Ma ünnepelné (a szám szerint százharmadik) születésnapját a valaha élt egyik legsikeresebb magyar írónő, Szabó Magda. Ebből az alkalomból írok most róla; egyrészt, mert ha valakit, őt igazán érdemes – ahogy a Pszichoforyou-nál mondjuk – a pszichológia fénytörésében szemlélni. Másrészt pedig azért, mert nagyon hiányzik.
Gyerekkorom óta imádok olvasni. Ennek megfelelően rengeteg könyvem van. A rengeteg könyvvel pedig együtt jár az állandó dilemma: melyik kapja a legelőkelőbb helyet? Melyiket lehet magasabb polcra, vagy (kimondani is szörnyű) a hátsó sorba tenni, ahol ritkábban nyúlok majd érte?
Bárhogyan is rendezem a „könyvtárat”, összesen három eset van, amikor nincs kétség: a legkönnyebben elérhető, legjobban látható helyeken maradnak a szakkönyvek, a Harry Potter – és Szabó Magda kötetei.
Szabó Magda soraira ugyanis mindig szükségem van, és mit sem von le az értékükből, ha ezredszer olvasom őket újra.
Nem csak azért, mert számomra egyike azoknak az íróknak, akik a legszebben használták a magyar nyelvet, hanem azért is, mert Szabó Magda értette a lélek hangját és titkait, és úgy tudott mesélni róluk, ahogy senki más.
Nem az irodalom szemszögéből szeretném méltatni őt ebben az írásban. Ezt megtették már sokan mások, akik sokkal szakavatottabb elemzéseket írtak az életéről, a műveiről, mint amilyet én valaha is tudnék. Azt szeretném néhány gondolatban, az írónő hatalmas életművéből egy-egy regényt kiemelve megmutatni, mit jelentett Szabó Magda nekem, mint pszichológusnak, és mint olvasónak.
Mindenki mögött van egy történet
Az első „felnőtt” (úgy értem, nem mese, és nem ifjúsági regény) Szabó Magda könyv, amit olvastam, a Für Elise volt, amelyben a gyerekkorának történetét meséli el az írónő. Amikor befejeztem, a Régimódi történet, Szabó Magda édesanyjának életregénye következett.
Elsőéves pszichológushallgató voltam ekkor, még épp csak megismerkedtem a fő irányzatokkal, elméletekkel. A fenti két könyvet elolvasva pedig arra gondoltam: annyira meghatároz minket az, hogy honnan jövünk. A családunk; az, ahogyan felnövünk. Ha nem is hagyjuk, hogy az egész hátralévő életünk a gyerekkorunk irányvonalát kövesse, egyet mindenképpen meg kellene tennünk – megismerni azokat a történeteket, amik olyanná formálták, amilyen volt.
Az ember hibázik. Szülőként meg aztán különösen. Ez a gondolat pedig óriási tabu volt, egészen az elmúlt néhány évtizedig. Ma viszont már könnyedén, talán túl könnyedén is kimondjuk egy-egy megoldatlan belső konfliktusunkra: erről is a szüleim tehetnek.
De ha ők tehetnek, vajon mi ennek az oka? Mennyit tudunk arról, miért olyanok ők, amilyenek; miért neveltek minket úgy, ahogyan tették? Vajon ha regényt írnánk az életükről, mi derülne ki az utolsó fejezetben?
Generációk a szakadék szélén
Generációs szakadék – mondjuk sokszor, ha szóba kerül X és Y, Y és Z generáció egymáshoz való viszonya.
Nem értjük egymást, elbeszélünk a másik mellett, „bezzeg a mi időnkben nem így volt ez” – a különböző korcsoportok együttéléséből napi rendszerességgel adódnak a félreértések és a konfliktusok, nem csak a családokon, hanem a társadalmon belül is.
A szakadék szélén pedig a két szemben álló hadsereg, akik nem tudnak közelebb kerülni egymáshoz. Szabó Magda Mózes egy, huszonkettő című könyvében is hasonló a helyzet: három generáció tagjai feszülnek egymásnak testben és lélekben, gyerekek, szülők és nagyszülők, mind a maguk igazát üvöltve, és a másikét meg nem értve. Olvasóként persze tisztán látunk, válaszokat kapunk a miértekre. És talán elgondolkodhatunk azon, hogy a való életben is hallgathatnánk olykor úgy egymást, ahogy a szereplőknek kellene: mint idősebb, valamikori fiatal a fiatalt, aki majd idős lesz.
Nagy korok, kis emberek
A macskák szerdája négy dráma gyűjteménye: a Régimódi történet színpadi változatáé, Kármán József Fanni hagyományai című művének átdolgozásáé, és két hamisítatlan debreceni történeté, amelyek közül az egyik Bocskai, a másik Csokonai idejében játszódik.
Szabó Magdának hallatlan érzéke volt ahhoz, hogy bemutassa azokat a pillanatokat, amikor emberi döntések, és hibák nyomán sorsok fordulnak meg, és életek kapnak szárnyra, vagy éppen törnek darabokra. Ahogy ezekben a történetekben is, olykor „kicsiben”, egy családon belül, olykor pedig a történelem hatalmas terepasztalán.
A kor, a korszakok forduló kereke sodorja ezeket a szereplőket, és mégis ott lappang a feszültség az olvasóban: dönthettek volna másként.
Tehették volna azt, ami helyes, másképp helyes, talán nem a kor szellemének megfelelően, hanem emberi léptékkel, igazságérzettel mérve. Sokszor bele sem gondolunk, de minden napunkban a történelmet éljük; azt, ami majd egykor azzá válik. Mit teszünk mi? Milyen döntést hozunk? Milyen hatásokat engedünk érvényesülni az életünkben? És néha talán érdemes magunktól megkérdezni: mit szólna mindehhez az Abigél Kőnig tanár ura?
Beszélj.
Szándékosan hagytam a végére – ugyanis ha életem végéig már csak egyetlen könyvet olvashatnék újra és újra, az Szabó Magda Az őz című regénye lenne, aminél megrázóbb történettel még nagyon kevésszer találkoztam. A regény főhőse, Eszter, szerelmes. Szeret egy férfit, mindennél jobban, tulajdonképpen anélkül, hogy erről akár neki, akár saját magának számot adna. Az érzései nem viszonzatlanok, ám Eszter hallgat, gyerekkori sérülések, sajátosan összefonódó sorsok bénítják meg a nyelvét, és késztetik színészkedésre, egészen addig, amíg késő nem lesz.
Volt idő, amikor én is azt hittem, amit sokan mások, hogy az igazi szerelemben nincs szükség szavakra, hogy a másiknak az a dolga, hogy kitalálja, mit gondolok, és azt is, amit titkolok.
Ebben az időben olvastam Az őzet, aminek olvasóként szinte minden soránál hangtalanul biztatjuk magunkban Esztert: „Szólalj meg végre, hiszen nem tudja!” Azt, hogy én megszólaltam, mielőtt késő lett, Eszternek, és Szabó Magdának köszönhetem. És ezért hiszek azóta is abban, hogy a szerelemben, a párkapcsolatban ez a legfontosabb. Beszélni.
„Ave atque vale”
„Ez a nő úgy ír, ahogy te beszélsz.” – mondta egyszer egy barátom, amikor először olvasott Szabó Magdát. Ez az egyik legszebb bók volt, amit valaha kaptam. Jó érzéssel tölt el arra gondolni, hogy sok közös vonásunk volt Szabó Magdával – a helyek, ahol éltünk, ahol tanultunk, az olvasás, az írás, az idegen nyelvek és az állatok iránti rajongásunk. Nehéz volt róla írni, és talán különösnek is tűnik, hogy ilyen sokat jelentett nekem, még ismeretlenül is. De így van.
A fenti latin verssorral zárom a sorokat, amelyekben Szabó Magdára emlékeztem. Catullus költeményének utolsó mondatának két fordítása is létezik, az egyik ez: „Üdvözöllek és búcsúzom.” Én most a másik, a mai naphoz talán jobban illő változatnál maradok: „Éljen és nyugodjon.”
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.