodni, arról beszélni, hogy valaki valamit miért csinál, miért úgy csinálta, miért nem másként. Ezeknek a szálaknak az összefonódása, hogy egyetlen apró döntésedben, mozdulatodban, gesztusodban mennyi minden összetalálkozik a múltból, a jelenből, szerintem lenyűgöző.

A kíváncsiságod mellett volt olyan személyes szál, vagy motiváció, ami még közelebb vitt ehhez a hivatáshoz?

Nagyon sok olyan életet láttam magam körül, ahol észre lehetett venni azokat a  bizonyos fordulópontokat, amik nem feltétlenül jó irányba vezettek… A saját családomban, a közvetlen környezetemben is láttam ilyen pillanatokat, és mindig nagyon foglalkoztatott, hogy hogyan alakult volna ezeknek az embereknek a története, ha akkor és ott, állt volna mellettük valaki, aki segített volna megérteni valami fontosat önmagukkal, az életükkel, a múltjukkal kapcsolatban.

Megszámoltam, eddig összesen kétszáz cikked jelent meg a Pszichoforyou-n. A témaválasztásaid alapján egyértelműen érződik, amit régóta tudok rólad: nagyon érzékeny vagy azoknak a nehézségeire, akik hátrányban vagy kisebbségben vannak. Szerinted honnan ered ez az erős igazságérzet és empátia?

Igen, valószínűleg, a „házi civil” jelzőt sem véletlenül aggattátok rám! (Nevet) Bevallom, így ebben a formában ezen még nem gondolkodtam, de most, hogy így mondod, olvasás közben is mindig azoknak a szereplőknek a története fogott meg leginkább, akiknek valami rossz volt, akik szerettek volna kitörni. Nyilván ez a látásmód nem független a családom, főleg a szüleim történetétől. Ők egy nagyon sajátos időszakban, nagyon sajátos körülmények között nőttek fel. Nem mondanám, hogy nehéz sorsú emberek, de a történelmi viharokban felnövő generációk tagjainak nagy részéhez hasonlóan nekik sem volt feltétlenül lehetőségük döntéseket hozni a jövőjüket illetően. Hiába voltak ambícióik, vágyaik és tehetségük, nem volt rá pénz, vagy nem volt rá lehetőség, hogy azzá váljanak, akik lehettek volna.

Talán ezért is érint meg jobban, amikor azt látom, hogy valaki beszorított helyzetben van, és korlátozott lehetőségek között hozhat döntéseket. Nem feltétlenül lesz ettől valakinek rossz élete, de számomra szívszorító látni, amikor valaki nem futhatja meg azt a pályát, amire a tudása, kvalitásai alapján hivatott lenne. Ezért, amikor összefogást látok olyan céloknak a szerveződésére, ami ezeknek az életutaknak próbál teret adni, és ezeket az egyedül maradt hangokat próbálja kihangosítani, azt nagyon szeretem minden lehetséges módon támogatni.

A rászoruló, elnyomott emberek ügyei mellett a cikkeidben bátran és gyakran „karolsz fel” kifejezetten kemény, nehéz témákat: mosolygó depresszió, öngyilkosság, iskolai lövöldözések lélektana – és még hosszan folytathatnám a sort.

Azért szeretem ezeket a témákat, mert ilyenkor nincs apelláta, nagyon bele kell menni a történetbe ahhoz, hogy igazán megértsd, milyen tényezők állnak a háttérben. Annyira összetett jelenségek ezek, hogy nem lehet őket ellegyinteni azzal, hogy „ezek mentálisan beteg emberek”, meg hogy „minden a döntéshozók hibája”, hanem tényleg bele kell ásni magad a témába és rengeteg szempontot figyelembe venni.

Van ezzel kapcsolatban egy elvem, amit a férjemtől kaptam – ő szokta azt mondani, hogy ha meg akarsz érteni valamit, mindig tedd fel a következő kérdést. Ezt egyébként nem csak a cikkek kapcsán szoktam szem előtt tartani. A személyes életemben és a szakmai pályámon is iszonyú fontos számomra, hogy ne kész válaszokat keressek, hanem a következő kérdést.

Négy évvel ezelőtt, pszichológusként lettél a Pszichoforyou vezető szerkesztője. Társak lettünk, és te hoztál egy döntést, amin én akkor nagyon meglepődtem: feladtad minden addigi munkádat, és azt mondtad, innentől csak a cikkek írásának szenteled a tudásod. Mi vitt rá arra, hogy egy ponton túl már kizárólag az íráson keresztül – nem feltétlenül tipikus formában – gyakorold ezt a hivatást?

Pszichológusként hiszek abban, hogy minden egyes alkalommal fel kell tenned magadnak, akár minden tanácsadás előtt azt a kérdést, hogy hogyan tudsz a legjobban segíteni, hogyan tudod a lehető legjobban szolgálni az embereket és a hivatást, amit választottál. Érdekes módon én erre a kérdésre az egyetem óta mindig több választ adtam, és valahogy az elejétől éreztem, hogy nem feltétlenül az egyéni tanácsadás vagy a pszichoterápia lesz az utam. Mindig érdekelt ez a tágabb perspektíva, és foglalkoztatott a kérdés, hogy hogyan lehet a pszichológiát más szemszögből megmutatni, és közelebb vinni az emberekhez. Ez vitt a szakfordítói és a tanári pályára, vagy éppen a kutatói munka felé is. Valahogy mindig természetesen jött, hogy a klasszikus pszichológusi munkától eltérő dolgokkal is foglalkozom.

Mint például a Pszichoforyou?

Amikor jött a Pszichoforyou, akkor volt egy nagyon erős érzésem, hogy „Ez az!”, én ezt akarom csinálni, és ha ezt csinálhatom, akkor mellette nem hiányzik semmi más. Ez az, ami nekem pszichológusként és személyesen is most a lehető legfontosabb. Borzasztóan sokat tanultam tőletek, a csapattól. Nagyon sok minden van, amiért hálás vagyok – szakmailag és emberileg is. Nem olvastam még itt olyan cikket, ami ne talált volna meg legalább egy mondattal. Itt a szerzők minden egyes írásban megfogalmaznak olyan gondolatokat, amelyek képesek életeket megváltoztatni. Mindenkiben van valami, ami által több lettem. Itt éreztem meg azt is, hogy milyen csapatban, egy közös célért dolgozni. Azelőtt többnyire egyedül jártam ezt az utat.

A pszichológia tudományán belül nagy figyelmet szentelünk az önismereti munkának és annak, hogy ebben támogassuk az olvasóinkat – számodra milyen felismeréseket hozott ebből a szempontból a Pszichoforyou? Mit tanultál magadról az alatt a négy év alatt?

Hú, rengeteg mindent! Ez azért is nagyon jó kérdés, mert sokszor találkozom azzal, hogy a pszichológusokról mindenki azt feltételezi, hogy mi már mindent tudunk, tökéletesen működünk. Azt gondolják, hogy pszichológusként biztosan mindig asszertív vagy, tökéletesen tartod a határaidat, mindig minden helyzetben pontosan tudod, mit kell tenned. Nálam ez nem így volt. Nagyon sokat kellett magamon dolgoznom pszichológusként is, mert annak ellenére, hogy egy csomó mindenről tudtam, hogyan kell, „élesben” nem tudtam megcsinálni. Asszertíven nemet mondani például nekem a mai napig rohadt nehéz. Na, most ezeket a kétségeket behozni egy Pszichoforyou-szintű projektbe, és kitenni az internetre, több százezer ember elé, az egy komplett és kőkemény önismereti terepmunka volt. De megérte!

Hiszem, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit az életünkben meg kell tennünk, az önmagunk megismerése. Azért, hogy az életedet a lehető legjobban élhesd. És ez nem a gazdagságról és a boldogságról szól, hanem arról, hogy a legtöbbet tudd kihozni abból, amid van, és meglásd azt, amid lehet.

Annyira érződik a szavaidon és a hangodon, hogy imádod azt, amivel foglalkozol. Van olyan része a munkádnak, ami – az önismereti terepmunkán felül – nehéz?

Az irodalmi Nobel-díjas Olga Tokarczuk mondta, hogy manapság nagyon nehéz felkelteni az emberek érdeklődését, felébreszteni az érzékenységüket a történetek iránt. Nagyon nagy mennyiségben és elképesztő sebességgel áramlanak felénk az információk, és ezért hatalmas kihívás arra késztetni az embereket, hogy elmélyedjenek egy történetben, hogy igazán meg akarják érteni a miérteket, a motivációt. Ehhez képest nekünk általában egy cikknyi terjedelemben kell átadni és megmutatni egy-egy lélektani mozzanat mélységeit, mindezt úgy, hogy az lekösse az emberek ezerfelé szóródó figyelmét. Írás közben gyakran érzem, hogy mindig van egy gondolat, amit tovább lehetne szőni, ami teljesebbé tenné a történetet és a megértést, de egy ponton túl muszáj elengedni. Nekem ez az elengedés a legnehezebb.

És melyik részét szereted a legjobban a munkádnak?

Emlékszem, nagyon kicsi voltam még, amikor Fehér Klárát olvastam iskola után, otthon, és arra gondoltam, hogy mennyire nagy csoda, hogy ő megírta ezt a könyvet, én pedig hosszú évekkel később, térben és időben távol magamra ismerhetek egy általa leírt érzésben, gondolatban. Akkor megfogalmazódott bennem a vágy, hogy bárcsak én is elérhetném ezt; hogy valaki majd egyszer, egy másik tökéletes pillanatban magára ismer egy gondolatban, amit én írtam. Írás közben sokszor eszembe jut, hogy talán lesz olyan pillanat, amikor a cikkem valakit éppen akkor talál meg, amikor arra a lehető legnagyobb szüksége van. Minden olyan alkalom, amikor visszajelzik, hogy valaki kapott tőlem vagy tőlünk egy ilyen pillanatot, olyan, mint egy ünnep. Ilyenkor valahogy azt érzem, hogy „látnak minket” és azt, amit próbálunk átadni.

Biztosan tudom, hogy rengeteg ilyen pillanatot okoztál már az olvasóinknak, de most az érdekelne, hogy neked melyik cikked áll a legközelebb a szívedhez – volt-e olyan, amelyiknek az írása valami miatt különösen fontos volt?

A Szabó Magda 100. születésnapja alkalmából írt cikkem. Tudom, hogy valami komolyabb témáról szóló írásomat illene itt említenem, mondjuk a klímaváltozásról, vagy a feminizmusról szólót – ezeket is nagyon szeretem, de az a néhány óra, ami alatt a Szabó Magda cikkemet megírtam, leképezte az egész addigi életemet.

Jött a 100. születésnap, és tudtam, hogy meg akarom írni azt a cikket, azt is tudtam, hogy hogyan szeretném megírni, de annyira hatalmasnak tűnt a feladat, hogy egyszerűen bele se mertem kezdeni, mert tudtam, hogy ha ezt elrontom, akkor meghal a lelkem. Te tudod jól, hogy mennyire szeretem Szabó Magdát és milyen sokat jelent nekem! Jött az évfordulója napja, én pedig húztam az időt, pakolgattam ide-oda a feladatot. Már délután fél öt volt, amikor megszállt AZ az érzés; amikor tudtam, hogy nem történhet meg, hogy ezt a cikket nem írom meg. És megírtam. Közben végig borzasztóan éreztem magam: remegett a kezem, görcsben volt a gyomrom, sírtam, rágtam magam, hogy ennyire az utolsó pillanatra hagytam. De végig hajtott a tudat, hogy ennek muszáj elkészülnie. Egy katartikus folyamat volt, aminek a végére megtaláltam a búcsúzó latin mondatot, amiről abban a pillanatban éreztem, hogy tökéletes, hogy ezt szerettem volna. A legszebb az egészben az, hogy pontosan egy ugyanilyen folyamat volt az, amikor végül beadtam a jelentkezésemet a pszichológia szakra – és az is, amikor a Pszichoforyou-hoz jelentkeztem.

Az írás mellett milyen tevékenységek adják meg számodra, ha nem is ezt a fajta katarzist, de az örömöt? Mit szeretsz még a Pszichoforyou mellett csinálni?

Szeretek tanulni – bosszantóan széles az érdeklődési köröm, az elméleti fizikától, az élettanon át a nyelvészetig mindent nagyon szeretek. Nincs olyan információmorzsa, ami engem ne érdekelne. Nagyon fel tud dobni az, hogy egy olyan korban élek, amikor könnyen hozzáférhető a tudás. Bárminek, amit megértek, nagyon tudok örülni. Nagyon szeretek olvasni. Nem hiszem, hogy lenne bármi az életemben, aminek annyira markáns szerepe lenne, mint a könyveknek. Amióta tudom, hogy mi az, azóta folyamatosan van könyv a közelemben. Akár több is egyszerre. Amikor tehetem, mindig olvasok. Nagyon szeretem az állatokat, azt a jelenlétet, amit ők képviselnek és adnak. Nagyon szeretek gondolkodni, összefüggéseket felfedezni. Amikor valakivel beszélgetünk, és együtt jutunk el nagy felismerésekig, az is nagyon jó, de én tényleg nagyon szeretek csak úgy gondolkodni. Az számomra kifogyhatatlan örömforrás.

Születésnapi interjúsorozatunk célja, hogy megmutassuk, kik azok az EMBEREK, akiken keresztül átszűrődik az a sok-sok tartalom, ami a Pszichoforyou cikkeiben eljut hozzátok. Ha rendszeresen olvastok minket, akkor bizonyára észrevettétek, hogy csak nagyon kivételes alkalmakkor kukkantunk ki a cikkek mögül: hisszük, hogy a tartalom, amit közvetítünk, fontosabb, mint annak a személye, aki írja, és akkor igazán értékes, ha nem rólunk, hanem az olvasóról szól.

Ugyanakkor szeretnénk, ha látnátok, hogy milyen elkötelezett, csupaszív emberek alkotják ezt a csapatot, hogy ez a szerkesztőség nem csak újságírók és pszichológusok „gyülekezete”, hanem az oldal alkotóinak, szerzőinek szívéből és lelkéből áll össze. Szeretnénk, hogy ha már ezen a számunkra olyan fontos születésnapon személyesen nem találkozhatunk, ezeken a sorokon keresztül egy kicsit mégis veletek legyünk. Ahogy szoktuk: szívvel-lélekkel.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This