„Ha a természet nincs jól, mi hogyan is lehetnénk?” – A klímaszorongás pszichológiája

Érezzük, hogy valami nincs rendben. Hogy egyre nagyobb a baj. „A klíma változik, mindig is változott, ez már csak így van” – ismételgetik sokan (kicsit talán önmaguknak is). De a megnyugtatónak szánt, vagy éppen bagatellizáló mondatok nem tudják kitörölni a fejünkből az éhező, menekülő állatok, kihalás ellen kétségbeesetten küzdő fajok, tűz által elemésztett erdők képét. Ahogy a természet egyre kétségbeesetten küzd körülöttünk, rajtunk is egyre inkább úrrá lesz a félelem – azaz pontosabban a klímaszorongás.

„Minden felvilágosult kormány egyik elsődleges feladata, hogy megóvja az országa erdőit.” Vajon mikor hangozhatott el ez a mondat? Az ausztrál bozóttüzek idején, esetleg az amazonasi esőerdőt pusztító tűzvész napjaiban, amikor különösen nagy hangsúlyt kaptak a klímavészhelyzettel kapcsolatos kérdések? Logikusnak tűnne – a valódi válasz azonban ennél sokkal meglepőbb.

Klímaszorongás – valami régi, valami új

A fent idézett mondat ugyanis 1880-ból származik, egy új-zélandi mérnöktől, Frederick Peppercorne-tól. Peppercorne sok más szakemberrel együtt a XIX. század végén az országban zajló erdőirtások ellen igyekezett szót emelni, attól tartva, hogy azok drasztikus következményekhez vezethetnek – többek között az éghajlat átalakulásához.

A klímaválságtól való félelem tehát – különösen annak tekintetében, milyen szerepet játszhat mindebben az emberi tevékenység – korántsem újkeletű dolog.

Ma főként a levegő, a vizek szennyezettsége, az élővilág károsodása, illetve a tömeges hulladék-felhalmozódás az, amivel kapcsolatban különösen aggasztó hírekkel szembesülhetünk – ennek nyomán jelent meg a mindennapjainkban a klímaszorongás régi-új tünete.

Ha nem is nevezzük nevén, érezzük

„A környezeti katasztrófától való krónikus félelem” – így határozza meg az Amerikai Pszichológiai Társaság a klímaszorongás (vagy ahogy még nevezik: ökoszorongás) jelentését. Az APA már 2017-ben elkezdett behatóbban foglalkozni a jelenséggel, 2019-ben pedig már kiemelt témaként tartották számon, hiszen ahogy az adatokból kitűnt, mára alig akad olyan ember, akit ne érintene a probléma.

A Yale Egyetem 2018 végén végzett felméréséből például kiderült, hogy csak az Amerikai Egyesült Államok lakosainak 70%-a minimum aggasztónak látja a klímaválsággal kapcsolatos helyzetet, 51%-uk pedig teljesen tehetetlennek érzi magát a problémával szemben. A rendkívül magas előfordulásra utaló adatok ellenére azonban a klímaszorongás gyakran rejtve marad, mivel – ahogy az amerikai klinikai pszichológus, Thomas Doherty fogalmazott – „soha nem tanultuk meg, hogyan beszélhetnénk róla.”

Szorongás és pánik

A klímaszorongás azonban nem csak ezért maradhat rejtve, de azért is, mert a tünetei igen változatos képet mutathatnak.

Az enyhe aggodalomtól, a reménytelenség, tehetetlenség érzésétől kezdve egészen a mindennapi feladataink elvégzését megnehezítő súlyos szorongásig, akár pánikrohamokig, különböző testi tünetekig terjedhetnek, így nem könnyű őket „pontosan” felcímkézni. Az egyetlen közös pont ebben a sokféleségben a kiváltó ok: a klímakatasztrófától, a természet és a bolygó pusztulásától való félelem.

Sokan úgy vélik, hogy a klímaszorongás „gyökere” elsősorban az újabb és újabb riasztó hírekkel való szembesülés. Bár a vészhelyzetek kiváltotta reakcióknak, a biztonságunk elvesztésétől való félelemnek, a bizonytalan jövőképnek valóban fontos szerepe van a szorongás létrejöttében, az ökopszichológia egyik alaphipotézise szerint ennél is többről van szó.

Egyek vagyunk

Az ökopszichológia tudományterülete az élő rendszerekkel való kapcsolatunkat, és annak pszichés vonatkozásait vizsgálja. Alapvetése szerint az ember egészsége és pszichés jólléte szorosan összefügg a természetével; azaz ha a természet nincs jól, mi sem lehetünk. A klímaválságban és az ökológiai rendszerek összeomlásában pedig fontos szerepet játszik az, hogy az elmúlt évszázadok során egyre inkább eltávolodtunk ettől a köteléktől, és elidegenedtünk nemcsak egymástól (ember az embertől), de a természettől is.

A természet emberre gyakorolt jótékony, gyógyító hatását számos kutatás igazolta az elmúlt évek során, és rengetegen tapasztalták már meg saját magukon is.

Nem véletlen, hogy rengeteg orvos, lelki egészséggel foglalkozó szakember vélekedik úgy, hogy a természetben töltött időt tulajdonképpen receptre kellene felírni. Ám mi történik, ha megfordítjuk a kérdést: vajon hasonlóan pozitív hatással van napjainkban az ember is a természetre?… A válasz – sajnos – egyértelműen nem.

A gyógyulás (a természeté, és a sajátunké) érdekében is az lenne a cél, hogy mihamarabb visszataláljunk ehhez a szinte megszakad kapcsolathoz: hogy felismerjük, a klímaválság egyetlen folyamata sem valamiféle absztrakt módon, tőlünk távol zajló esemény, hanem az életünk része. Nem csak a jövőnké, a jelenünké is; a testünk, a lelkünk része, hiszen az ember nem valamiféle, a természettől elkülönülve létező entitás, hanem egy vele.

Csak csináld

A klímaszorongás tehát számos kellemetlen tünettel járhat, ám valójában teljesen „természetes” velejárója a klímaválság történéseinek  – és önmagában nem is feltétlenül negatív előjelű. A nehéz érzések és a szorongás megélése ugyanis egy bizonyos pontig a segítségünkre is lehet azzal, hogy cselekvésre, változtatásra ösztönöznek minket: arra, hogy újra közelebb kerüljünk a természethez, és tegyünk a védelme, gyógyítása érdekében. Ha a szorongásunk túlzottan erőssé válik, és úgy érezzük, megnehezíti a mindennapjainkat, érdemes szakember segítségét kérnünk a feldolgozásában. Mindaddig a pontig (illetve akár a szaksegítség mellett) azonban minden apró lépés, amit a cél érdekében teszünk, számít, és soha nem „túl kevés” vagy eredménytelen – sem a szorongás legyőzése, sem a természet védelme szempontjából.

A tehetetlenség érzése nem véletlenül jár kéz a kézben a klímaszorongás jelenségével: egyetlen emberként nagyon kis pontnak érezhetjük magunkat az ellenérdekelt óriásvállalatokkal és gazdasági nagyhatalmakkal szemben a természet védelméért vívott harcban. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ahogy a klímaszorongás, úgy a tenni vágyás esetében nem vagyunk egyedül. Rengeteg olyan egyéni, csoportos, vagy éppen szervezeti tevékenységgel találkozhatunk, amelyek mind-mind a változásért, ember és természet kapcsolatának gyógyításáért küzdenek.

„A végletes pesszimizmus helyett egy jó üzenet, amit a Dalai Láma mondott: Ha mi tettük tönkre a természetet, mi tudjuk és nekünk is kell rendbe hozni azt. Semmi nem lehet ennél fontosabb.

A klímaszorongás érzése ellen sokat és sok szinten tehetünk. A konkrét életmódváltás mellett fontos, hogy empatikusan és féltő gondoskodással viszonyuljunk a természet minden egyes szegmenséhez a hangyától a nemzeti parkokig. Tájékozódjunk hiteles forrásokból, keressük a hasonló gondolkodású emberek társaságát, vegyünk részt akciókban, mutassunk példát gyerekeinknek, ismerőseinknek” – írta ebben a cikkben dr. Kőváry Zoltán, klinikai szakpszichológus.

A klímaválság az egyik legnehezebb krízis, amivel az emberiség szembesülhet, ám, mint minden krízis, egyúttal lehetőség is a változásra, a fejlődésre; arra, hogy új utakat találjunk önmagunk, mások, és a természettel való (újra)kapcsolódás felé.

Fotó: Keith Arnold

A cikk elkészülését a WWF Magyarország támogatta, a nemzetközi szervezet hazai alapítványa, mely önálló civil szervezetként működik, és a hazai természetvédelmi célok megvalósításáért dolgozik. Segíts nekik te is, hogy célba érhessen a küldetésük, ami nem más, mint egy olyan jövő megteremtése, amelyben az emberiség és a természet harmóniában él egymással!